Lehet, de még nem bizonyos. Az azonban bizonyos, hogy az Amerikai Egyesült Államoktól akkor is különbözni fog. Európa nem lesz olvasztótégely, mint a múltjuktól búcsút vevő bevándorlókból alakult amerikai állam. Marad „óhaza”, nem lesz „újvilág”. Összeforrva is megőrzi, sőt kiteljesíti a nemzetek és népek, régiók és tájak egyéniségét. Nem is lehet másként; ez kevés helyen látszhat oly nyilvánvalónak, mint a történelmi múltjával természetesen együttélő holland, de éppúgy német és belga kisvárosban, amelynek román katedrálisai és szűk, de konfliktusoktól, koccanásoktól mentes, inkább derűt és gazdagságot árasztó utcái, a különböző straatok és grachtok azt mutatják a messziről jött szemlélőnek, ami Európában a legjobb.
Maastricht nagy elhatározás színhelye volt: kimondották, hogy 1997-ben, de legkésőbb 1999-ben megteremtik a közös európai pénzt. Az ECU-t, a német márka „európaiasított” hasonmását. Csak az angolokat jogosították fel rá, hogy később döntsék el, belépnek-e az „ECU-klubba”, az EK többi országát képviselő 11 vezető kötelezettséget vállalt rá, hogy végigjárja az „irreverzibilisnek”, visszafordíthatatlannak minősített utat. Nem az lesz a probléma számukra, hogy belépjenek-e vagy sem, inkább az, hogy gazdaságuk, főleg monetáris politikájuk megfelel-e a klubtagság szigorú követelményeinek. Először és mindenekelőtt: a pénzügyi stabilitásnak. Az inflációt fő-fő rossznak tartó németek kívánalmát megszívlelve, Maastrichtban úgy határoztak, hogy a jelentkező országban az infláció nem haladhatja meg másfél százaléknál nagyobb mértékben az e szempontból legjobb három ország előző évi inflációjának átlagát. A további követelmények is a stabilitást tartják szem előtt. Elvárják, hogy ne legyen jelentős az államháztartás deficitje, azaz ne kényszerüljön az állam túlzott hitelfelvételre; ne legyen szélsőséges ingadozásoknak kitéve a nemzeti valuta árfolyama; ne legyen kirívóan magasabb a kamatszint mint másutt. Föltétlen beleegyezést kérnek az ECU-t kibocsátó leendő európai jegybank függetlenségéhez, ahhoz, hogy ne kerülhessen semmiféle politikai befolyás alá.
Fő, hogy elhatározták
A politikai unióra vonatkozó célok megvalósítása kevésbé sikerült. Az új ezredév küszöbén működni kezdő közös állam intézményeinek demokratizálása – a strasbourgi európai parlament hatáskörének kibővítése, az EK-bizottság továbbfejlesztése az európai parlamentnek felelős „kormánnyá” – megrekedt a javaslatok síkján, nem emelkedett határozattá. De függetlenül attól, hogy hol tartanak a törvény-előkészítéssel és hol a törvényekkel, a kocka el van vetve. A németek gyakorlatilag akkor egyesültek, amikor a nyugati márka átkelt a még nem teljesen lebontott berlini falon. Az Európai Unió gyakorlatilag megvalósul, amikor az EK-országok többségében bevezetik az ECU-t. Közben, függetlenül attól, hogy mit rögzítettek az okmányokban, folytatódik az évtized uralkodó tendenciája: az „intergovernementális”, az államok közös – a fontos kérdésekben egyhangúságra épülő – döntéshozatalának felváltása a közösségi döntéshozatallal. Az az igazság, hogy a 12 ország küldötteinek hatáskörébe tartozó ügyek fokozatosan átkerüljenek olyan intézmények hatáskörébe, amelyek a brüsszeli központ alá tartoznak, bár ugyancsak a 12 ország küldötteiből tevődnek össze.
A politikai uniót kevés új konkrétum hozta közelebb, de elfogadták a politikai unió létrehozását, ami elsősorban a németek, másodsorban a franciák kívánsága volt. A márkát, nemzeti büszkeségüket a közösség oltárára helyező németek kívánták, hogy a gazdaságról és a politikáról egyszerre határozzanak, hogy a pénzügyi unió és a politikai (biztonsági, védelmi unió) idáig külön vágányon futó terveit egyesítve, kimondják: a cél, az európai unió. E két, önmagában is óriási falatot pedig azért akarták egyszerre – és már most, Maastrichtban – lenyeletni, mert megrendítette őket a német egyesülés európai visszhangja. A hivatalos tartózkodás ellenére jól megértették, hogy a környező országokban még nem mosódtak el a második világháború történései okozta élmények, érzések. Mi több: őket is megrettentette a lehetőség, hogy a változó körülmények közt kibújik belőlük a „másik én”, és a kormány, de kivált a nagyon realista és ezért nagyon európai kancellár azért sietteti az európai egyesülést, hogy egyszer s mindenkorra kizárja ezt a lehetőséget.
Major taktikai győzelme
„Külalakját” tekintve a maastrichti értekezleten 11 ország állt szemben Nagy-Britanniával, 11 állam „és kormányfő Major brit miniszterelnökkel. De a valóságban mind a 12-en kompromisszumokat kerestek, hogy az országos választás előtt álló Major – akinek helyzetét jól megértették – aláírhassa a határozatot, sőt az aláírást odahaza brit győzelemnek tüntethesse föl. Ezért a politikai dramaturgia szabályainak megfelelően – az „életveszélyes nagyfeszültség” demonstrálására – szerdán hajnalig húzták a tanácskozást, holott kedden délután be kellett volna fejezni.
Két nagy engedményt tettek Majornak: megengedték, hogy a britek később döntsék el a csatlakozást a közös pénzhez, tudván tudva, hogy a londoni City úgysem maradhat ki e nagy vállalkozásból. Továbbá: felmentették a briteket a szociális intézkedések elfogadása alól. Angliára tehát nem vonatkozik az Európai Unió alapokmányának a férfiak és nők egyforma bérezését, vagy a négyhetes fizetett szabadságot előíró fejezete. Major azt mondta Maastrichtban: a brit ipar versenyképessége megsínylené, ha a rendelkezéseket teljesítenék, odahaza meg azt mondta: a mérsékeltebb szociális terhek még több japán tőkét fognak az országba csalogatni. A lármás ellenzéket aztán avval vádolta, hogy „visszasírja a szakszervezeti terror napjait”. Könnyebben fogadta el a csúcskonferencia Major ellenállását a leendő közösségi intézmények demokratikus aládúcolásával szemben, sőt egyesek örültek magukban, hogy nem nekik kell kijönniük a farbával.
Egy közösségből unió lett; egy unióból közösség. A konferencia hangulatát „megfeküdte”, hogy a Szovjetunióból a szláv nemzetek közössége lett. Általános borzongást keltett Baker nyilatkozata, hogy a fordulat „Jugoszláviához hasonlóvá teheti a Szovjetuniót, csak ott atombombák is vannak”. Egyesek üdvözölték a változást, mint a végleges szakítást a múlttal, mint a múltat egyben-másban konzerválni akaró Gorbacsov süllyesztőbe küldését. Mások az anarchia és a káosz rémképét festették a falra. S Sevardnadzét idézték: „a világot jelenleg fenyegető legnagyobb veszély a volt Szovjetunió stabilitásának hiánya.”
Némi optimizmusra van szükség, hogy hinni lehessen: az orosz, ukrán és belorusz vezetők megállapodása nem csupán ideiglenes döntés, közbeeső állomás, amelyet felboríthat rivalizálás, az új nemzetállamok konfliktusa, nemzetek és nemzetiségek egymásnak feszülése. Még együtt van a jövőjét sötéten látó négymilliós hadsereg, amely a négy államban tárolt atombombák nélkül is új fordulatot adhat az eseményeknek, ahogy a jugoszláv eseményeknek új fordulatot adott az eredeti funkciójától ugyancsak megfosztott néphadsereg. De a legfőbb veszélyforrás a gazdaság, amelyet nagyon nehéz kívülről megsegíteni. Az orosz kikötők krónikusan zsúfoltak, befogadóképességük kicsi, a szállító és elosztóapparátus csődöt mondott, a külföldi segélyek „terítését” akadályozza a korrupció és a mind tökéletesebben kiépülő maffia.
Valójában több az áru, mint ahogy látszik, de a pénz teljesen elvesztette eredeti funkcióját, és ezért a termékek nem kerülnek be a szokásos körforgásba. Az üzletekben nincs áru, de az üzemi elosztók működnek, a gyárak ellátják dolgozóikat. Ez a réteg könnyebben átvészeli a kritikus időszaknak ígérkező telet, de kivételezett helyzete miatt a szokásosnál jobban fog harcolni a piacgazdaságra való áttérés ellen.
Voltaképpen gazdasági háború folyik a részeire szakadt Szovjetunióban. Nemcsak az egyes köztársaságok között folyik e – netán az igazi háborút előrevetítő – gazdasági háború, folyik a kisebb tájegységek, sőt az egyes üzemek között is. A vállalatok csak áruért szállítanak, hogy fenntartsák a termelést és ellássák alkalmazottaikat. Nem a tényleges pénzhiány, hanem a gazdasági háború folyománya volt az is, hogy a szovjet állami banknak kifogyott a pénze. Jelcin manővere volt. El akarta érni, hogy a központi szovjet hatalomhoz ragaszkodó külföld tapasztalatból is felfogja az új erőviszonyokat.
A fontosabb gazdasági mutatók alapján Oroszország, de még Ukrajna is a harmadik világhoz tartozik. Az egy főre eső jövedelemről, az életszínvonalról, az átlagos életkorról, a gyermekhalandóságról szóló statisztikák mind ezt tanúsítják. De az egyetlen lehetőség így is: az évek, évtizedek óta szenvedő, nélkülöző emberekre rázúdítani a piacgazdaság bevezetésével együttjáró új megpróbáltatásokat.
Az a szép fényes nap
Az áttérés órája azonban az igazság órája lesz. Csekély kilátás van rá, hogy a piacgazdaság meghozza a demokráciát. De talán nem is ez a reális kérdés, hanem az, hogy melyik harmadik világi útra lépnek a régi-új nemzetek. Az egyhelyben veszteglő Brazília, Mexikó példáját fogják követni, vagy lendületesen fejlődő délkelet-ázsiai „kis tigrisek” – Tajvan, Dél-Korea, Szingapúr, Hongkong – nyomdokaiba lépnek.
Senki sem lát a jövőbe, de valószínű, hogy az egykori szovjet birodalom várható bonyodalmai inkább fékezik, semmint gyorsítják a közös európai kül- és biztonsági, védelmi politika megvalósulását. A külső konfliktusoknak az a természete, hogy régi reflexeket idéznek fel. Olykor káprázik a szemünk az EK-külügyminiszterek Jugoszláviával foglalkozó vitáinak láttán: hirtelen elmerülnek a közösség kontúrjai, és fölmerülnek a múltból a tengelyhatalmak és a szövetséges hatalmak struktúrái. Még az is kísérteties hasonlóság, hogy Olaszország ezúttal is a „tengely lágy alsóteste”: csak a Vatikán szokatlanul erős nyomásának engedve állt a horvátok, pontosabban szólva: a németek oldalára.
Az egykori Szovjetunió konfliktusai ugyancsak feltámasztják a régi struktúrákat. Az Ukrajnában meg Kazahsztánban tárolt nukleáris fegyverek magukban véve is értelmetlenné teszik a NATO európai jelenlétének kívánatos voltáról indított vitákat, időszerűtlenné, de legalábbis sokadrendűvé az önálló európai védelmi erőhöz fűződő illúziókat. Ha Lengyelországtól keletre tűzvészek dúlnak, s avval fenyegetnek, hogy futótűzzé nőnek, az európai kormányok még jobban meg fogják gondolni, hogy csakugyan itt van-e már az ideje annak, hogy lemondjanak a szuverenitás jelentős részéről az unió leendő közös kormányzata javára.
Tanácsos félni, de nem szabad megijedni. A fenyegetést, amelynek forrása a volt szovjet hatalom labilitása, Európa (és Amerika) megpróbálja féken tartani; de eközben folytatják az Európai Egyesült Államok megszerkesztését.
Mi most lettünk az EK társult tagjai és esélyünk van rá, hogy 1994–1999 között, az új tagok felvételének évadján, a teljes jogú tagok sorába léphessünk. Különösen akkor, ha képesek vagyunk a Maastrichtban hozott határozatokat hozzánk is szóló üzenetnek felfogni, egyfajta nemzeti akcióprogramnak tekinteni. Ha abból indulunk ki, hogy ami közelebb visz a Maastrichtban középpontba állított pénzügyi célokhoz, az jó, ami távolabb visz: rossz.
Akkor eljön az a szép fényes nap, amikor egyszerre leszünk magyar állampolgárok és európai állampolgárok. Képviselőink éppúgy helyet foglalnak a strasbourgi parlamentben, mint a Kossuth Lajos téri Országházban, vagy a helyi önkormányzatokban. Mi pedig éppoly mozgékonnyá válhatunk, mint az Amerikai Egyesült Államok polgárai. Ők, ha a kedvük tartja, vagy érdekeik úgy diktálják, New Yorkból Californiába, vagy fordítva Floridából Alaszkába költöznek. De mindig: Amerikából Amerikába.
- Külföld [6]