„A dél-afrikaiak legfontosabb döntése 400 éves történetük kezdete óta” – írta a Financial Times a múlt heti népszavazásról. „Elismerték, hogy a kisebbség uralmát nem lehet tovább fenntartani. Az igenek nagy száma megmutatta, hogy a fajegyenlőségen alapuló demokrácia útján oly messzire jutottak, ahonnan már nincs visszatérés.”
Amikor Reagan és Gorbacsov megállapodott a regionális konfliktusok felszámolásáról, a szakértők megjegyezték, Dél-Afrika és a Közel-Kelet lesz a két legkeményebb dió. Az arab–izraeli ellentét még nem enyhült, bár az ellenfeleket már sikerült a tárgyalóasztal mellé ültetni. Csak közben az izraelieknek új veszélyekkel kell szembenézni: a merénylet Izrael argentínai nagykövetsége ellen – az iráni hűségen lévő libanoni síiták és Izrael eszkalálódó viszályának pillanatnyi csúcspontja – felvillantja azt a nem jó kilátást, hogy Khomeini utódainak fundamentalista állama is harcba lép Izrael ellen.
De Dél-Afrikában megtörtént a fordulat. „Egy elveszett fehér törzs visszatalál az emberek közé” – állapítja meg nagyon találóan a The New York Times közírója. Köznapibban szólva, Dél-Afrika fehér választópolgárai meglepően nagy arányban, 68,7 százalékos többséggel igent mondtak a föltett kérdésre, és evvel jóváhagyták, hogy most utoljára válasszanak külön mint fehérek. Ezentúl Dél-Afrikában mindenki szavazhat, egyszerre és együtt, bőrszínre való tekintet nélkül. Kudarcot vallott a „mondj nemet” propaganda, ami az apartheid fő támaszaihoz, a búr ültetvényesekhez szólt, meg a csak bőrszínük miatt jobb megélhetéshez jutó kisemberekhez. Azokhoz, akik visszasírták a „stabil” 60-as éveket, amikor még keresett volt a fehér munkaerő, mert különféle jól fizető munkákat csak nekik volt szabad kiadni, amikor még komoly értéke volt az aranynak, s a feketéket, ha mukkanni mertek, száműzték a szigeteken lévő büntetőtáborokba.
„Az igen kárhozatba visz”
Az ellenpropaganda megpróbálta a vallásos érzelmeket is meglovagolni. A népszavazás előtti napon oldalas hirdetések jelentek meg az újságokban, s azt hirdették: „Az igen szavazat istent káromolja és az antikrisztust szolgálja. Az igen örök kárhozatba visz.” A Neue Zürcher Zeitung tudósít a szélsőjobboldali pártok választás előtti közös nagygyűléséről. „Zsoltárénekléssel kezdődött és bibliaolvasással. A textus: Ne hallgass Baál papjaira! Ne szolgálj idegen isteneket!” Baál mai papjai De Klerk miniszterelnök és társai. Ők szegődtek idegen istenek szolgálatába, ők akarják népüket Mandela szervezetének, az Afrikai Nemzeti Kongresszusnak meg a kommunistáknak kiszolgáltatni. Arra megy a játék – véli a svájci tudósító –, hogy a kormányfőt a szélsőbaloldali sarokba szorítsák, ráüssék a pecsétet, hogy az ANC meg a kommunisták szekértolója.
A szavazás azonban megmutatta, hogy hiába növelte meg a földfoglalással, a gyűlölt „homelandekbe” való átköltöztetéssel az apartheid rendszer a fehér ültetvényesek amúgy is aránytalanul nagy súlyát, a földbirtokosok már nem alkotják a társadalom vezető rétegét. A birtok jelentősége alaposan megcsappant a pénz szférájához, a külföldi beruházások révén naggyá lett iparhoz, a nyersanyag-kitermeléshez, a kereskedelemhez viszonyítva.
A szavazók hozzáállását messzemenően befolyásolta a külföldi szankciók hatékonysága. A bojkott bel- és külföldi ellenfelei mindig azt mondták, a dolognak nincs jelentősége. Most kiderült: a nemzetközi szankciók érzékenyen érintették az ország gazdaságát; évi 4,4 százalék gazdasági növekedés ment veszendőbe a vesztegzár következtében. Különösen a külföldi invesztíciók – a tőkeinjekciók és az ipari befektetések – elmaradását sínylették meg. Recesszió van; két év óta csökken a bruttó nemzeti térinek, a munkaképes népesség 40 százalékának nincs munkája. A kétségbeesett hangulatot súlyosbítja a szokatlan szárazság, a legsúlyosabbak egyike az utóbbi évtizedekben.
„Jó búr, jó magyar”
Az eredmény szempontjából nem mindegy, hogy milyen a gazdasági helyzet, de a legfontosabb tényező a választók politikai érettsége volt. Nem vitás, hogy De Klerk miniszterelnök és az Afrikai Nemzeti Kongresszus élén álló Nelson Mandela által közösen – és gyorsan – előrehajtott változás nem volt ínyére a fehérek többségének. Nyilván jobb szerették volna, ha a fordulat lassúbb, fokozatosabb, ha a kirekesztettek nem mind és nem egyszerre kerülnek az alkotmány sáncain belülre. De volt bennük kellő politikai megérzés, hogy belássák: az alkudozások ideje elmúlt. Választani kell, hanem és de nélkül, most és végérvényesen a terror, a szó szoros értelmében „fehér terror”, a más színűek politikai és gazdasági elnyomásának fokozása és a jogegyenlőség halogatás nélküli bevezetése között. Megértették: vagy a De Klerk vezetése alatt „profilt váltó” kormánypárt régi programját felkaroló szélsőjobb és a káosz, a belháború, a minden eddiginél teljesebb nemzetközi elszigetelődés vagy multiraciális demokrácia és lemondás a gazdagság egy részéről. A nyomorgó harmadik világ – ebben élnek a feketék – és a modern, iparosított, jómódú első világ közelítése. „A megosztottság osztás útján történő megszüntetése.” E jelszó eredetileg a két német állam egyesülése után röppent fel, de ma már más vonatkozásokban is hallható. Például a környezetvédelemmel, legújabban pedig Dél-Afrikával kapcsolatban.
Mindaz, amit e cikk idáig közölt, fontos értesülés, de alapjában véve mégis csupán bevezetés: előhang az igazi mondandóhoz. Ahhoz, hogy nem kell félni a farkastól. A politikai jövőjét merészen kockára tevő De Klerk példáját kell követni. A népszavazás kiírása válasz volt az afrikáner – vagy ahogy mi jobban ismerjük: búr – szélsőségesek erőszakos cselekményekkel aláfestett hangoskodására, fenyegetőzésére. E viszonylag kicsiny, de lármás és fölfegyverzett, magát a katonákkal, rendőrökkel cimboraságban vélő csoport magának vindikálta a jogot, hogy eldöntse, ki a jó búr (ugyanúgy, mint a mi hol „hunniás”, hol „közakaratos”, hol Nagy Imre emlékét ’56-osként megtagadó társulatunk, amelyik feljogosítva érzi magát, hogy megítélje, ki a jó magyar), teli szájjal fogadkozott, hogy „leszámol az árulókkal”.
De Klerk azonban nem ijedt meg. „Állunk elébe” – mondta és kiírta a népszavazást, amelyen a fehér lakosság kétharmada szembefordult azokkal, akik ki akarták rekeszteni a nemzetből mindazokat, akik megértették, hogy mi a nemzet igazi érdeke.
- Külföld [7]