Ha hihetünk bizonyos jóslatoknak, 2000-ben vagy akörül vége lesz a világnak. Az apokalipszis eljövetelére persze nemcsak a jövendőmondók, a mindenféle augurok és egyebek figyelmeztetnek bennünket, hanem a jó kis gumimacik meg maga Balu kapitány is, de elsősorban és mindenekfelett a G. I. Joe kommandó.
Eredetileg úgy képzeltem: körülményeskedés és finomkodás nélkül nekiesem az újabb amerikai meg japán rajzfilmeknek, lerántom a leplet róluk, esztétikai édesanyjuk felkeresésére biztatom őket, s még azon az áron is teljessé és végzetesen kegyetlenné teszem a bírálatot, hogy ha kell, fölmentem az ötvenes évek hajmeresztő Erdei sportversenyét, mely a Jó és Rossz között valami elképesztő, viktoriánus-sztálinista infernákulummal igyekszik didaktikai és magaviseleti különbséget tenni a mai lélek számára már teljesen érthetetlen elszántsággal; szóval, mondom, mindenre elszántam magam, hogy végső ítéletet hirdessek a Disney- meg a Hanna- meg a többi stúdió termékei fölött, amikor egyszer csak – megvilágosodásszerűen – rá nem jöttem, hogy hiszen itt világképről, világmodellről vagy legalábbis ahhoz valami nagyon hasonlóról van szó. Persze nem azért, mert mostanában oly sikkes minden marhaságról kisütni, hogy cseppben a tengerként viselkedik, hogy részben az egész gyanánt kezelhető, hanem csak annak okán, hogy semmiféle más magyarázat nem adható arra, miről is szólnak ezek a dolgok.
Nekem legalábbis nem jut eszembe semmi más, látva vasár- és hétköznap az otrombaság gáttalan áradását, mint hogy itten leképződik a világ, pontosabban annak vége. Hogy az apokalipszis e termékekben mézes-selymes színekben pompázik, bájolgó vagy bájtalan figurák mozdulataiból süt, kincsefosztott szókészlettel nyilatkozik meg, az most, vagyis most már, érdektelen. Az viszont, hogy a történetek, főként G. I. Joé meg Balué abszolút követhetetlenek, hogy a mozdulatoknak, gesztusoknak nemcsak irányultsága, de értelme sincs, az mégiscsak jelentékeny ügy, s megfontolásra érdemes. Mert hiszen mifajta eseménysor az, amelynek egyetlen princípiuma a permanens elszámolás, ahol is valóban a permanenciára helyeződik a hangsúly, a végeérhetetlenségre, melyben természetesen a véget csak a teremtő, az animátor szabhatja meg, a szereplők nem, ők csak a folyamatosságot garantálják. Ezért is nem beszélhetünk leszámolásról, bármiféle törekvésről, mely a végső jelzővel illethető, csak az elszámolás, a tendenciózus irtás zombiszorgalma és elszántsága sugárzik a képernyőről, s a várakozásé, hogy a rajzirón, a kreátor csudapálcája mikor húzza meg a végső vonást.
Mindezek következtében az a fajta feloldás is hiányzik e rajzfilmekből, mely a humor vagy az irónia örve alatt lopakodott, máskor türemkedett be a történetekbe, hogy a néző, a nézőgyerek értse pontosan, amit pontosan kellett értenie. Nem, itt már erről szó sincs, sőt. A kitolós, bosszantós, Tom és Jerry-fajta filmekkel vagy az archaikus-heroikus és tisztán népmesei patentokkal operáló Popey-históriákkal ellentétben valami állandósított és mechanikusan működő ügybuzgalom, egyáltalán, ügy, sőt ügyvitel nyilatkozik folyton meg, mely természetesen veti le magáról, taszítja el magától a jellemszerűséget, a megszokott antropomorf diliérzékenységet, hogy ügy-robottá válhassék minden alak, naná, hogy az ügy érdekében. Ügy persze csak egy van, a kicsinálás. A kortalan, az időn kívüli ölés, mely már-már metafizikussá válik, hiszen a filmek tere a világegyetem maga, oda-vissza, fel-le minden kötöttség, terminus nélkül.
A vérben, mocsokban zsizsikelő, többnyire felismerhetetlen és megismerhetetlen figurák már-már a tautológia didakszisával valósítják meg, tényleg a szó szinte szoros értelmében, a helyzetet, a kort, a lehetőségeket, az esélyeket, a mindent. És innentől kezdve persze más a megítélés is, mert hiszen ha a világ olyan, mint képe, nem a képpel van a baj, mint tudjuk.
- Kultúra [6]