tegnap este, amikor hazatértem, várt rám a Beszélő-összkiadás három kötete. Egy évtized ellenzéki magatartásának, gondolatainak, akcióinak corpusa ez – megindultan vettem kézbe. A megindultság persze nem politikai, hanem egzisztenciális természetű dolog. Hiába tudnám összekaparni ládákból és polcokról a régi, elmaszatolódott, összerongyolódott példányokat, úgy éreztem, jelképesen ezekkel a kötetekkel objektiválódott sokakkal együtt az én életemnek is egy jelentős része. De maga a vállalkozás, több mint másfél száz szerző, valamint a segítők és az olvasók közös vállalkozása, a második nyilvánosság küzdelme önmaga megszüntetéséért, azért, hogy ne legyen második nyilvánosság, csak nyilvánosság legyen – nos, ez is ezzel a „legális” kiadással ért céljához.
Felütöttem az első kötetet, s véletlenül – valóban véletlenül – saját írásomra akadtam, s benne egy Petri-idézetre: „Miért gondoljuk, hogy ilyen ocsmány / korszak nem volt még? Miért ne lett volna? / Feleljünk magunkért.” Régen jóslatot vagy szentenciát igyekeztek kibetűzni az ilyen talált sorokból, s ezúttal én is – noha botfülű vagyok minden misztériumra – hajlok arra, hogy a Beszélő titkát fejtik meg e Petri-sorok.
Ha három dátumot és helyet kimondok – Budapest, 1956; Prága, 1968; Varsó, 1981 –, akkor mindenki tudja, hogy Európa legújabb kori történetének legnagyobb megbukott szabadságmozgalmait említem. Az első nálunk és velünk történt, a forradalom leverését követő terror több mint egy évtizedre elcsendesítette a szabadgondolkodást. A második a szomszédban történt, s hatása nálunk nem volt brutális. És mégis – most már a Beszélőt írók, kitalálók nemzedékéről beszélhetek – olyan bénító reménytelenség fogott el azon az augusztusvégen, amely hosszú évekre meghatározott bennünket, s amelyet nemcsak emlékezetünk őriz, hanem jelentős művek is: Nádas Péter prózája, Petri György költészete. Unalom keveredett e reménytelenséggel, hiszen nem változott semmi. A reménytelenség parazitái voltunk, hiszen egy másutt vívott harcba helyeztük ki reményünket, s annak bukása után vontuk le a rezignált történet-bölcseleti következtetést. Úgy éreztük, nekünk adatott meglátni a végső konzekvenciát, hogy sem a forradalom, sem a reform nem szabadíthat föl bennünket, S hiába állt előttünk ’56-ot felnőttfejjel átélő bátyáink nehezebb sorsának példája, valamifajta negatív kitüntetettség volt ebben az érzésben. Nem a szenvedés kitüntetettsége, hiszen jól tudtuk, hogy abból az előttünk menetelő három generációnak összehasonlíthatatlanul több jutott, hanem a belátásé. S ebben az értelemben valóban azt gondoltuk, hogy ilyen ocsmány korszak nem volt még. Gyilkosabb, gonoszabb bizonyára, de ilyen ocsmány soha.
Hogy e borús kontemplációval szemben politikai aktivitásunk első jelentős gesztusa cseh-szlovák polgárjogi harcosok melletti kiállás volt, paradox módon éppenséggel a kihelyezett remény/reménytelenség felmondása volt. Azonosulás helyett megkülönböztettük magunkat, s ez lehetett szolidaritásunk alapja. De a magyar ellenzéki mozgalom sorsa akkor dőlt el, amikor bátor férfiak – akiket bízvást dicsérhetek, mert nem tartoztam közéjük – úgy döntöttek, hogy a lengyel összeomlás ellenére sem függesztik fel az épp csak imént elkezdett Beszélő működését. Holott e harmadik történelmi kísérlet bukása minden józan szemlélő számára korszakos telet ígért. A Beszélő reménybeli közönsége megfogyatkozott. A történelmi remény és politikai kalkuláció helyét egyetlen szerény erkölcsi követelés töltötte ki: Feleljünk magunkért!
Vagyis: ne legyünk szerencsétlenek. Ne bénítsuk és vigasztaljuk magunkat korunk ocsmányságával. Ne legyünk frusztráltak. Ha politikai eszméink vannak, ne bonyolódjunk bele a kimondhatóság latolgatásának, a közönségnek már érthető, de a mindenkori cenzor előtt még védhető célzások mérlegelésének végtelen unalmú szövevényébe. A Beszélő, amely központjává vált a mintegy fél évtizede működő szamizdatmozgalomnak, nem egyszerűen szócsöve, orgánuma volt az ellenzéknek, hanem maga volt az. Hiszen a demokratikus ellenzéknek – politikai értelemben a rendszer egyedüli ellenzékének – követelése egyetlen szóban összefoglalható volt: szólásszabadságot. Ez az ellenzék nem volt más, mint a szólásszabadság, a megtestesítője a Beszélő volt.
Bizonyára azért, mert nincs politikai fantáziám, majdnem mindvégig a 80-as években a szamizdat és az ellenzék erkölcsi jelentőségét hangsúlyoztam politikai jelentőségével szemben. Azzal biztattam magam, hogy ez nem puszta moralizálás, mert a morális gesztus hathat a kultúrára, mint ahogy – persze – egy erkölcsére kényes politikára is. S e kulturális hatás nem föltétlenül csak abban mutatkozott, ami olvasható volt a Beszélő lapjain. Noha Kis János és Tamás Gáspár Miklós bölcseletileg orientált politikai publicisztikája a magyar kultúra maradandó értéke, s olyan írók olvashatók a folyóiratban, mint Eörsi István, Lányi András, Konrád György és Petri György. A szamizdat s benne mindenekelőtt a Beszélő a magyar kultúra minden aktora számára jelentett valamit. Lehetőséget, mértéket, pressziót. Ha a 80-as évek kulturális közélete egészségesebb volt, mint a megelőző, s félek, az utána következő évtizedé, ha a 80-as évek magyar kultúremberei szavatartóbbak, következetesebbek, bátrabbak lettek, ha a folyóiratok megélénkültek és fölbátorodtak, s ha a korszak kulturális szégyenére, a Mozgó Világ- és Tiszatáj-ügyre a magukra adó írók bojkottal válaszoltak, mindebben a Beszélő jelenlétének sarkalatos szerepe volt.
Kedves barátaim, a Beszélő-összkiadás a legjobb időben jelent meg. A rendszerváltás után érezhető volt a félelem, noha alapja nem volt, hogy a szamizdat urai és munkatársai most majd számlákat kívánnak benyújtani, előjogokat kívánnak élvezni. E félelem lassan rágalomba váltott, melynek enyhébbje a magyar sorskérdések iránti érzéketlenség, és alantasabbja a hatalommal való összejátszás, netán ágensi státus. A „szamizdatozó” a kormánypártok orgánumaiban evidens szitokszóvá vált. A szamizdat-mozgalom résztvevői számára most, hogy nem jutalom, csak szidalom várható érte, eljött az idő, hogy nyilvánosan kijelenthessék: büszkék arra, amit tettek. Az elfogulatlan olvasó pedig megismerkedhet az igazsággal.