Az elmúlt évek gazdasági változásai, elsősorban az infláció és az árukínálat növekedése megtanítottak minket arra, hogy nemcsak a készpénzt kell készpénznek venni. Az időleges megtakarítások több formája alakult ki. A korábban is ismert látra szóló betétek majdnem készpénznek számítottak, hiszen a számlán lévő „pénzünket”, pontosabban a bankkal szembeni követelésünket minden különösebb procedúra nélkül készpénzre válthattuk, csak be kellett fáradni az OTP-be. Még közelebb áll a készpénzhez, amikor a munkáltató folyószámlára utalja a fizetéseket, s ahelyett, hogy azt egyszerre kapnánk meg, akárhány részletben is fölvehetjük. A biztonsághoz a kamat és az esetleg kedvezőbb hitelhez jutási lehetőségek is hozzájárulnak.
A készpénzállomány és a tágabb értelemben vett pénzmennyiség – magánszemélyek és vállalkozók úgynevezett bankszámlapénze – két év alatt, 1991–92-ben kétharmaddal, 885 milliárd forintról 1491 milliárd forintra nőtt. Ezen belül a készpénz részaránya gyakorlatilag állandó maradt, az időszak elején és végén nem érte el a 28 százalékot. (Rövidebb időszakokban a készpénzállomány növekedése nagyobb is volt.)
A készpénzállomány sokak megítélése szerint igen magas. A lakosság és a gazdálkodók magatartása, mint említettük, megváltozott, mindenki jobban vigyáz a pénzére, a logikus tehát a készpénforgalom csökkenése lenne. (Magának a pénzállománynak a növekedését a pénzügyi irányítás szempontjából elsősorban nem az inflációhoz kell viszonyítani, hanem a GDP nominális növekedéséhez. Elvileg – és leegyszerűsítve – ha ennél nagyobb a pénzmennyiség növekedése, az inflációs nyomással jár.) Ez azonban nem következett be. A jegybanknak, amely a bankjegykibocsátás monopóliumával rendelkezik, biztosítani kell a forgalom zavartalanságát: nem szűkítheti, tehát a készpénzt tetszése szerint, inkább kénytelen az igények után „kullogni”.
Többféle magyarázat született a folyamatosan magas készpénzigényre. Azokban az országokban, ahol az infláció nagyobb, mint Magyarországon, a forint tartása hazai értékvesztése ellenére is kedvező megtakarítási forma lehet a saját valutához, mondjuk a lejhez képest. Egyes szomszédos országok állampolgárai számára tehát racionális „forintban is utazni”. Ez azt is jelenti, hogy az általuk tartott készpénzt kivonják az országból vagy legalábbis a hazai készpénzforgalomból. Természetesen nem tudni, mekkora összegekről van szó. De ez a forintmennyiség úgy kerülhet külföldiek kezébe, hogy magyarok számára nyújtanak valamit: feketegazdaságbeli vagy turisztikai szolgáltatást. De a hazai feketegazdaság ezen kívül is növeli a készpénzigényt – néhányan ezt tartják a legfontosabbnak. Mindenesetre a hazai feketegazdasággal foglalkozók magyarázatként és mérőeszközként algiha kerülhetik (kerülhetnék) meg a készpénzforgalom figyelését. Az egyre több gazdasági szereplő is növeli a készpénzigényt, hiszen egy minimális összegre minden cégnek szüksége van.
A teljes pénzállomány nagyságát (amin belül csak a készpénzről beszélünk) azonban nem lehet egyedül egy forintértékkel jellemezni. Rendkívül fontos, hogy a lakosság, a vállalkozók mennyi ideig tartják maguknál a pénzt. Minél tovább, annál lassabban forog. Magyarországon a pénz forgási sebessége évek óta csökken. Tavaly 1,88 volt, tehát a pénzállomány egy év alatt ennyiszer fordult meg. Piacgazdaságokban nem ritka az ennél háromszor-négyszer nagyobb forgási sebesség.
A korábbi évek közismert sorban állási jelensége s a fizetési bizonytalanságok – a bankrendszer hiányosságán túl – a feketegazdaságon kívül is kikényszerítik a készpénz használatát: csak az a biztos, ami kézben van. Forintbankókkal teli kofferekről bőven hallani történeteket, nemcsak tízmilliós ügyletek készpénzes lebonyolításáról. Hanem állampapírok százmilliós nagyságrendű vásárlásáról, vagy éppen a rendőrségtől azt, hogy az Ybl Bank-botrány valószínű főszereplője 2 milliárd forint készpénzt vitt ki a határon. (A vámszervek nagyobb dicsőségére.) Az üzleti élet készpénzigényét mindenestre igazolni látszik, hogy 1992-ben a forgalomban lévő bankjegyállomány kizárólag a legnagyobb címletű, ötezres bankjegyekből nőtt.
A készpénzigény Magyarországon mindig is magas volt, amire a bankrendszer fejletlensége is magyarázatot ad. A kettő erősíti egymást: a hazai bankrendszer egyik nagy problémája, hogy a bankok forrásai között kicsi a részben olcsó (folyószámlák), részben viszonylag stabil lakossági pénzek aránya, ami rontja a bankrendszer likviditását. A lakosság szinte mindenütt a bankrendszer hitelezője (általában a vállalati kör is több hitelt vesz föl, mint amennyi betétje van, az államról nem is beszélve), tehát a bankbiztonság alapvető tényezőjéről van szó.
A kereskedelmi bankok számára roppant kedvező, ha a lakosság náluk helyezi el a pénzét, amit persze nem készpénzben tartanak, hanem számlákon tartanak nyilván. (Szélsőséges, nem létező esetben a gazdálkodók nem bonyolítanak készpénzes forgalmat.) De van olyan bank, a magyar jegybank, az MNB, amely számára a forgalomban lévő készpénz jelenti a mindennél olcsóbb forrást.
A pénzkibocsátás monopóliuma, mint említettük, a jegybanké. Ahogyan a kereskedelmi bankba elhelyezett pénzünk a bankkal szembeni követelés, úgy a bankjegyek – egy bonyolult (áru)láncon keresztül – a kibocsátóval szembeni követeléseket testesítik meg.
De az a készpénzmennyiség, amit a jegybank monopóliuma révén teremt, az MNB-nek olyan forrás, amit számára csak az előállítás költsége terhel, ami tehát némi túlzással ingyenes pénz (az MNB nem kamatozó passszívája). A készpénzmennyiség tehát javítja az MNB eredményét s így közvetve a költségvetés helyzetét. Mindez addig igaz, amíg ez a jegybankkal szembeni követelésállomány, a készpénz, nem csökken. Ilyen értelemben az inflációs pénzkibocsátás kedvező az államnak. A monetáris irányítás szempontjából persze nem. S ha a pénzmennyiségen belül csökken a készpénz aránya, az a jegybanki nyereséget sok milliárd forinttal ronthatja.
A készpénz az MNB-hez túlnyomórészt a postán keresztül érkezik, a kereskedelmi bankok, az MNB számlatulajdonosai és a lakosság közvetlen befizetései kisebb arányt képviselnek. A postának a készpénzt össze kell gyűjteni, kezelni kell. A postánál lévő készpénz egy része azért van ott, mert átvett az MNB-től néhány, a pénzkibocsátással kapcsolatos feladatot, mint például a pénzek szortírozását. 1987, a kétszintű bankrendszer előtt a postánál ilyen okból lévő készpénz két-három milliárd forint volt, ami azonban egy-két éve már 30-40 milliárd forintra emelkedett, amit úgy tekinthetünk, mintha a jegybanknál lenne, tehát megszűnt volna pénznek lenni. (Ez a forgalmon kívüli készpénz mégis megjelenik az MNB mérlegeiben, igaz, nagy részével szemben úgynevezett nem kamatozó aktívát állítanak, ami azt jelenti, hogy nem növeli a jegybank nyereségét ez a formai tétel.)
De hogy pontosan mennyi készpénz van a postánál, nem lehet tudni (!!!), csak becsülni. Jegybanki szakértők szerint milliárdos nagyságrendű pontatlanságok képzelhetők el. Régóta húzódik ugyanis az a technikai jellegű változás, aminek segítségével napra készen nyomon lehetne követni ezt a forgalmon kívüli pénzmennyiséget. Addig pedig ki tudja, használnatók-e valamire ezek a milliárdok?
- gazdaság [6]