„Ti azt mondtatok: Döntsön az erőszak
----------------------------
s döntött az Erőszak…
mi jogotok beszélni többé?”
Babits: Bár lenne a hangom…
Túl voltunk az idegőrlő, kétnapos küldöttgyűlésen, túl a két hónapos választási kampányon, amelynek kezdetén éppen TGM fejezte ki a legdrasztikusabban a pártvezetés hangulatát: „Tölgyessy esetleges elnöksége végveszélybe sodorná az SZDSZ-t.” (Népszabadság, október 5.) Az ügyvivői testület mereven visszautasított minden közvetítési kísérletet, minden olyan ötletet, hogy Tölgyessy elnöksége mellett fogadja el a jelölést a hivatalban lévő ügyvivőknek legalább egy része. Itt programok között kell választani, hangzott az érvelés, senki nem vállalhat szerepet egy olyan program végrehajtásában, amellyel nem ért egyet. Mindenkinek választania kell: mellénk áll vagy Tölgyessy mellé. Vagy mi, vagy a káosz! Belgák pedig nincsenek.
Zongoraverseny
Ráadásul program se volt, pláne programok, amelyek közül választani lehetett volna. Téved Bauer Tamás, amikor azt mondja, hogy az Országos Tanács a tagság igényének engedve döntött a nyílt – mint tudjuk: angolszász típusú – elnökválasztási kampány mellett. (Beszélő, nov. 23.) Ezt a formát – az elnökjelölti programok párhuzamos bemutatását – több szervezet igényéhez kapcsolódva, a tanács elnöksége kezdeményezte. Azért tett így, hogy formát adjon a sajtóban már hetek óta nyíltan folyó kampánynak, amely a tagságnak nagyon nem tetszett, és amely hátrányos helyzetbe hozta Tölgyessyt, minthogy az SZDSZ tollforgatói – Konrád György kivételével – általában ellene foglaltak állást. A kötelező elnökjelölti bemutatkozáson a programok egyre jobban összecsiszolódtak, annál is inkább, mert a november 2-i sikeres budapesti főpróba után a jelölti truppok tájolni indultak a produkcióval, és még öt helyen előadták a küldöttgyűlési bemutató előtt. Végül már csak annyiban különböztek egymástól, mint a Liszt-verseny kötelező darabja az első, a második és a harmadik helyezett előadásában.
Nem mintha nem volna Tölgyessy és Dornbach vonala között jelentős különbség. De a választás előtt természetesen mindenki óvakodott attól, hogy bármi olyat mondjon, ami megosztja a tagságot, így aztán a kritikusai Tölgyessy első és igazán szerencsétlen nyilatkozatát voltak kénytelenek újra meg újra idézni. Azt tudniillik, hogy az SZDSZ-nek patriótább párttá kell lennie, és szót kell értenie az egyházakkal (Népszabadság, október 4.). Ráébredve tévedésére, az elnökjelölt ugyanezt a gondolatot később már úgy adta elő, hogy abban a legkonokabb szabadelvű sem találhatott semmi kivetnivalót. Az egyetlen igazán radikális gondolatot a kampány során a radikál-SZDSZ-t keményen elítélő Dornbach vetette fel. Azt ajánlotta, hogy alakuljanak minden városban bizottságok, amelyek feltárják és leleplezik a korrupciós ügyeket, a privatizációs visszaéléseket. Erre azonban senki sem figyelt föl.
A szürkeállomány meg a fekete epe
A küldöttválasztó gyűlések, az előküldöttgyűlések és végül maga a küldöttgyűlés, mind egy dologról szóltak: a régi vezetés vigye-e tovább a pártot, méghozzá Kis János nélkül, ami nem ugyanaz, vagy egy új ember, aki fordulatot ígér.
Tölgyessy személyéhez kétségkívül jó adag csodavárás tapad. De azért az SZDSZ-es aktivisták nem naivak: pontosan tudják, hogy ellenzéki helyzetből olyan nagyon sokat nem lehet tenni. A küldöttgyűlésen falusi SZDSZ-esek ültek mögöttem. – Szervezet, sóhajtott az egyik asszony. Én egyedül vagyok a szervezet. A többiek mind visszamentek az MDF-be. Mire a másik: – Az még istenes. De a mieink a Demokratikus Koalícióba mentek (Ez a Hazafias Népfront fedőneve volt a választások idején, nem is tudtam, hogy még létezik.) Szó sincs róla tehát, hogy azt képzelnék, Tölgyessy holnapra visszavarázsolja a négyigenes népszavazás diadalmámorát. Csak nem veszik jó néven, ha úgy kell érezniük, hogy néhányan „ott fent” azt szeretnék, ha már ők se lennének, és a szervezetekben le lehetne húzni a rolót. Ha azt érzékelik, hogy afféle „radikálisként”, a legszívesebben kitessékelnék őket ebből a pártból, amelyet pedig éppúgy az otthonuknak éreztek, mint – az ő szavaikat idézem – Bauer Tamás és TGM. Igaza van Szabó Miklósnak (Beszélő, november 23.), létezik az SZDSZ-en belül egy mini-MDF. Vannak olyan népnemzeti vagy keresztény-nemzeti eszméket valló értelmiségiek, akik annak idején, 1989 őszén nem bírták elviselni, hogy az MDF hirtelen megtelt volt kommunistákkal, KISZ- és párttitkárokkal, azért csatlakoztak az SZDSZ-hez. Ők azonban, kisebbség, ha tetszik: törpe kisebbség. Az úgynevezett radikálisok mások. Ezek azért nincsenek az MDF-ben, mondta a küldöttgyűlés másnapján egy szabad demokrata, mert túlságosan prolik. Pontosan erről van szó. Az MDF úri törtetői között nem éreznék jól magukat. Ha az SZDSZ-ben sem lesznek otthon, hová menjenek? ’89–90 fordulóján úgy látszott, hogy az okos emberek meg a dühös emberek egymásra találnak. Ha ez a szövetség felbomlik, az nemcsak a dühös emberek dühösségén múlott.
Ezek az emberek, akik „a helyi társadalmak egyébként is mindig sokkal keményebb hatalmi viszonyaiba vannak bezárva – mondta Tellér Gyula a Beszélőnek (nov. 9.) – …keservesen élik meg a régi rendszerbeli hatalmi, elosztási és tulajdoni viszonyok fennmaradását”. Az SZDSZ szembeszállt az MDF álszent rendszerváltó retorikájával, s közben nem figyelt oda arra, hogy programot próbáljon alkotni a „megalvadt struktúrák” megbontására, hogy segítse – még mindig Tellér Gyulát idézem – „a tulajdonhoz jutás esélyeinek kiegyenlítését, a mikrostruktúrák hatalmi viszonyainak újrafogalmazását, a helyi közvélemény hatékony fórumainak kialakítását”. Persze egy ilyen munkához nem elég egy „választási párt”, ehhez nem partner egy olyan liberális értelmiség, amely a proli SZDSZ-tagokban csupán koncra leső Kalibánokat lát, mint Csepeli György és tsa. (Népszabadság, november 9.)
Ki az úr ott lent?
Tamás Gáspár Miklós néhány éve még azon töprengett, vajon lesz-e demokratikus szalonna a bolsevik kutyából, kerek egy esztendeje pedig első szószólója volt a kormánybuktatást követelő mély-SZDSZ-es radikalizmusnak. Lehet, hogy akkor tévedett – én osztoztam vele tévedésében. Ma azonban meg vagyok győződve róla, hogy téved, amikor mereven szembeállítja az alkotmányos intézmények tekintélyét és „a hatalomban való közvetlen tömeges részvétel antiliberális-demokratikus utópiáját”. (Népszabadság, október 19.) Ha a magyar polgárosodással nem indul meg a demokrácia mikrostruktúráinak kialakulása, akkor működhetnek az alkotmányos intézmények, a mélyben a tiszaeszlári per csendbiztosa marad az úr.
Minap a tévében együtt láthatta az ország Boross belügyminiszter urat meg Horn képviselő urat: egymás mellett ülve hallgatták a MSZOSZ-kongresszus vendégeiként a parlamenttel truccoló, törvényszegő Nagy Sándor beszédét. Néhány hónapja a szerencsi választókerületben a Bocskai Társaság színeiben polgármesterré választott volt tanácselnökök Németh Miklós útmutatásai alapján, Boross Péter eligazítását követve országgyűlési képviselővé választották Kupa Mihály pénzügyminisztert. Néhány liberális értelmiségi meg néhány volt reformkommunista értelmiségi baloldali összefogásról álmodozik. A valóságban ezalatt szerelmes ölelésben forr össze a régi hatalom meg az új hatalom, miközben Csurka úr kurjongatva járja a rókatáncot.
Nem tudom, hogy Tölgyessy Péter képes lehet-e arra, hogy beteljesítsen valamit a megalvadt struktúrák szorításában élők reményeiből. Azt sem tudom, úgy látja-e a helyzetet, ahogy – Tellér Gyula nyomán – leírni próbáltam. Egy azonban biztos: az értelmiség segítsége nélkül nem lehet képes rá. Márpedig Tölgyessy elriasztja „az SZDSZ kulcsfontosságú, értelmiségi, szakértői rétegét” (TGM). Ez a jóslat persze nem olyan, mint a földrengés előrejelzése, ez attól teljesülne be, hogy kimondatott… ha egyáltalán jóslat volna, nem pedig jövőbe vetített múltbeli tény. A liberális értelmiség nem most húzódik el az SZDSZ-től, hanem már elhúzódott. A liberális értelmiség sok jeles képviselője számára Tölgyessy megválasztása legfeljebb jó alkalom arra, hogy még inkább visszahúzódjon és fanyaloghasson. Hiszen fanyalgott akkor, amikor a legendás Hálózat egy levegőtlen pincében tartotta végeláthatatlan üléseit, fanyalgott, amikor „puccsal” megalakult az SZDSZ, fanyalgott, amikor olyan sikeres volt, hogy még egy Kis Jánost is teátrális gesztusokra késztetett, és fanyalgott, amikor zsugorodni kezdett. Ez a liberális értelmiség valószínűleg akkor lenne boldog, ha tényleg létrejönne az új Horthy-rendszer: akkor ugyanis fel lenne mentve gyakorlati politikából és szabadon busonghatna.
Egyelőre azonban inkább a radikálisok busonganak. Új embert akartak, magabiztos öntudattal megválasztották Tölgyessy Pétert, de korántsem akarnak megválni a régiektől, akiket tisztelnek, sőt szeretnek. Csak a népszavazás idején léptek be az SZDSZ-be, mert korábban nem tudták, hogy létezik SZDSZ. De akkor nyomban rájöttek, hogy éppen ebben a pártban lelhetők fel azok, akiknek a nevét már évek óta ismerték a Szabad Európából. Nem a koncért léptek be, hanem Kis Jánosért, Solt Ottiliáért és TGM-ért. Mélységesen csalódottak voltak, hogy Tölgyessy megválasztása után mintegy vezényszóra mindenki visszautasította ügyvivői jelölését. Azok is, akiknek Tölgyessyvel személyesen semmi bajuk nem volt. Ezért szavaztak rájuk – tiszteletből és szeretetből legalább az Országos Tanács listáján. Amiképpen az is a tömeg öntudatlan udvariassága volt, hogy az elnökjelöltek párharcában számon kívül maradt Mécs Imre kapta ügyvivőválasztáskor a legtöbb szavazatot.
Kézfogó
A küldöttgyűlés legnagyobb sikerű szónoka Tamás Gáspár Miklós volt. Kevéssel azután kapott szót, hogy Haraszti Miklóst a Tölgyessy-ellenes beszéde miatt kifütyülték. A teremben mindenki tudta, hogy a népszerű TGM Tölgyessy megválasztásának ellenzői közé tartozik. A vastaps nemcsak a remek szónoklatnak szólt, hanem a káprázatos akrobatamutatványnak is: TGM úgy tudta elmondani a Tölgyessy-ellenes beszédét, hogy aki nagyon nem akarta, annak nem volt muszáj megértenie, hogy Tölgyessy ellen szól. Hálából is tapsoltak tehát, hogy nem kellett fütyülniük. De ha valaki elkiáltja magát: Legyen TGM az elnök! – esküszöm, nem választják meg. Mert Tölgyessyt akarták. S ezt a frenetikus produkciót még fokozni lehetett. Tölgyessy, mint a villám, odavágódott TGM-hez, és gratulált neki. Mindenki láthatta, hogy egy nagy szónok és egy nagy politikus szorongatja egymás kezét.
Tölgyessy győzelme a küldöttgyűlés megnyitásától kezdve sejthető volt. Az eredmény mégis megdöbbentette az ellentábor szavazóit. A „Vége az SZDSZ-nek” hangulat, mint egy gyászfátyol hullt le a szomorkodó kisebbségre.
Hétfőre enyhültek az indulatok. A korábbi találgatásokkal ellentétesen a frakcióvezetés Pető Iván lemondása után is a helyén maradt, és nagy a valószínűsége, hogy Tardos Márton lesz az új frakcióvezető. Talán van rá némi remény, hogy a „kemény mag” (Knopp András és Szabó Iván kedvenc kifejezése) leül Tölgyessy mellé a padlóra, és akkor megint villoghat a szemafor, roboghat a villanyvonat…
Kapcsolódó cikkek
- Beszélő [9]