Arról kevésbé szívesen beszél, hogy miért nem teljes ez a győzelem, hogy miért dobott mentőövet a már fuldokló Szaddám Huszeinnek. Ha mégis, az mondanivalójának a veleje, hogy maguk az irakiak végezzenek a diktátorral. De amikor a kurdok északon, a síiták délen leszámolni próbáltak a zsarnokkal, Bush nem hallotta meg segélykérésüket, s az ENSZ demilitarizálási határozatait hanyagul átlépő Szaddámot ma már sokkal nehezebb volna belülről megdönteni. A háború első évfordulóján Szaddám technikai értelemben vesztett háborúról, de „az igazhitűek erkölcsi győzelméről” beszél, és gúnyosan megüzeni Bushnak: „a Szaddám Huszein elleni puccs csak akkor sikerülhetne, ha Szaddám Huszein állna a puccsisták élére”.
Sokfelvonásos játék
Ugyanígy kétes értékű hivatkozás, hogy a háború lehetővé tette izraeliek és arabok egy asztalhoz ültetését. Színigaz: odaültek. Két tárgyalási fordulót tartottak (Madridban és Washingtonban), és valószínűleg ezután is találkozni fognak. De a tárgyalásokból eddig nem jött ki semmi, és a jelek szerint a következő hónapokban még kevésbé lehet valóságos haladásra számítani.
Mielőtt a sokfelvonásos játék megkezdődött volna, két esemény történt, amit szem előtt kell tartani. Az egyik: Szaddámnak nem sikerült kiprovokálnia, hogy Izrael bekapcsolódjék a háborúba, és megtörjön az Irak elleni egységfront. A másik: az Egyesült Államok 10 milliárd dolláros hitelgaranciát ígért Izraelnek a szovjet zsidók befogadása miatt jelentkező költségek megkönnyítésére avval a feltétellel, hogy az új bevándorlókat nem a palesztinok lakta megszállt területeken telepítik le. Ebből kettős csalódás lett. Az izraeliek nem kaptak jutalmat jó magaviseletükért, épp az ellenkezője történt. A térségben ingázó Baker tüntető hidegséggel kezelte őket. Az amerikaiak háborogtak, mert a kikötéstől függetlenül folytatódott a megszállt területek benépesítése, s egyre tovább halogatják a garancia megadását. Izrael pedig már hallgatólagosan tudomásul vette, hogy erre a kedvezményre nem szabad számítania.
Szünetelnek az érdemi tárgyalások
Az ügy legújabb fejleménye, hogy Szíria és Libanon bejelentette, hogy nem vesz részt a további tárgyalásokon. Szíria azt kívánja, hogy a további alkudozás előtt Izrael adja vissza a Golan-fennsíkot, Libanon azt akarja, hogy ürítse ki a déli határvidékéből lehasított biztonsági sávot. Lényegesebb azonban, hogy a Samír-kormány két, jobboldali minisztere lemondott, és így a parlamentben kisebbségbe kerülve távozni kényszerül. Hogy e „kényszerhelyzet” előidézésében mennyire van benne maga a kormányfő, az kérdés. Most ugyanis a következő lesz: Samír a valószínűleg júniusban tartandó új választásokig ügyvezető kormány élén áll majd, s ilyenformán okkal hivatkozhat arra, hogy nincs felhatalmazása érdemi döntésre. A valódi problémákat tehát nyár elejéig hidegre tették. Az új választástól kevés félnivalója van Samírnak, pártja, a Likud biztosan többséget kap. Munkapárti ellenfelei tovább fognak gyengülni. Egyes megfigyelők ugyan azt tartják, a szélsőségesek előmozdították a palesztinokkal való megegyezést, amikor kiváltak az izraeli kormányból, mert ily módon javulnak a nagykoalíció, a vezető jobboldali párt és a vezető balközéppárt együttműködésének – s a megszállt területeknek adandó autonómiának – az esélyei. De ez kérdéses. Az érdemi tárgyalások szünetelése viszont szinte bizonyos.
A két szélsőjobboldali miniszter azért vált ki, mert a kormányfő és távollétében az izraeli delegáció nem állt fel az asztaltól, amikor elhangzott a szó: autonómia. Bár az izraeli vezető hallgatólagosan elfogadta ugyan a palesztin önkormányzat gondolatát, de közben folytatta a megszállt területek betelepítését. Sőt rákapcsolt: az 1992-es költségvetésben az új házak és otthonok építésére előirányzott összegek kétharmadát a megszállt övezetekben fogják felhasználni.
Nacionalisták és fundamentalisták
A második tárgyalási forduló sem vall különösebb igyekezetre. Közvetlenül a washingtoni tárgyalások kezdete előtt az izraeli hatóságok kiutasítottak 12 palesztint, az Intifada állítólagos vezetőit. Lehet, hogy az intézkedés jogos volt, de az nem lehetett kétséges, hogy mérgezni fogja a légkört a tárgyalások előtt. Így is lett. A két hétre tervezett tárgyalás csupán néhány napig tartott, mert a palesztinok távol maradtak, és csak amikor az ENSZ törvénytelennek minősítette a kiutasítás gyakorlatát (és az Egyesült Államok elítélte Izrael eljárását), akkor utaztak az amerikai fővárosba. Evvel elment az első hét, az izraeliek pedig nem mentek bele a konferencia prolongálásába. Ilyenformán nem is végeztek semmit, csupán a légkör lett rosszabb. Hogy mennyivel, az látható abból, hogy Baker időt szakított rá, hogy az összes küldöttségvezetővel külön találkozzék, mielőtt hazautaznak. Szíria és Libanon mégis lemondta a további megbeszéléseket, bár nem teljesen világos, hogy már a január végi moszkvai konferenciát – amelyen regionális kérdésekről, például a víztartalékok elosztásáról lesz szó –, avagy csupán a február elejére tervezett újabb rendezési fordulót. E harmadik forduló kilátásai meglehetősen homályosak. Eddig még a helyét sem sikerült kijelölni.
A megállapodás esélyeit aligha erősíti az időhúzás. A rendezési terv kiindulópontja az volt, hogy megszűnvén a hidegháború, nincs jelentős külső erő, amelynek érdeke volna a feszültség fenntartása. Pedig a fegyverkezési hajsza most még élénkebben folytatódik: a szovjet utódállamok készpénzért árulják a területükön maradt fegyvereket. Van még egy nyugtalanító tényező. Algéria esete mutatja, hogy a szocialista beütésekkel tarkított arab nacionalizmus – ami végső soron mégis az ipari világ eszményeinek valamiféle eltorzított és félreértett követését jelentette – háttérbe szorul a síita és szunnita fundamentalizmus mögött, ami a nyugati világtól való elfordulást hirdeti, s vissza akar térni a középkorba.
- Külföld [6]