Kissé joviális belenyugvással nézem a mai lázas programalkotó tevékenységet, mert tükrözi a lakosság demokráciába vetett hitét, azt az érzést, hogy van értelme vitázni, programokra szavazni – hátha lesz is belőle valami. Töretlen programalkotó kedvünk tehát cáfolja a parlamentális és az önkormányzati demokráciába vetett hitünk lankadásáról szóló híreszteléseket.
Polcaim túlzsúfoltsága miatt nemrég kellett megválnom vagy húsz 1995-ig, majd 2000-ig kitekintő jóváhagyott távlati tervelképzeléstől. Ne feledjük, hivatalosan tavaly volt a tervciklus záró éve! – azután „liberó-program”, majd hároméves stabilizációs program (egy évet sem élt), ezt követte a „kék szalag átmeneti időszak”, MDF-program (és persze a többi párt programja), a „Nemzeti megújhodás” programja és a „Kupa-program”. Épp a sok-sok részlet tette idő előtt szakállassá a programokat. A röviden áttekinthető program iránti igényeim általában két érvvel szemben buktak meg. Az egyik: rövid program sem készíthető a részletek kellő ismerete nélkül. A másik: az emberek igénylik a mindentudó csodaprogramokat, a szakértelem hiányának tekintik a röviden megfogalmazott célokat. Sajnos, ma elképzelhetetlen bármely párt bármely polgármesteréről, hogy csak annyit mondjon: „a főváros szociális feladatainak egy részét nem közvetlenül a Főpolgármesteri Hivatal látná el, hanem alapítványokon keresztül. A főváros ingatlanapportot, készpénzt juttat az ilyen céllal alakult alapítványok számára, készpénzzel segíti őket, cserébe elvárja, hogy a kuratóriumi képviselőjén keresztül a fővárosi elképzelések is tükröződjenek az alapítvány tevékenységében.”
A kilábalás tőlünktől gyökeresen eltérő stratégiáját nem érzékelem. Nincsenek csodák, a szociális gondok bármely párt szemszögéből szinte ugyanazok, javallott terápiájuk sem térhet nagyon el egymástól. A hajléktalanok, idősek, munkanélküliek helyzetének felmérésével és állapotuk orvoslásával egyetértek. Én nagyobb hangsúlyt fektetnék az ifjúsági problémák feltárására és kezelésére. A mai lakástalanság és munkanélküliség ezt a réteget veszélyezteti legjobban, a megnyíló határok droggal áraszthatják el a kallódó ifjúságot.
Nagyobb nyomatékkal foglalkoznék a nagycsaládosok problémájával. A megörökölt családgyűlölő adó- és szociálpolitika 1991-ben egyértelműen súlyosbodott. Sajátos ellensúlyt képezhetne a központi kormányzat család nyomorító intézkedéseivel szemben egy nagycsaládóvó program – de erre úgy látom, nincs fővárosi hajlandóság sem. Ennek oka lehet a szabad demokraták ideológiai zavarodottsága: a filozófiai értelemben vett egoizmusról és individualizmusról Magyarországon sokan azt hiszik, hogy azonos a liberalizmussal. Nyugat-Európában a történelmi körülmények már régen szétválasztották egymástól az „énközpontú”, az „egyénközpontú” és a „családközpontú” filozófiákat. Ott nem lehetne egybecsúsztatni a „családközpontú”, a „nemzetközpontú” és az „államközpontú” nézeteket, hiszen a család és a nemzet között élő hagyomány a városközpontúság vagy a regionális öntudat is.
Elsősorban abban kell segíteni rászorulókat, hogy saját magukon segíteni tudjanak – ezzel örömmel egyetértek. Bővíteni kellene azokat a formákat, amelyek átmenetileg és feltételesen nyújtanak segítséget. Ahogy egy vállalat talpra állítását feltételekhez köthetik, úgy egy család talpra állítása során is vizsgálni kell, milyen általános és egyedi körülmények idézték elő a szociális segélyek iránti igényt. Amennyiben a háztartás-gazdálkodás javításával, a munkalehetőségek kihasználásával, káros szenvedélyekről való lemondással a család talpra állítható, akkor ezt meg kell tőle követelni. Éreztetni kell vele, hogy szerencsés, százezernyi segélyre jogosult megsegítésére nincs lehetőség, magatartásváltással honorálja a segítséget – és ne csak követelőzzön.
Leomlottak a Patyomkin-főváros díszletei. Óriási méretű a szlamosodás, a szegénység, a máról holnapra élés állandósuló bizonytalansága. Nem tudok egyetérteni a kötetben megalázónak minősített szegénységi bizonyítvány elítélésével. Ha a Főpolgármesteri Hivatal olyan „szociális bizonyítványokat” állít ki, aminek az első oldalára a fővárosi polgár beírhatja fővárosi szociális célú alapítványokba történő befizetéseit – ennek fejében jogosult lesz meghirdetett jótékonysági esteken, alapítványi közgyűléseken térítésmentesen részt venni –, a bizonyítvány következő oldalait pedig a segélyezésre szorulók használják, akkor ez a bizonyítvány nem lesz megalázó. Nem az emberi jogok megsértése, ha ezeken az oldalakon szerepel az APEH adóigazolása, az igénybe vett ruha-, élelem-, tüzelő- vagy tanszersegély. Én nagyon helytelenítem azt a kijelentést, hogy „a személyiség védelmében tiltja a különböző támogatásokra vonatkozó adatok összekapcsolását, regisztrálását”. Ez csak a csalóknak kedvező tilalom – segélyekre csak az legyen jogosult, aki igazolni is tudja rászorultságát, és nem markol fel több helyről több segélyt – nehéz helyzetbe hozva a szégyenlősebb és becsületesebb rászorulókat. Emellett nem a bizonyítványt kiállító hatóságok kapcsolják össze az adatokat a segélyezett háta mögött, hanem maga a rászoruló viszi magával a könyvecskét és íratja be a porcióját. Épp a társadalom segítő kedve fenntartása érdekében – nem szabad engednünk a visszaélési lehetőségek megideologizálásának sem!
A fővárosi segélyek növekedésének ne legyen oka az, hogy „terjed az alkoholizmus, a drogok használata”. Egyik sem olcsó mulatság, átlag feletti jövedelműek passzióit viszont ne finanszírozzuk közpénzekből. (Egy adat: az átlagjövedelem-szint alatt élők alkoholfogyasztása harmada-negyede a magas jövedelmű népességnek.)
Mint kormánypárti képviselő, nehezményezem azt a megállapítást, hogy „az alaptendencia is hibás, hiszen az érintettek nem segélyek formájában kívánnak jövedelemhez jutni”. Az alaptendencia nem a segélyezés, hanem a tulajdonreform; 1991-ben több tízezer egyéni és csoportos vállalkozás beindítása – és a ráfizetéses nagyüzemek leállítása. Nos, ez utóbbi miatt terjed a segélyezés – az első kettő miatt mérséklődik.
Helytelenítem – mint újpesti is –, hogy „szétszórt vagy ellátatlan feladatok keretében” legyen fővárosi létminimum-számítás. Jelenleg nem ellátatlan ez a feladat: van gazdája is (Újcsakö).
Nem szerencsés szociális és művelődési feladatokat összehozni a „Cigány Szociális és Művelődési Módszertani Központ” keretében. Aki pénzt áldoz szociális célra – nem biztos, hogy jó néven veszi, ha elutazzák, eltáncolják, elhegedülik a más funkcióra szánt pénzét. Én a két funkció határozott szétválasztását helyeseltem volna, így a finanszírozás feltételei is korrektebbek.
A kórházak – mivel betegnapok után kapják meg a különböző gyógyszer-, étel- stb. normákat – állítólag érdekeltek a kórházi utógondozás megnyújtásában, sőt a szociális célú gondozás vállalásában is. Ha ez igaz, nem osztom a kötet panaszát, ami szociális intézményekben rejtett kórházi utógondozás folytatását vélelmezi.
Óvatosan a „nagy létszámú szociális intézmények lebontásának” programjával! Vannak hátrányai is egy ilyen intézménynek, de akár a mai szűkös normák gazdaságosságát nézzük, akár a legkülönbözőbb szakorvosok „gazdaságos” foglalkoztatását – vannak előnyei is. A főváros – ingatlanai révén – beszállhatna nemcsak szociális, hanem piaci alapon működő idősgondozásba is. Magyarországon a jómódú magukra maradt idősek még térítés ellenében sem tudnak hová bejelentkezni.
Amikor az MDF lakásprogramját kidolgoztuk, nagy súlyt helyeztünk arra, hogy ne alakuljanak ki „szociális” negyedek – ahová majd a rendőrök sem mernek bemenni. Minden házban van rossz fekvésű vagy kis lakás építésére alkalmas terület – minden ilyen lehetőséget ki kell használni, és meg kell előzni a szegregációt. Egyetértek tehát azzal, hogy a fővárosi program „teríteni” kívánja a szociális problémákat, akár az agglomerációs kör határáig is.
- Önkormányzat [8]