Így történt
1973. október 6-án, szombaton, 14 órakor az egyiptomi és a szíriai hadsereg egyidejűleg támadást indított az izraeli állások ellen a Szuezi-csatorna mentén és a Golan-fennsíkon. Jom Kippur volt (Hosszúnap), a legnagyobb zsidó vallási ünnep, ilyenkor Izraelben teljesen megbénul az élet.
Az egyiptomi csapatok átkeltek a csatornán, és lerohanták, illetve bekerítették az ún. Barlev-vonal erődjeit; a szíriaiak a Genezáret-tó (Kineret) felé nyomultak előre, és kb. nyolc kilométerre közelítették meg a tó partját.
Az izraeli ellentámadás – először északon, majd délen is – október 10-e körül kezdett kibontakozni. Északon az izraeli csapatok túllépték a tűzszüneti vonalat, a front Damaszkusztól 25-30 kilométer távolságban szilárdult meg. Délen október 16-án az izraeliek hídfőt vertek a Szuezi-csatorna nyugati partján, ezt fokozatosan kiszélesítették, október 22–23-a körül bekerítették a csatorna keleti partjain állomásozó egyiptomi 3. hadseregcsoportot, és Szuez város hátába kerültek.
A tűzszünet délen október 23-án lépett életbe (egyiptomi állítások szerint az izraeliek 24-ig nyomultak előre), Szíria néhány napi késéssel fogadta el a tűzszüneti indítványt, de említésre méltó hadi események északon már nem történtek.
A fegyverszüneti tárgyalások a (Kairótól) 101. kilométerkőnél folytak. Többheti tárgyalás után csapatelválasztási megegyezés született, melynek értelmében az izraeli hadsereg kivonult a csatorna nyugati partjáról és a keleti parton egy kb. 10 km szélességű sávból, amelyben csak kisebb rendfenntartó egyiptomi erők tartózkodhattak.
Az 1967-es hatnapos háború alatt a kelet-európai sajtó szavahihetősége látványosan leszerepelt. Nemcsak politikai értékelései (főleg Csehszlovákiában), de a katonai fejleményekről adott tudósításai és előrejelzései sem állták meg a helyüket. A cseh Rude Pravo 1967. június 6-i, a háború második napján megjelent hírmagyarázata szerint például „Tel-Aviv abban bízik, hogy a nagyhatalmak vagy az ENSZ beavatkozása nyomán a harcok véget érnek, még mielőtt az arabok által körülvett Izrael katonai helyzete kétségbeejtővé válik.”[1]
A kelet-európai sajtó 1973-ban sem vonta le a következtetéseket az 1967-es felsülésből; az októberi háború előtt és alatt is kizárólag az arab vélemények szolgáltak tudósításai és hírmagyarázatai alapjául.
A hadműveletek
Három nappal a háború kitörése előtt, 1973. október 3-án a magyar lapok jelentették, hogy „az egyiptomi kormány teljes riadókészültséget rendelt el a szuezi frontvonal északi és középső zónájában, tekintettel az izraeli hadsereg csapatösszevonásaira és csapatmozdulataira”. Hozzáfűzték, hogy Szíria is „teljes riadókészültségbe helyezte fegyveres erőit, és visszahívta tartalékosait, valamint a nyugalmazott tiszteket is. Az intézkedést egy esetleges izraeli támadás megelőzéséül rendelték el.[2]
„A szíriai rádió csütörtökön megállapította, hogy Izrael nagyszabású támadást készít elő Szíria ellen, s hangsúlyozta, hogy Szíria minden támadást vissza fog verni” – írta a Népszabadság.[3] Egy nappal később a magyar sajtó azzal vádolta Izraelt, hogy „az 1967-es taktikát követve előre az arab országokra próbálja hárítani a felelősséget az összecsapások kiújulásáért”.[4]
Ez a háború kitörésének napján íródott. Ennek alapján állíthatta a Népszava másnap, hogy „az izraeli fegyveres erők szombaton délben egyidejű támadást indítottak az egyiptomi és a szíriai tűzszüneti vonalak mentén”.[5] A Népszabadság egy kissé visszafogottabban fogalmazott: „Az izraeli hadmozdulatok nyomán szombaton fegyveres harc robbant ki a szíriai és az egyiptomi tűzszüneti vonal egész hosszában.”[6] A keletnémet Neues Deutschland, mint általában, a legszélsőségesebben fogalmazott: „Az agresszív Izrael, Egyiptom, Szíria és Libanon (!) ellen intézett támadásával az 1967 utáni legsúlyosabb harcokat robbantotta ki.”[7]
A Neues Deutschland olvasóit bizonyára meglepetés érte hétfőn, október 8-án. Egy nappal korábban az Egyiptom, Szíria és Libanon ellen intézett izraeli támadásról olvastak, másnap viszont arról tudósította őket a lap, hogy „a Szuezi-csatorna keleti partján létesített egyiptomi hídfők körül folynak a harcok”, amelyeknek száma a szombati ötről vasárnap kilencre gyarapodott; és hogy a Golan-fennsíkon is „sikerült a szíriai csapatoknak előretörniük”.[8]
A következő napokban a kelet-európai sajtó alig közölt híreket a harcok menetéről. Október 15-én aztán a Rude Pravo az „arab országoknak az izraeli megszállók elleni felszabadító háborújáról” szóló tudósításában arról számolt be, hogy „a helyzet változékony; a szíriaiak visszaverték a Damaszkusz elleni nyomást, miután az izraeli egységek átlépték a tűzszüneti vonalakat”, ezzel szemben „az egyiptomi hadsereg vasárnap, október 14-én támadást kezdett a Sínai-félszigeten”.[9] Magyarországon ugyanerről a támadásról jelentették, hogy „a Szuezi-csatorna egész hosszában folyik, és teljes siker koronázta”.[10]
E tudósítás megjelenésének napján léptek át az izraeli csapatok a Szuezi-csatorna nyugati partjára. Az eseményről csak két nappal később értesültek a kelet-európai olvasók, éspedig úgy, hogy az akciókról annak – állítólagos – meghiúsulásával együtt számoltak be a lapok: „Egyiptomi források szerint megsemmisítették az izraeli kommandóegységeket, amelyeket a Szuezi-csatorna nyugati partjára szállítottak”.[11] A Népszabadság ugyanaznap jelentette, hogy az izraelieknek sikerült a Keserű-tavon keresztül átszállítaniuk a Szuezi-csatorna nyugati partjára „hét kétéltű tankot”, és hogy ez egy „kétségbeesett próbálkozás volt…” „az izraeli közvélemény megnyugtatása oly módon, hogy hamis képet adott Izrael tényleges erejéről”.[12] Két nappal később tudósítottak az „izraeli páncélos kommandóegység bekerítéséről és megsemmisítéséről”.[13] Egy másik változat szerint „az egyiptomi erők bekerítették a Szuezi-csatorna nyugati partjára átdobott izraeli kommandóegységeket, és megadásra szólították fel őket”, habár Tel-Aviv jelentései szerint „sikerült utánpótlást küldeni a bekerített páncélosegységnek”.[14] Másnap jelentette a lap, hogy „az izraeli propaganda nagy lármát csap a Szuezi-csatorna nyugati partjára átdobott kommandóegységek körül, noha ezeket részben felszámolták, részben körülzárták az egyiptomi erők”.[15] A Népszava a TASZSZ szovjet hírügynökségre hivatkozva jelentette, hogy a Szuezi-csatorna nyugati partjára 30 izraeli páncélos hatolt be[16] (és nem az előző változat szerinti „hét kétéltű páncélos”), de a Neues Deutschland semmibe vette a szovjet hírügynökség illetékes megállapítását, és 120 izraeli tank megsemmisítéséről tudósított, „köztük 80 a Szuezi-csatorna nyugati partján”.[17]
Szinte hihetetlen, de a következő öt napban a lapok semmit sem közöltek a hadszínterek állásáról. Öt nappal azután, hogy a magyar lapok hírül adták, nem sikerült az izraelieknek elvágni a Szuez városhoz vezető utakat, a Neues Deutschland mintegy mellékesen, de nagyon meglepően arról tudósított, hogy „25 élelemmel, vízzel és gyógyszerekkel megrakott teherautó érkezett a 3. egyiptomi hadseregcsoport állásaihoz a Szuezi-csatorna keleti partján”.[18] A Rude Pravo mégiscsak részletesebben tudósított: „Az ENSZ-csapatok felügyelete alatt az izraeli hadsereg vonalain keresztül az egyiptomi 3. hadseregcsoport állásaihoz a Szuezi-csatorna keleti partján megérkezett 25 teherautó, élelemmel, vízzel és gyógyszerekkel.”[19] Így szerzett tudomást a kelet-európai olvasóközönség a 3. egyiptomi hadseregcsoport bekerítéséről – hacsak nem voltak más tájékoztatási forrásai is…
A Népszabadság november 4-i számában kísérletet tett az októberi háború hadműveleteinek összegzésére, a közölt és teljesen hibásnak bizonyult verziók kijavítására és egy szavahihetőbb értékelés kidolgozására. Tudomásom szerint ez volt az egyetlen nyilvános kísérlet a kelet-európai lapokban a hadműveletek összefoglaló értékelésére. Ebben teljesen elhagyták az eredeti verziót, amely szerint a harci cselekmények egy az egyiptomi állások ellen indult izraeli támadással kezdődtek volna.[20] Új változat látott napvilágot: „Október 6-án 13.02 perckor az izraeli légierő kísérletet tett rá, hogy végrehajtsa az első tömeges légi csapást, amelynek sikere – akárcsak 1967-ben – eldönthette volna a háború végső kimenetelét. Az arab államok készenlétben álló légvédelme azonban a csapást – és ezzel tulajdonképpen az agressziót – sikerrel elhárította, majd fegyveres erőik támadásba mentek át.”
A cikk írója részletesebben foglalkozik az izraeli behatolással a Szuezi-csatorna nyugati partjára, és itt egypár újdonsággal szolgál az előbbi változatokhoz képest: „A harmadik időszak a Biztonsági Tanács első tűzszüneti felhívásától, október 22-től a tűzszünet tényleges beálltáig, október 27-ig tartott. Ennek egyik fő tartalmát az képezte, hogy az izraeli fegyveres erők a birtokba vett harcászati hídfőt úgy szélesítették ki, hogy maximálisan kihasználva a harckocsicsapatok mozgékonysága által biztosított lehetőséget, 5-10 harckocsiból álló kis csoportokat irányítottak át a nyugati partra, amelyek azután több megtévesztő irányban nyomultak előre, és a kis harcászati hídfőt fokozatosan hadműveleti hídfővé szélesítették.” Ki emlékezett ekkor a 7-30 tankból álló izraeli kommandóegység „bekerítéséről, utánpótlási vonalai elvágásáról és megsemmisítéséről” szóló jelentésekre?!
A magyar hírmagyarázó összegzése sokkal szerényebb és óvatosabb volt minden, a harcok idején közölt változatnál: „A háború katonai szempontok szerint nem dőlt el. Sem Izrael, sem az arab országok nem érték el stratégiai céljaikat… Habár az arab csapatok súlyos veszteségeket szenvedtek, meghiúsult a felmorzsolásukra irányuló kísérlet. Szilárd állásokat építettek ki – habár csak egy keskeny sávon – a Szuezi-csatoma keleti partján… Politikai eszközökkel kell megvalósítani a Biztonsági Tanács határozatait”.[21] Tehát politikai és nem katonai eszközökkel. A politikai megoldás szükségességét ebben a november 4-én megjelent cikkben idézték fel először a harcok kezdete óta eltelt négy hétben.
Politikai hírmagyarázat
Nagyon hamar kiderült, hogy az eredeti arab változat, amely Izraelre hárította a felelősséget a háború kitöréséért, nem fogja megállni a helyét. A kelet-európai sajtó fokozatosan le is mondott erről a verzióról, és átváltott egy más magyarázatra, melynek célja annak bizonyítása volt, hogy a háború kitöréséért váló hadműveleti felelősség csak másodrangú a politikai felelősséghez képest, amely viszont teljes egészében Izraelt illeti.
A magyar kormány október 8-i nyilatkozata még így fogalmazott: „Izrael kormánya, amely 1967-ben kirobbantotta a haladó arab országok elleni agresszív háborúját, megszállva tart arab területeket, és azóta is szünet nélkül szította a feszültséget, október 6-án újra lángba borította a Közel-Kelet térségét. Az események azt bizonyítják, hogy arcátlan nyíltsággal készültek az újabb fegyveres orvtámadásra. Az utóbbi időben állandósították a fegyveres provokációkat, nagy katonai egységeket összpontosítottak a tűzszüneti vonalak mentén.” A nyilatkozat két nappal a harcok kitörése után látott napvilágot, és szerzői fogalmazásaikban óvatosan inkább a passzívumot választották: „Ezen előzmények vezettek ahhoz, hogy a tűzszüneti vonalakon most ismét fellángoltak a harcok.”[22] Az MSZMP Központi Bizottságának november 2-án közreadott nyilatkozata viszont már így fogalmaz: „5: A Központi Bizottság megtárgyalta a közel-keleti helyzetet, és megállapította, hogy a háború kiújulásáért minden felelősség az 1967-es háborút kirobbantó s azóta is kihívó, agresszív magatartást tanúsító izraeli kormányt terheli. A válság kiéleződésének alapvető oka az, hogy Izrael több mint hat éve arab területeket tart megszállva, és makacsul elzárkózott a politikai rendezés minden kísérlete elől.”[23]
A kelet-európai hírmagyarázók ezután állandóan Izrael politikai felelősségét hangoztatták a harcok kiújulásáért: „A tűzszüneti vonalak mentén ismét dörögnek a fegyverek… Nem más ez, mint az 1967-es háború folytatása… Az izraeli militartistákra és az őket fizető amerikai imperialistákra hárul a felelősség a Közel-Keleten keletkezett súlyos helyzetért.”[24] „Lényegében nincs újra háború, hanem még mindig háború van. Abban, hogy hat év nem volt elég a rendezéshez, kizárólag a fegyveres erőszakon alapuló tel-avivi doktrína és a nemzetközi imperializmusnak az agressziót ösztönző politikája a vétkes”.[25]
Később beismerték ugyan a kelet-európai hírközlési szervek, hogy az arabok kezdték el a háborút, de mint „igazságos védelmi háborút” állították be: „Egyiptom, Szíria és a többi arab ország kétségtelen joga megvédeni országát, népét és szuverenitását, és hogy visszaszerezzék azokat a területeket, amelyeket az 1967-es agresszió során elraboltak tőlük.”[26] „A Közel-Keleten egy hete háború folyik: …a tények sokoldalúan bizonyítják, hogy Izrael provokatív módon szinte elkerülhetetlenné tette harci események felújítását…”[27]
Katonai hírmagyarázatok
Az első napokban a kelet-európai lapok csodálattal írtak az arab katonai sikerekről, főleg a Barlev-vonal elfoglalásáról, amelyet mint „Izrael haditörténelmének legsúlyosabb vereségét” minősítettek. A cikkekbe olykor fantasztikus részleteket „szőttek be”, mint például: „A Barlev-vonal bunkeréi föld alatti vasútvonallal voltak egybekötve.”[28] Csak sokkal később jegyezték meg a lapok, hogy az egyiptomi támadás idején az egyes bunkerekben csak egy szakasznyi vagy századnyi katona tartózkodott.[29]
Az arabok katonai céljaként eleinte az 1967-ben elvesztett területek visszafoglalását határozták meg. A Népszabadság szerint „a megszállt Sínai-félsziget felszabadítása után Egyiptom nem akarja »átvinni a háborút« Izrael területére”.[30] Néhány nappal később ismét hangoztatta a lap, hogy az arabok célja „az elvesztett területek és az elvesztett méltóság visszaszerzése”, habár nem táplálta többé azon reményeket, hogy a háborús tevékenység révén az összes megszállt területek felszabadulnak, e reményt egy más perspektívával helyettesítette: az egyiptomi külügyminiszter szerint „abba fogjuk hagyni a harcot, ha visszaszereztük földünket, amelyet Izrael 1967-ben elvett”.[31]
A harcok első hete után a kelet-európai lapok hangoztatni kezdték, hogy nincs jelentősége a katonai tevékenység végső eredményének, és nem érvényteleníthetik az arab hadseregek sikereit. „A hadjárat folyik, és nem tudható, mikor és hogyan ér véget” – írta egy magyar újság,[32] és a csehszlovák lapok is így nyilatkoztak: tekintet nélkül a hadjárat eredményeire, Izraelnek nem sikerült a „villámháború”; az arab hadseregek magas fokú harcászati erényekről és állóképességről tettek tanúságot; bebizonyosodott (nyilván ez volt a legfontosabb) a szovjet fegyverek minősége, amelyek révén először történt meg. hogy Izrael nem aratott katonai győzelmet.[33] A Népszava fogalmazott a legegyértelműbben: „Manapság már vitathatatlan tény, hogy a 18 napos harc eredményeit nem lehet kizárólag a katonai térképek alapján megítélni. …Az izraeli teljes győzelem meghiúsítása egyenlő az arab győzelemmel.[34]
A viszály kihasználása – vagy détente
Szadat október 16-i beszéde után a kelet-európai lapok hírül adták, hogy az egyiptomi elnök beleegyezett a tűzszünetbe azzal a feltétellel, hogy Izrael kiürítse az összes elfoglalt arab területeket, és az 1967. június 5-i vonalakra vonuljon vissza.[35] Valószínűleg előzetes információk alapján, még Szadat beszéde előtt írta a Népszabadság, hogy „visszavonni a megszállt területekről az izraeli haderőket, hogy elhallgassanak a fegyverek”.[36] A Rude Pravo szerint Szadat „logikus javaslatokkal” állt elő, amikor „a tűz-szünetet ahhoz a feltételhez szabta, hogy megszűnjön a tűz felújulásának alapvető oka a Közel-Keleten: az arab területek izraeli megszállása”.[37]
Habár a valóságos tűzszüneti megállapodás feltételei egyáltalán nem fedték az arabok eredeti követeléseit, a megállapodás után mint az arab csapatok katonai sikereinek eredményeit tüntették fel őket. A Rude Pravo szerint például, „fel sem tételezhető, hogy az 1967-es agressziója után Izrael elfogadott volna ilyen feltételeket,[38] míg a Népszabadság azzal magyarázta a tűzszünet amerikai kezdeményezését, hogy az Egyesült Államok rájött, hogy „Izraelnek nincs többé katonai fölénye, az idő nem javára dolgozik, egy .elhúzódó háború a jól felfegyverzett és kiképzett arabokkal szemben védencének semmiképpen nem kedvez”.[39]
A kelet-európai sajtó természetesen nem titkolhatta el, hogy a tűzszüneti felhívást a BT a közös amerikai–szovjet határozati javaslat alapján szavazta meg. De hát a háború elején az arab–izraeli viszályt mint alapjában véve osztálykonfliktust ecsetelték, amelyben az egyik oldalon az imperializmus, elsősorban az amerikai imperializmus áll, Izraelt buzdítja, támogatja és fegyverzi. „A szovjet álláspont alapját a közel-keleti eseményekkel kapcsolatban-az arab–izraeli viszály osztálytartalmának meghatározása képezi” – írta a Rude Pravo. „A Szovjetunió sohasem tekintette a közel-keleti válságot nemzeti érdekek ütközésének, hanem a világimperializmus kísérletét látta benne, hogy az izraeli uralkodó körök segítségével ütést mérjen az arab országok nemzeti felszabadító mozgalmára.”[40]
Néhány nappal később azonban ugyanez a lap azt írta, hogy „a nemzetközi közvélemény megelégedéssel fogadta a határozatot, amelyet a BT a Szovjetunió és az Egyesült Államok közös javaslata alapján fogadott el”.[41] A lap felfedezte, hogy „hatévi aknamunka után az ENSZ-ben és a kétoldalú tárgyalások folyamán egyaránt, az amerikai külpolitika realisztikusabb hozzáállásról tanúskodik a mostani viszály megoldása kérdésében”.[42] A Népszabadság részletesebben tárgyalta a témát: „Nagy szerepet játszott a Szovjetunió és az Egyesült Államok vezetőinek felelősségteljes magatartása egymással és az érdekelt felekkel folytatott konzultáció. E két, a világ békéjéért és a Közel-Kelet térségével kapcsolatban is kiemelkedő felelősséget vállaló világhatalom között életbe lépett egyezmények kiállották első jelentős teherpróbájukat, segítenek elhárítani egy rendkívül súlyos nemzetközi válságot… Ez az egyezmény kulcsjelentőségű a nemzetközi béke és biztonság szempontjából.”[43]
A tűzszüneti megállapodás után a kelet-európai hírmagyarázatok nyilván azt várták, hogy a (tényleges vagy vélt) katonai sikereik alapján az arabok „az erő helyzetéből” fognak tárgyalni, számukra kedvező feltételeket kényszerítenek Izraelre – és ez a siker legalább részben a Szovjetunió támogatásának és segítségének lesz tulajdonítható. A (Kairótól) 101. kilométerkőnél megkezdett tárgyalásokat a Népszava szinte ünnepélyes hangnemben fogadta: „Hírügynökségek megjegyzik, hogy 24 év óta ez az első olyan megállapodás, amelyet az arab ország képviselői Izrael képviselőivel együtt írtak alá.”[44] Igaz ugyan, hogy a lap megjegyezte: „mindeddig Tel-Aviv sürgette állandóan a közvetlen tárgyalásokat”, de ez nem jelenti azt, hogy most az izraeli álláspontot fogadták volna el, mivelhogy: „A jelenlegi megbeszélések feltételei azonban nem az izraeli követelések nyomán alakultak ki, hanem azok az új pozíciók tették lehetővé, amelyeket az arab hadseregek októberben megszereztek. Nem Kairó álláspontja lett engedékenyebb. Egyiptom új tárgyalási pozíciója teljes mértékben összhangban van az októberben megváltozott katonai és diplomáciai helyzettel.”
A tárgyalások azonban nem az előzetes forgatókönyv szerint alakultak.
1974 januárjában már nyilvánosságra kerültek a különböző javaslatok a csapatelválasztásról. Eleinte az egyiptomiak elutasították az összes izraeli (vagy amerikai) javaslatot – és a kelet-európai sajtó elvi szintre emelte az egyiptomi elutasító álláspontot. „Az egyiptomi álláspont szerint a csapatelválasztást össze kell kötni az izraeli hadsereg visszavonulásával minden megszállt arab területről… Az egyiptomi hadsereg a Sínai-félszigeten megőrzi mostani harci erejét, és nem fog visszavonulni; a Szuezi-csatorna újbóli megvitatása és a lerombolt csatorna menti városok helyrehozása kizárólagos egyiptomi belügy” – jelentették a csehszlovák lapok,[45] és így tett a magyar sajtó is: az egyiptomi álláspont szerint: „Nem lehet szó a Sínai-félszigeten tartózkodó egyiptomi haderők csökkentéséről és a Szuezi-csatorna keleti partjáról való kivonulásról.”[46] Teljes egyetértéssel idézték a lapok az egyiptomi álláspontot, mely szerint „Egyiptom elutasít minden izraeli csapatelválasztási javaslatot, amely nem tartalmaz izraeli kötelezettségvállalást a Sínai-félsziget kiürítésére, egyeztetett időrend alapján”.[47] A csatorna menti városok felépítése ügyében is negatív álláspontot foglaltak el, azzal a megdöbbentő érveléssel, hogy ez a háború újrakezdését akadályozhatná: „A jelentések szerint Izrael követeli, hogy Egyiptom kezdje meg haladéktalanul a csatorna tisztítását, biztosítsa a minél korábbi működtetését, és a lehető leggyorsabban telepítse vissza a csatorna nyugati partján elterülő három nagyváros lakosait… Az izraeli elképzelések szerint a Szuezi-csatorna megnyitása és a kiürített városok lakosainak visszatérése megnehezíti Egyiptomnak, hogy éljen törvényes jogával, és felszabadítsa egész területét.”[48] E sorok csupán néhány nappal a csapatelválasztási egyezmény aláírása előtt láttak napvilágot. Az egyezmény része volt mindkét fél haderejének csökkentése a csatorna keleti partján és Izrael nem vállalt kötelezettséget, hogy a Sínai-félszigetet előre megállapított időrend szerint kiüríti. Nem csoda, hogy a kelet-európai sajtó alig-alig elemezte a megegyezést.
Alig tíz nappal később azonban teljesen megváltozott a kelet-európai tájékoztatás hangneme. A csapatelválasztási megegyezést mint az „egyiptomi haderő a háborús események első napjaiban elért sikereinek tükröződését” értékelte. Ugyanakkor a Szuezi-csatorna újbóli üzembe helyezését – amelyet nemrég még úgy tüntettek fel, mint izraeli ármánykodást, amely az arab felszabadító háború újrakezdését volt hivatott meggátolni – most mint átütő sikert említették: „Ami Egyiptomot illeti, számára a szétválasztás legfontosabb eredménye kétségtelenül a Szuezi-csatorna teljes ellenőrzése lesz. Egyiptom visszanyerheti ezzel legfontosabb jövedelemforrását, hiszen lehetősége nyílik az oly fontos nemzetközi vízi út megnyitására. Ennek nemcsak gazdasági jelentősége lesz rendkívül nagy, hanem erkölcsi hatása is.”[49]
Lukács György mondta annak idején, hogy Sztálin a feje tetejére állította a marxista értékrendet: ahelyett, hogy a taktika lett volna alárendelve a stratégiának és a stratégia az ideológiának, Sztálin a stratégiai megfontolásokat alárendelte a taktikai szükségeknek, és a stratégiai megfontolásokhoz illesztett hozzá ideológiai elveket.[50]
A kelet-európai hírközlő szervek tudósításai és hírmagyarázatai az októberi háború alatt és utána arról tanúskodnak, hogy a Szovjetunió és szövetségesei ezúttal is e sztálini recept szerint működtek. A közel-keleti szovjet pozíciók és befolyás megerősítésének taktikai célja egy stratégiai döntésre késztette őket, amelynek értelmében egyértelmű támogatásban részesítették a viszálykodó felek egyikét, az arabokat; ez a stratégiai döntés pedig egy „ideológiát” szült, amely szerint az arab–izraeli viszályban az egyik félnek százszázalékosan igaza van, a másik pedig minden tekintetben hibás. Ez a fordított értékrend a közös nevezője mindazon opportunizmusnak, ellentmondásnak és hamisításnak, amely a kelet-európai hírközlő szervek viszonyát jellemzi az izraeli–arab viszályhoz általában, az októberi háborúhoz pedig különösen.
Jegyzetek
[1] Rude Pravo, 1967. VI. 6.
[2] Népszava, 1973. X. 3.
[3] Népszabadság, 1973. X. 5.
[4] Népszabadság, 1973. X. 6.
[5] Népszava, 1973. X. 7.
[6] Népszabadság, 1973. X. 7.
[7] Neues Deutschland, 1973. X. 7.
[8] Neues Deutschland, 1973. X. 8.
[9] Rude Pravo, 1973. X. 15.
[10] Népszabadság, 1973. X. 16.
[11] Rude Pravo, 1973. X. 18.
[12] Népszabadság, 1973. X. 18.
[13] Népszabadság, 1973. X. 20.
[14] Népszabadság, 1973. X. 20.
[15] Népszabadság, 1973. 10. 21.
[16] Népszava, 1973. X. 20.
[17] Neues Deutschland, 1973. X. 20.
[18] Neues Deutschland, 1973. X. 30.
[19] Rude Pravo, 1973. X. 30.
[20] Lásd Rude Pravo, 1973. X. 8.
[21] Népszabadság, 1973. XI. 4.
[22] Népszabadság, 1973. X. 9.
[23] Népszabadság, 1973. XI. 2.
[24] Népszava, 1973. X. 8.
[25] Népszava, 1973. X. 10.
[26] Népszava, 1973. X. 10.
[27] Népszabadság, 1973. X. 14.
[28] Rude Pravo, 1973. XII. 10.
[29] Népszabadság, 1973. X. 11.
[30] Népszabadság, 1973. X. 14.
[31] Népszabadság, 1973. X. 14.
[32] Rude Pravo, 1973. X. 22., 1973. X. 23.
[33] Népszava, 1973. XII. 6.
[34] Népszabadság, 1973. X. 17.
[35] Népszabadság, 1973. X 14.
[36] Rude Pravo, 1973. X. 19.
[37] Rude Pravo, 1973. XI. 12.
[38] Népszabadság, 1973. X. 23.
[39] Népszabadság, 1973. X. 11.
[40] Rude Pravo, 1973. X. 19.
[41] Rude Pravo, 1973. X. 26.
[42] Rude Pravo, 1973. X. 23.
[43] Népszabadság, 1973. X. 23.
[44] Népszava, 1973. XI. 13.
[45] Rud Pravo, 1974. 1. 14.
[46] Népszava, 1974. 1. 15.
[47] Rude Pravo, 1974.1. 9.
[48] Rude Pravo, 1974. 1. 9.
[49] Népszabadság, 1974. 1. 30.
[50] Népszabadság, 1967. XII. 24.