Maró gúnnyal veszi sorra a múlt heti Figyelő a különböző számításokat az infláció alakulásáról, az „innen meg amonnan nézve más és másként kezelendő adatokat”, amelyekből aztán ízlés szerint jutnak egymással homlokegyenest ellenkező következtetésekre az elemzők. Az „innen meg amonnan” vitája persze elkerülhetetlen a statisztikai és információs rendszer összeomlása után (pontosabban: a régi információs rendszer az új körülmények között működésképtelenné vált, de nem váltotta föl új). De azért van számos adat, amelynek hitelességében nem vagy csak mérsékelten érdemes kételkedni.
Az év első felében számos jel mutatott arra, hogy a gazdaságban pénzbőség van. A monetáris politikának egyik nagy gondja, hogyan ellensúlyozza ezt az inflációellenesség jegyében, a forint védelmében. E rovatban július elején szó volt a jegybanknak arról a fontos lépéséről, arról, hogy mintegy öt százalékkal fölemelte az úgynevezett refinanszírozási hitelek kamatát.
Ez a talán kissé bonyolultnak tűnő mechanizmus alapvető fontosságú, csak talán az ilyen és hasonló lépésekre megbocsáthatatlanul kevéssé figyelünk, s ezért alig ismerjük annak hátterét. Az MNB, a jegybank részben a különböző címeken nyújtott refinanszírozási hiteleken keresztül, azok nagyságával és kamataival befolyásolja a pénzpiacot. Határozott cél, hogy ezeket a piaci logikától idegen refinanszírozási konstrukciót fokozatosan visszaszorítsák, s ezzel rákényszerítsék a kereskedelmi bankokat arra, hogy más források után nézzenek: rákényszerítsék a nagyobb betétgyűjtésre.
Félévkor a pénzintézeteknek nyújtott, éven túli lejáratú refinanszírozási hitelek állománya 186 milliárd forint volt, az éven belüliek, a „rövid hitelek” állománya pedig 174 milliárd, tehát fölöttébb jelentős tételekről volt szó. 1991-ben a hosszú lejáratú hitelek állománya alig nőtt, míg a rövideké fél év alatt 14 milliárd forinttal.
A rövid hitelállomány egyre nagyobb részét tette ki a devizabetét ellenében nyújtott „ref hitel”. A kamatok megemelése, e hitelek megdrágítása tehát elvileg csökkenti a bankok pénzeszközeit. Ezzel természetesen a hitelkihelyezési lehetőségeit is.
A jegybank az infláció elleni politika jegyében emelte meg a kamatokat. Júliusban aztán elképesztő dolgok történtek, amit nehéz mással magyarázni, mint kedvező makrogazdasági fejleményekkel.
Júliusi ugrás
Júliusban, egy hónap alatt az éven belüli lejáratú ref hitelek 31 milliárd forinttal nőttek, kétszer többel, mint előtte fél éven keresztül. Ebből 26 milliárd forinttal nőtt a megdrágított, devizabetét ellenében nyújtott hitel. Ráadásul a másik oldalon is nagy a változás, csak a szemünket dörzsölhetjük, jól látunk-e. Ugyanakkor a pénzintézetek jegybanknál lévő tartalékai és betétei több mint 50 milliárd forinttal nőttek egy hónap alatt, amelyből döntően a devizabetétek részesednek.
A likviditásbőség tehát nagyobb lett, s a monetáris politika kamatemelése, pénzszűkítő kísérlete teljes kudarcot vallott. Mondhatnánk ezt legalábbis akkor, ha emögött nem kedvező gazdasági folyamatok zajlanának. „Ömlik a pénz” – a jegybankban leginkább ezzel a fordulattal szeretik jellemezni a júliusban történteket. Múlt héten e rovatban az idegenforgalom kapcsán már jeleztük, hogy a nyári hónapok idegenforgalmi adatai nagyon kedvezően alakulnak. Júliusban állítólag 100 millió dollár az idegenforgalmi aktívum.
Az export is nagyon jól alakul. Tavaly 7 milliárd dollár körül volt, idén, a legújabb prognózisok szerint (a statisztikák bizonytalanságait most nem figyelmen kívül hagyva) elérheti a 10-11 milliárdot is. Ezt igazolja egyébként az is, hogy (a már tárgyalt refinanszírozási hiteleken belül) az export előfinanszírozásához nyújtott hitelek is ugrásszerűen nőttek.
Cashben, „készpénzben” 1991-ben eddig 650 millió dollár működő tőke jött be az országba, ami kiugró eredmény, s ebből egyedül júliusban mintegy 200 millió dollár. A privatizációból idén remélt 40-50 milliárd forintos bevételből augusztusig csak 9 milliárd folyt be (a rádió egyik keddi tudósítása szerint), ami rávilágít arra, hogy a privatizáció s a külföldi tőke vonzalma más csatornákon keresztül érvényesül, mint amit az állam eltervezett.
Az ország tartaléka már 2 milliárd dollár, s az újabb kötvénykibocsátásokkal hamarosan 2,5 milliárdra nő. Persze a konvertibilis import is jelentősen nőtt, s várhatóan ez is meghaladja idén a 10 millió dollárt, így a mi körülményeink között minimálisnak tekinthető, négyhavi import fedezésére sem elegendő ez a tartalék.
Önkormányzati megtakarítás
Az egyik oldalon tehát nő a pénzbőség, túlköltekezés jelei mutatkoznak a gazdaságban (az import megugrása is igazolja ezt). S érdemes megemlíteni – a szűken vett gazdasági szférán túl – azt is, hogy az agyonnyomorgatottnak mondott (nem ok nélkül!) önkormányzatok OTP-nél elhelyezett betétállománya idén fél év alatt 31,4 milliárd forintról 51,4 milliárdra nőtt! A másikon oldalon persze a sorban állás, a fizetésképtelenség, fejlesztési források hiánya. Félévkor például 460 nagy összeggel tartozó, fizetésképtelen vállalatot tartottak nyilván.
Kérdés, hogy ezeknek a gazdasági folyamatoknak az igen nagy inflációs veszélyeit el tudja-e hárítani a monetáris politika. A június végi kamatemelés lényegében hatástalan volt, a jegybanknak tehát valamit ki kell találnia. Jó megoldás aligha születhet, s akár kamatemelést vagy mondjuk a kötelező devizatartalékok után a bankoknak fizetett kamatok csökkentését választja, bizonyos, hogy szeretni nem fogják érte. Igaz, nem is ezért találták ki a jegybankot.
A devizabetétek növekedése s az ezzel ellentételezett ref hitelek bősége – mint a fenti adatokból kiderül – jelentékeny részben a külföldi tőke beáramlásának köszönhető. Ennek a várva várt fejleménynek azonban a mai feltételek mellett veszélyei is vannak, figyelmeztetnek egyes szakértők. Nem jó, vélik, hogy a külföldi tőke beáramlása a devizabetétek emelkedésében jelenik meg. Ez azt jelenti, hogy ez a tőke nem mozog, nem forog, ez a tőke még várakozó állásponton van. Keményebb megfogalmazásban: zömmel stróman tőke van jelen, s ál-vegyesvállalatokon keresztül a magas kamatok ellenében betétekben tartják.
Ezek a „megtakarítások” feltétlenül jók abból a (monetáris) szempontból, hogy szűkítik a belföldi keresletet, de sokkal fontosabb lenne – vélik –, ha beruházási import lenne belőle, vagy még inkább kedvező lenne, ha a hazai piacon találna a beruházáshoz árut. S amennyiben ez a tőke nem a beruházási célú, hanem az egyéb importot növeli, akkor az csak a jövő feléléséhez járul hozzá. S amíg ez a tőke nem válik termelővé, addig mozgása fölöttébb hektikus lehet, akár hirtelen ellenkező irányúvá is válhat. Tehát erről az oldalról is éppúgy bizonytalan alapon nyugszik az „innen meg amonnan” kedvezőnek látszó gazdasági folyamat, mint az államháztartás finanszírozását idén megmentő (lásd Beszélő, augusztus 31.), kiugróan magas lakossági megtakarítások.
Kapcsolódó cikkek
- gazdaság [7]