Egy brit barátom szerint a posztkommunista államok egyik legnagyobb problémája az, hogy vezetőik nem képesek egyértelműen és világosan eldönteni, mik is ők voltaképpen: független értelmiségiek vagy gyakorló politikusok. E dilemmát barátom szerint sürgősen meg kell oldaniuk, és döntésükből minden szükséges következtetést le kell vonniuk: vagy legyenek újra független értelmiségiek, mondjanak le funkciójukról, és használják ki a szabadság adta helyzetet arra, hogy teljesítsék eredendő küldetésüket, azaz: legyenek a fennálló viszonyok kritikusai, s adják át helyüket azoknak, akik hivatásos politikusok akarnak lenni; vagy fordítva: „professzionalizálódjanak”, váljanak valódi politikusokká, mondjanak le minden értelmiségi szokásukról, és vessék alá magukat minden olyan kemény szabálynak, amelyek a működő demokráciákban a gyakorlati politikai funkció eredményes ellátásához hagyományosan hozzátartoznak.
Elismerem, nem nagyon tudok megbékélni az efféle kategorikus „vagy-vagy”-okkal. Mi van akkor, ha mindez egészen másként van? Mi van akkor, ha ez a furcsa helyzet, amelyben a posztkommunista országokban sok független értelmiségi találta magát, nem is valódi dilemma, hanem épp ellenkezőleg, történelmi kihívás? Felhívás arra, hogy próbáljanak meg új hangnemet, új elemet, új dimenziót vinni a politikába? Lehet, hogy épp e bennünket sújtó végzetben rejlik küldetésünk?
Nemegyszer mondtam már, hogy a totalitárius rendszer évtizedei nemcsak az élet éveinek elvesztését jelentik számunkra, hanem sajátos szellemi tapasztalatot is. És a jelenkori politikának úgy kell ez a meghatározott szellemi állapot formájában megjelenő új impulzus, akár a só. Lehet, hogy ez az új impulzus egészen máshonnan jön, nem a posztkommunista országokból, de akkor is el kell jönnie, így tehát felteszem a kérdést: nem lehetséges-e, hogy az értelmiségieknek, filozófusoknak és költőknek egyenesen kötelessége, hogy ne kerüljék a politikát, ne féljenek belépni a politikába, vállalva annak minden kockázatát és a vele járó, teljességgel szokatlan követelményeket? Vajon nem épp arra szólítja-e az értelmiségieket ez a korszak, hogy próbáljanak a politikának új, ha úgy tetszik, posztmodern arculatot adni?
A miniszteri székekben ülő filozófusok és költők természetesen nem váltják meg a világot, de megőrzéséhez bizonyos körülmények között nagyon is hozzájárulhatnak. A specializálódás korát éljük, így lassan a politika is a különleges iskolázottsággal és különleges érdeklődéssel rendelkező szakértők ügyévé válik. Pedig szerintem elsősorban azon polgárok ügye kellene hogy legyen, akik fokozottan érzékenyek a lét titokzatos komplexitása iránt, és fokozott felelősségérzettel, fokozott megértéssel közelednek felé. Ha az értelmiségiek ilyen embereknek tartják magukat, akkor még kevésbé háríthatják el a politikai funkciók vállalását, még kevésbé mondhatják, hogy nem akarják bepiszkítani magukat a politikával. Mert a politikát épp az teszi piszkossá, aki azt mondja, hogy a politika piszkos dolog.
- Külföld [6]