„Valódi válságot csak a valóság tud előállítani” – hangzik Augusztinovics Mária nyugdíjrendszerről szóló tanulmányának (Közgazdasági Szemle, 1992. 7–8. sz.) egyik következtetése. A nyugdíjrendszer működésére mutatott be példákat, növekvő, stagnáló és visszaeső (stagflációs) gazdaságban. Egyik modell sem tudott olyan súlyos következményeket produkálni, mint a mai nyugdíjrendszerünk. A rendszer a nyugdíjasok relatív és abszolút elszegényedése mellett nagyméretű folyó hiánnyal küzd, és a nyugdíjasok nem férhetnek hozzá a járulékbefizetéseikkel fölhalmozott nyugdíjvagyon jövedelméhez.
Valóság helyett ábránd
Lássuk, az „aranykornak” beillő állapotokat föltételezve hogyan alakulnának a nyugdíjak. Aranykorban nő a gazdaság, a reálkamatláb pozitív, nincs infláció, s ezért az egyes nyugdíjak nem változnak, s a befolyó járulékok pontosan fedezik a kifizetendő nyugdíjakat. Még ilyen körülmények között is érvényesül az úgynevezett nyugdíjparadoxon. A nyugdíjak összege és az átlagnyugdíj nő, de az egyéni nyugdíjak változatlanok maradnak. Az aktív dolgozókat terhelő „eltartási” kiadás együtt nő a gazdasággal, ugyanakkor egyetlen nyugdíjas sem él jobban, mint korábban.
A paradoxon magyarázata, hogy a legkisebb nyugdíjjal rendelkező évjáratok kihalásával együtt az újonnan nyugdíjba vonulók nyugdíja – a bérek növekedését követve – magasabb a korábbiaknál. A cserélődési hatás miatt a gazdagodó társadalom átlagos életszínvonalához képest a nyugdíjasok relatíve elszegényednek.
Ha a gazdasági növekedés megáll – s a fenti feltételeken csak ennyit változtatunk –, a nyugdíjasok relatív helyzete stabilizálódik a nyugdíjakkal együtt most a bérek is stagnálnak. Igaz, a cserélődés miatt egy ideig nő a magasabb nyugdíjban részesülők száma. Ez viszont – és ez fontos változás – a társadalombiztosítási rendszer növekvő hiányát okozza. A magyar nyugdíjszisztémában a hiányt a költségvetésnek kell állnia.
Az aranykorban a nyugdíjasok átlagban annyi nyugdíjat kapnak, amennyi „jár”, vagyis a járulékbefizetéseket az utánuk járó kamattal együtt megkapják. A stagnálás időszakában – amikor tehát a bérek s így a nyugdíjak sem nőnek – már nem kapják vissza az aktív korszakukban fölhalmozott vagyon hozadékát. A nyugdíjasokat senki nem tartja el e modellben sem – írja Augusztinovics –, csak saját maguk.
Relatív helyett abszolút elszegényedés
A harmadik esetben, a stagflációs időszakban a nyugdíjasok elszegényedése már nem relatív, hanem abszolút. De a társadalombiztosítási rendszerben látványos javulás következik be, mert a nominálbérek s az ennek arányában megállapított járulékok általában jobban nőnek, mint a nominális nyugdíjak. A társadalombiztosítás bevétel–kiadási mérlegét tehát nem feltétlenül a reálfolyamatok határozzák meg.
Meg kell ismerkedni két ronda fogalommal. A mai magyar nyugdíjrendszer az úgynevezett felosztó-kirovó rendszerként működik, ami nagyjából azt jelenti, hogy az összes aktív dolgozó járuléka fedezi az esedékes nyugdíjakat. Ezzel szemben a várományfedezeti elv – megint csak leegyszerűsítve – egyéni alapon működik. Befizetéseim folyamatosan fölhalmoznak egy vagyont, s nyugdíjas koromban majd ennek hozamát várom vissza. De ez mégsem ugyanaz, mint a közvetlen megtakarítás, hiszen a nyugdíjszisztémának az az értelme, hogy kiegyenlítse a halál időpontjának bizonytalanságából adódó megélhetési kockázatot, és ne engedje meg, hogy valaki túlságosan könnyelmű legyen, azaz saját döntése alapján elköltse öregkori „jövedelmét”.
A hetvenes–nyolcvanas évek – ismét Augusztinovics kifejezésével élve – régi alkuja abban állt, hogy alacsony bérhez magas foglalkoztatottság s biztos öregkori megélhetés társult. A társadalombiztosítási rendszer (TBR), mivel fokozatosan kiterjesztették, „túlzottan” bőkezűvé vált. De a régi alku keretei között ez a TBR finanszírozhatatlanná vált, ezért aztán az alkut az állam folyamatosan megszegte többek között az infláció segítségével. Ráadásul – jelentős részben a járulékhátralékok miatt – a TBR-nek többlet helyett hiánya keletkezett.
Réti János tanulmánya (Szociológiai Szemle, 1992/4.) számos okát sorolja föl a TBR feszültségeinek. Kettőt emeljünk ki. A demográfiai változások miatt az aktív lakosságra egyre több nyugdíjas jutott, ami növelte a járulékokat. De a korkedvezményes nyugdíjak kiterjedt rendszere is kezelhetetlen problémákat hárított a TBR-re. S ha ilyen-olyan indokokkal könnyű „idő előtt” nyugdíjba menni, kissé visszatetsző a más okokkal jól alátámasztható nyugdíjkorhatár emelése.
Általános helyett önkéntes biztosítás
Az önkéntes biztosító pénztárakról szóló törvénytervezetet nem lehet megítélni, ha nem vizsgáljuk, oldja-e vagy növeli a TBR feszültségeit.
A kedden kezdődött általános vitában az SZDSZ és a Fidesz a tervezet visszavonását javasolta. Az általános biztosítási törvényen belül kellene szabályozni az önkéntes pénztárakat, javasolták. Az SZDSZ egyértelműen, a Fidesz egy kicsit óvatosabban emellett tette le a voksát. Ez az álláspont a döntően külföldi kézben lévő magyar biztosítási piac birtokosait védelmezi. De számot kellene vetni a biztosítási piac működésével. Valóban az elvárható minőségű biztosítási szolgáltatások kaphatók a piacon? A biztosítók nyeresége-vesztesége megfelel a piaci lehetőségeknek? Csak egy konkrét példát. A hazai biztosítók általában anyavállalatukkal kötött viszontbiztosításokkal mérséklik kockázatukat. Roppant nagy figyelemmel olvasnék jelentést ezekről a viszontbiztosításokról: vajon ki nyert, ki vesztett rajtuk, s mennyit?
De azon túl, hogy milyen a magyar biztosítási piac, vajon alkalmas-e egy a piacgazdaságban jól működő rendszer és üzleti logika a TBR hazai feszültségeinek rövid vagy középtávú oldására? A törvényalkotásnak az általánostól kell haladnia a különös felé – érvel a parlamentben Soós Károly Attila amellett, hogy előbb egy általános biztosítási törvényt kell megalkotni, s utána az önkéntes biztosító pénztárakét. De meglehet, éppen azért és annyiban indokolt az önkéntes biztosító pénztárakkal megelőzni az általános biztosítási törvényt, amennyiben azok segíthetnek a két rendszer közötti szakadék áthidalásában.
Az önkéntes pénztárak gyors terjedésével szemben fontos érvet említhetünk. A társadalombiztosítástól el nem hárítható kiadások fedezetéül szolgáló bevételeket védeni kell. A törvény előterjesztéséhez nem csatoltak semmiféle számítást. Pedig a pénztári befizetésekhez kapcsolódó munkáltatói, adó- és társadalombiztosítási járulékkedvezmények, amelyeket a pénztárakról való törvénytervezet javasol, csökkentik a költségvetés, illetve a társadalombiztosítás bevételeit, veszélyeztetve a kötelező kiadások alapjait. A biztosítási elv lényege a kockázatok kalkulációja. A törvény-előterjesztés a kockázatokkal sem számol.
A törvényjavaslat az úgynevezett kiegészítő pénztárakra vonatkozik, vagyis nem mérsékli a kötelező társadalombiztosítás szolgáltatásait. Ez azt is jelenti, hogy elsősorban a magas jövedelmű rétegek számára nyit meg fontos lehetőséget. A vita során a kormánypártok által sokat hangoztatott szolidaritás fölöttébb relatív értékű.
A kiegészítő pénztárak – nevükből adódóan – egy többletszolgáltatás érdekében hozhatók létre. Később kerülne sor az úgynevezett elismert pénztárak létrehozására: a mai magyar rendszerben – úgy gondolom – ezek jelentősége sokkal nagyobb lehetne. Az elismerés azt jelenti, hogy a pénztárak által nyújtott szolgáltatásokkal kiválthatók a maiak. Ha olyan szolgáltatást helyettesítenek, amit a mai TBR nyújt, akkor természetszerűleg fölmerül majd, hogy a járulékterhek annyival csökkenhessenek, amennyit az adott szolgáltatásra a mai rendszer költségként ráterhel. A mai elképesztően pazarló rendszerhez képest – anyagi és emberéletekben mérhető – megtakarításokra elsősorban ez a forma biztosít majd lehetőséget. De erről most nincs szó. A kiegészítő pénztárak nem biztosítják ezt a megkönnyebülést.
A társadalombiztosítás – tágan értelmezett – bevételeinek védelme más oldalról sem biztosított. A korábban idézett tanulmányok egybehangzóan azt állítják, hogy a társadalombiztosítási rendszer feszültségei nem oldhatók vagyonjuttatás nélkül. Az állam magatartása ebben enyhén szólva cinikus.
Vagyonátadás helyett szabotálás
Közismert, hogy a parlament – a szociális bizottság MDF-es és ellenzéki tagjainak közös nyomása alapján – több mint egy éve arról döntött, hogy a társadalombiztosítás kapjon 300 milliárd forintnyi vagyont. A kormány és az ÁVÜ ezt a határozatot elszabotálta. (Az 1992-ben elmaradt vagyonjuttatás – az infláció és a rohamos állami vagyonvesztés miatt – már mindenképpen több tízmilliárdos veszteséget okozott a TBR-nek.) A fő indok: az OTF nem alkalmas a vagyon kezelésére. Valóban, nem állítható, hogy a nyugdíjasok olyan királyfiról álmodnának, mint az OTF. De azt sem hiszem, hogy mondjuk az ÁVÜ mint vagyonkezelő lehetne a herceg a fehér lovon.
Korábban szó volt a régi alkuról s arról, hogy a nyugdíjrendszer rovására enyhítettek időlegesen más problémákat, például a korengedményes nyugdíjazással. Gondoljunk arra (tudom, hogy csupán ennek a kiemelése leegyszerűsítés), hogy a korengedményes nyugdíjazás milyen nagymértékben szolgálta a korábbi gazdasági elit érdekeit, s biztosította számukra a munkaképesség megőrzése mellett a magas nyugdíjat.
Vajon a vagyonátadás szabotálása mögött nem az húzódik-e meg, hogy egy új alku van kibontakozóban? A privatizálandó vagyonra aspiráló rétegeknek riválisa a társadalombiztosítás. S ha már egyszer, kétszer, háromszor lehetett a TBR-re hárítani a feszültségeket, miért ne lehetne most is? Hány „áthárítást” él még túl a társadalombiztosítás? (A kérdés akkor is jogos, hogy a költségvetés aligha teheti meg, hogy vészhelyzetben ne vállalja át a kiadások jelentős részét.)
S ha valaki úgy véli, hogy a mai OTF-nek, de még a választásokkal esetleg létrejövő társadalombiztosítási önkormányzatoknak sem szabad vagyont átadni, akkor is ott a lehetőség, hogy az önkéntes pénztárak részesedhessenek a vagyonból. (Ez elsősorban az elismert pénztáraknál jöhet szóba.)
Szakemberek helyett gazemberek
A Fidesz és az SZDSZ fölvetette, hogy a pénztárakat felügyelő szerv ismét csak az államapparátust növeli, ami nemcsak többletkiadással jár, de hiányoznak a felügyeletet ellátó szakemberek is. Ennél sokkal fontosabb – és sokkal kényelmetlenebb –, hogy maguknak a pénztáraknak az irányításához sincs meg a megfelelő szakértelem.
Gondoljunk a kereskedelmi bankok példájára, ahol sokak szerint ma a hálózatfejlesztés legszűkebb keresztmetszete a szakemberhiány. A legkatasztrofálisabb a helyzet a takarékszövetkezeteknél, amit azért is fontos emlegetni, mert a pénztárak száma várhatóan csak a takarékszövetkezetek számával lesz majd összemérhető. Nagy biztonsággal megjósolható: ha gyors lesz a pénztárak fölfutása, akkor azok nem csekély része gazemberek és/vagy hülyék kezébe kerül majd, s tucatjával viszik majd csődbe a pénztárakat. Márpedig Csehák Juditnak igaza volt a vitában: a biztosítási pénztárak piaca bizalmi piac.
Ha csak teheti valaki, akkor ma kivonja jövedelmeit a társadalombiztosítási járulékfizetés alól. Miért ne tenné: a tapasztalatok szerint az állam nem tudja garantálni, hogy a járulékfizető nyugdíjasként visszakapja befizetéseit! A TBR egyensúlya nagyrészt akkor állna helyre, ha érdemes volna bevallani a jövedelmeket. Ha – például az önkéntes pénztáraknál – az adókedvezmények a bevallott, tehát járulékköteles jövedelmek emelkedésével sávosan nőnek, ha a nyugdíjat mondjuk tizenöt év keresete alapján állapítják meg (természetesen valorizálva a jövedelmeket), ha az adóalap bevallásával lehet kedvező hitelekhez jutni.
S visszatérve a lehetséges alkukra: elképzelhető a magas jövedelmű értelmiségi réteg, a privatizálandó vagyonra vágyók és a fiatal generációk magabiztos rétegének csendes paktuma: áttérni a várományfedezeti elvre úgy, hogy nem veszít más, csak a negyven éven felüliek döntő többsége.
- gazdaság [6]