[1]
De kiderült, hogy a Félúton a magyar Országgyűlés 6416. számú hivatalos dokumentumának a „széles nagyközönség részére” megjelentetett változata, mégpedig annak bőségesebb változata. Hihetetlen, de igaz: a Félútont a Házszabály 36. §-ának (2) bekezdésében előírt kötelezettséget teljesítendő állították össze. („A kormány köteles működéséről az Országgyűlésnek rendszeresen beszámolni.”)
Az önmagának felelős kormány
Míg a kormány a Házszabály idézett pontját – amennyire tehetségéből tellett – legalább formailag teljesítette, az ügyrendi bizottság kormánypárti többsége minden különösebb cifrázás nélkül érvénytelenítette a Házszabály 40. §-át. Ez a paragrafus azt mondja ki, hogy: „Az Országgyűlés a 36. és 39. §-ban említett beszámoló vitája alapján – a hatáskörrel rendelkező bizottság javaslatára – értékelést tartalmazó, illetőleg feladatot megállapító határozatot hoz.” A 39. §-ban az állampolgári jogok országgyűlési biztosának, a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosának, az Állami Számvevőszék elnökének, a Magyar Nemzeti Bank elnökének és a legfőbb ügyésznek a beszámolási kötelezettségéről van szó. Ezeknek beszámolóit a Házszabály a parlamenti megtárgyalás előtt kifejezetten a hatáskörrel rendelkező bizottságok elé utalja. A 36. §-ban említett kormánybeszámolót azonban nem. Mivel a 40. § szerint az Országgyűlésnek a hatáskörrel rendelkező bizottságok javaslata alapján kell „értékelést tartalmazó, illetőleg feladatot megállapító határozatot” hoznia, az ügyrendi bizottság kormánypárti többsége egyszerűen képtelen volt a 40. §-t a kormánybeszámolóval kapcsolatban értelmezni. Inkább úgy döntött, hogy a „kormány beszámolójáról az Országgyűlés nem köteles határozatot hozni”. Nem használt az az ellenzéki érv, hogy a „határozatot hoz” kifejezés nem értelmezhető úgy, hogy nem hoz határozatot [Szigethy István, SZDSZ]. A parlament többsége magáévá tette az ügyrendi bizottság véleményét. A többségi gőzhengerrel szemben a józan észnek, az alkotmánynak és a parlamentarizmus évszázados hagyományainak nem voltak esélyei.
Bűnös felelőtlenség
Tölgyessy Péter egy közbekiáltásában – majd később beszédében is – azzal magyarázta a kormánykoalíció furcsa határozatát, hogy a kormány beszámolója, ha szavazni kellett volna róla, nem kapta volna meg a többséget. Tekintettel a kormánykoalíció vigasztalan állapotára, ez nem is olyan légből kapott hipotézis. Annyi bizonyos, hogy az ügyrendi álprobléma felvetésével a kormány két próbálkozást harcolt ki magának ugyanabban a kérdésben. Az ügyrendi kérdésben való szavaztatással csak félkomolyan tette kockára presztízsét, de mindent megnyerhetett, ahogy történt is.
Persze normális parlamenti körülmények között egy normális kormány mindenképpen vonakodott volna ennek a taktikának az alkalmazásától. Vonakodott volna először is önérdekből: a kormánybeszámolónak a szavazás alól való kivonásával minimum a kormánynak kevésbé hízelgő látszatok keletkeztek. (Kár, hogy Tölgyessytől eltekintve a képviselők ezt nem dörgölték a kormány orra alá.) Másodszor pedig vonakodott volna a parlamentarizmus iránti felelősségérzetből: bűnös felelőtlenség egy parlamenti vitát egy zártkörű rendezvény tét nélküli eszmecseréjévé degradálni.
Kormányunk természetesen nem vonakodott. Miért is tette volna? A kevésbé hízelgő látszatok (és a tények napvilágra kerülésének) elkerüléséről gondoskodik a legjobb pártállami tradíció szerint negédesen honatyázó és honanyázó tévéhíradó. A parlament eljelentéktelenítése egyébként is jól harmonizál Antall doktor parlamentarizmus-felfogásával. Az ellenzék kritizálhat, ez vele jár a parlamenti demokráciával, de komolyan venni nem kell: a kutya ugat, a karaván halad.
Kétségtelen tény, hogy egy kormánybeszámoló normális parlamenti demokráciákban is dagadó vitorlával repül keresztül a parlamenten. A kormánypárti képviselők a pártfegyelemtől és a birtokvédelmi ösztöntől vezérelve jóvá fogják hagyni – csaknem függetlenül a beszámoló és a kormányzati tevékenység minőségétől. Ha úgy vesszük, nem is történt tehát semmi szörnyűség a magyar parlamentben. Pusztán elmaradt egy vélhetőleg formális szavazási hercehurca, a képviselők időt, az adófizetők pedig villanyszámlát takarítottak meg. De az ilyen vélekedés veszélyes pragmatizmusról tanúskodna. Tamás Gáspár Miklós szokta emlegetni, hogy a parlamentáris elvek gyakran fikciók, de termékeny fikciók, így igaz. Lehet, hogy a parlament csak elvben az a hely, ahol a szuverén nép választott képviselői összedugják a fejüket, döntenek az elvégzendő feladatokról, és értékelik a miniszterek (=szolgák) munkáját, a valóságban azonban inkább olyan színpad, amely alkalmat nyújt a pártoknak és képviselőiknek, hogy jó fényben tűnjenek fel a választók előtt, s éppen a „szolgák” állnak leginkább reflektorfényben. De ha a fikciót nem tartják fenn, ha annak a lehetőségét is megszüntetik, hogy a parlament az legyen, aminek elvben lennie kell, akkor színpadként sem fog sokat érni – teljesen eljelentéktelenül.
Megalázó rituálé
Ezek után nem lehet azon csodálkozni, hogy a nagy vitanapon nem folyt vita a parlamentben. Elhangzottak eltérő orátori képességekről tanúskodó informatív vagy üres, szellemes vagy bárgyú hozzászólások, de vita nem alakult ki. A kormány és kormánypárti képviselők is mondták a magukét, az ellenzéki képviselők is mondták a magukét. Az ülésnap – a tétnélküliségnek megfelelően – fásult légkörben kezdődött el, s a helyzet az idő múltával csak romlott. Jellemző a feszült érdeklődésre, hogy a vita lezárásakor már csak tizenöt képviselő volt a teremben.
A vita elmaradásáért, a süketek párbeszédének kialakulásáért nem az ellenzéket terheli a felelősség. A kormány nem vagy alig reagált az ellenzék kritikájára – ha igen, akkor sekélyesen, szellemeskedve és személyeskedve. Antall József nyitóbeszédében kifejtette: aki azt várja a kormánybeszámolótól, hogy a kormány ellejti benne „az egypártrendszer önkritikus és az önkritika gyakorlásában bevett násztáncát,” az csalódni fog. A későbbiek során kiderült, hogy a kormány azt az elvárást is ócska bolsevista trükknek tekinti, hogy kritikai elemzésekre érvekkel illik válaszolni. Miután az ellenzéki szónokok többnyire tárgyilagosan elismerték, hogy az ország helyzetéért nem, kizárólag a kormány felelős, hogy a kormány nehéz örökséget vett át, és nem létezik olyan politika, amely Magyarországból két év alatt Svájcot tudott volna csinálni, a kormány képviselői ezt annak elismeréseként fogták fel, hogy a kormánynak nincs alternatívája. Az ellenzéki képviselőknek gumiszobában kellett érezniük magukat, amelynek falairól nemcsak lepereg a borsó, de még zajt sem okoz.
A kormány javára szól, nem kivételezett. Nemcsak az ellenzéki képviselők bíráló kijelentéseit hagyta megválaszolatlanul, hanem a kormánypárti vezérszónokok követelődzéseit is. A kormánybeszámoló vitájának egyik érdekessége volt ugyanis, hogy a kormánypártok részéről is szó érte a kormány házának elejét. Kónya Imre eszelősen követelte, hogy az utólagos igazságszolgáltatás terén a Zétényi–Takács-törvényben foglalt elvek alapján meg kell találni az Alkotmánybíróság ítéletével összhangban álló megoldást, mert egyébként nehezen képzelhető el a társadalmi megbékélés. A kisgazda Dragon Pál kifogásolta, hogy nincsenek „a gazdaságot segítő garanciaalapok, garanciahitelek”, és követelte, hogy a hazai befektetők részesüljenek előnyben „a külföldi tőkével rendelkező monopóliumok előtt”. A kereszténydemokrata Csépe Béla beszéde azt látszik bizonyítani, hogy a KDNP is jobbról akarja előzni a kormányt. (Pillanatnyilag legalább akkora a tolongás az útpadkán, mint hajdan a damaszkuszi úton.) A KDNP a tömegekkel együtt kívánja a következetesebb rendszerváltást, hiányolja az igazságtétel elmaradását, és keményebb fellépést sürget az átalakulás vámszedőivel szemben.
Sajnos tudomásul kell venni: az ellenzék nem sokat tehet a kormánynak a parlamentarizmust lefitymáló mentalitása és a parlamentet ellehetetlenítő gyakorlata ellen. Azt persze lehet terjeszteni – ahol és ameddig lehet –, hogy a parlamenti vita nem szükségszerűen az az üres és megalázó rituálé, amely múlt szerdán a parlamentben lejátszódott.
- Beszélő [8]