Mintha az 1990 során kreált igen kedvezőtlen külkép lassan halványulni kezdene. Vásárhely-szindróma, bányászlátogatás rég nem volt már. Az ember- és kisebbségjogok terén ugyan tapasztalható „némi lemaradás” – de az utóbbi két esztendőben a világot nem annyira a demokrácia, mint inkább a stabilitás izgatja. Márpedig Romániában van stabilitás. Ez a stabilitás egy végső kétségbeesés megnyilvánulása, alapja az apátia – mindez azonban geo- és külpolitikai szempontból mellékes tényező.
A tavasz külpolitikai eseményei Iliescu washingtoni látogatásában összpontosultak. A washingtoni látogatásnak előjátéka is volt: Iliescu úr tiszteletét tette a bukaresti zsinagógában.
Külpolitikai offenzíva…
Az amerikai út önmagában bajosan könyvelhető el átütő politikai sikernek. Iliescu nem hivatalos látogatásra ment, csupán egyike volt az ott-tartózkodó számos államfőnek. Találkozása Clintonnal nem lépte túl a diplomáciai protokoll határait. A látogatás valami másra nyújtott kiváló alkalmat. A bukaresti zsinagógában, később pedig Washingtonban, Iliescu végre fontos gesztust tehetett a külföldnek: elismerte, hogy Romániában igenis létezett holocaust, elítélte a háborús bűnös Antonescu marsallt, állást foglalt a szélsőséges megnyilvánulások ellen úgy általában, valamivel konkrétabban Ilie Neacsu, a hírhedt antiszemita lap, az Europa igazgatója ellen.
Iliescunak többször felrótták, hogy nyíltan élvezi a fasiszta, szélsőséges lapok, illetve pártok támogatását, és hogy nem hajlandó elhatárolni magát a fenti pártok uszító, gyakran fajvédő nyilatkozataitól. Iliescu valóban nemcsak eltűrte a szélsőséges elemek szimpátiáját, hanem támogatta is e szervezeteket: az illendőség határain belül, diszkréten, a titkosszolgálat segítségével.
Az elhatárolódás is igen taktikusan történt. Romániában ugyanis léteznek vasgárdista megnyilvánulások, és léteznek nyíltan vasgárdista lapok is. Az Europa azonban nem tartozik ezek közé. Az Europa a Ceausescu-korszak iránti nosztalgiát nyílt xenofób propagandával keverő lap. Iliescu viszont nem antiszemitizmusáért rója meg Ilie Neacsut, hanem „tűrhetetlen nyelvezetéért és azért, hogy a vasgárdamozgalomról beszél”. Jellegzetes balkáni csúsztatás.
…belpolitikai defenzíva
A külföldi sajtó fütyült Iliescu zsinagógai és amerikai kiruccanására – annál nagyobb volt a hazai sajtóvisszhang. És ez a sajtóvisszhang leplezte le vezető publicistáink valódi mentalitását és hatalmát. Figyelemre méltó az ország legnépszerűbb napilapja, a Cristoiu-féle Evenimentul Zilei és a legkeresettebb hetilapok egyike, az Expres Magazin reakciója. „Iliescu jelenléte a zsinagógában és a washingtoni Holocaust-múzeumban kockázatos, mivel hallgatólagosan a románság bűnösségének elismeréseként is értelmezhető” – írja például Cristoiu vezércikkében. Hasonló szellemben nyilatkozik Ileana Lucaciu az Expres Magazinban; és többen a Romania Liberában is. Jellegzetes és hatásos csúsztatás egyenlőségjelet tenni egy diktatúra bűnei és az egész nemzet felelőssége között.
Nem árt tudni, hogy régebben mind Ileana Lucaciu, mind pedig Ion Cristoiu a Corneliu Vadim Tudor és Eugen Barbu meghatározta klikkhez tartoztak. 1989 decembere után szétváltak útjaik. Cristoiu ma a független, ellenzékinek számító sajtó legnépszerűbb elemzője, Ileana Lucaciu az Expres Magazin belső munkatársa, Tudor és Eugen Barbu pedig a fasiszta és nyíltan Securitate-párti Romania Mare c. hetilap, később pedig a lap nevét viselő párt elnöke és alelnöke, illetve parlamenti képviselői.
Paradox módon azonban Tudorék primitív módon uszító, gyakran tettlegességre bujtogató („Románok! Fegyverbe!… Románok! Fegyvert a vállhoz!” stb.) propagandája hosszú távon kevésbé kártékony. A Nagy Románia Párt (PRM – Partidul Romania Mare) hívei egyrészt azok a lumpenproletárok – Ceausescu városfejlesztési politikájának a haszonélvezői, akik az erőszakos iparosításnak köszönhették, hogy a városokban valamennyire emberibb körülmények közé kerültek –, a volt párt- és szekuaktivisták fanatikusabb rétegei, valamint ezek baráti köre és családtagjaik. A választási eredményeket figyelembe véve a lakosság három százaléka. A közeljövőben nőhet még a táboruk, de az öt-hat százalékot aligha fogják meghaladni.
Cristoiuék képviselik a nagyobb veszélyt. A lakosság szélesebb rétegeit célozzák meg, hatékony, rafinált eszközökkel. Olyan ügyesen adagolnak szenzációt információval, botrányt társadalomtudományi felmérésekkel, hogy az olvasó óhatatlanul is a lap – és a lapon keresztül Cristoiu – vonzáskörébe kerül. És alig is veszi észre, hogy olykor szinte mindegy, hogy az Ilie Neacsu vezércikkét olvassa-e, avagy a Cristoiuét. Neacsu kiindulópontja mindenkor a román nép felsőbbrendűsége. Cristoiu nem uszít, de ugyanezt az alaptételt találjuk meg sorai közt. A mindennapokba belefáradt újságolvasó – aki egyébként nem volna se nacionalista, se szélsőséges – érdeklődéssel olvassa a tyúkok és nagymamák bestiális megerőszakolásáról szóló rövid tudósításokat, s annyi borzalom után nem csoda, hogy elégtétellel veszi tudomásul naponta, hogy ő, már csak nemzeti hozzátartozásától fogva is okos, szép és mindenesetre magasabbrendű, mint az ilyen-olyan egyéb nációk. A lap egyik módszere: akár köztörvényes, akár politikai bűnözőkről ír, feltünteti nemzetiségüket – már amikor nem román az illető.
„Itt a küzdelem ideje”
Hogy mi áll az amerikai út hátterében, azt az Adevarul, a volt Scarteica (a Román Kommunista Párt hivatalos lapja) utódja mondja ki legnyíltabban. C. T. Popescu (aki elkísérte Iliescut Amerikába) ekként összegzi az elnöki út tanulságait: „Románia most előnyös konjunkturális helyzetben van, akár amerikai, akár nyugat-európai manővereit tekintve: mivel az Egyesült Államok és Nyugat-Európa között nő a feszültség, Magyarország amerikai megítélése egyre kedvezőtlenebb, Gore alelnök értékeli a Kisebbségi Tanács létrehozását, a State Department-nek egyre rosszabb a véleménye az ellenzék vezetőiről, bezzeg Iliescu elnök keleti kapcsolatai lehetővé tehetik, hogy Románia újból közvetítőként flangáljon az arab–izraeli konfliktusban, arról nem is szólva, hogy Románia fontos stratégiai zónában van, két tűzfészek között: a volt Szovjetunió és a volt Jugoszlávia között.” Végső következtetés: „Bel- és külpolitikánk harcba lendülhet. Itt a küzdelem ideje. A lanyha halogatások kora lejárt.”
Az amerikai út viszont válságba sodorhatja Iliescuék viszonyát a szélsőséges, fasisztoid pártokkal. A Nagy-Románia Párt nyílt levelet intézett az elnökhöz. A levél tartalma banális, hangneme durva, mocskolódó – néhány udvarias körmondattal ékesítve. Néhány idézet: „Az út több, mint egymillió dollárt emésztett fel – többet, mint Ceausescu bármely külhoni látogatása… Ön nyíltan románellenes kominternes nevelésben részesült, amelytől máig sem tud szabadulni… a teljhatalom Önt a visszaesés bűnébe sodorta… Elnök úr, önt a zsidók juttatták hatalomra, a zsidók segítik abban, hogy megtartsa hatalmát – az ár, amelyet fizetni kell, Románia tönkretétele… Ez a mi drámánk: a Demokratikus Konvenció a magyarok kezében van, az ország elnöke a zsidók kezében… Ön úgy vigyorog, mint valami úttörőparancsnok, és úgy billegteti magát, mint Fred Astaire… És még valami: mondja csak, ki mészárolta le hidegvérrel azokat az ártatlan gyermekeket 1989 decemberében, és vajon ki őrzi hét lakat alatt a dossziéikat?”
A paranoiás néptribun
Kulcsmondat ez, amely megérdemli, hogy közelebbről is megvizsgáljuk. A vád, hogy a világ december 22-e után egy Iliescuék rendezte gyilkos shownak volt a tanúja, közhelyszámba megy ma már. Eddig azonban főként a demokratikus ellenzék emlegette ezt a tényt, jóllehet egyetlen konkrét, közvetlen, tehát törvényszék elé terjeszthető tárgyi bizonyítéka sincs.
Annál több bizonyíték birtokában lehet a Secu-kapcsolatairól hírhedt Corneliu Vadim Tudor. A bizonyítékokat azonban egyelőre nem érdekük a nyilvánosság elé tárni, hisz ők is érintettek az ügyben, és megeshet, hogy saját legközelebbi elvtársaikat áztatnák el Iliescuval együtt.
Az elnökség válaszolt a levélre, 5 napon belül. Pedig egyébként Iliescu a füle botját sem mozdítja, főleg akkor nem, ha tisztességes hangnemben megírt súlyosabb témákkal „zavarják” a demokratikus ellenzék személyiségei. Az elnöki válaszra több magyarázat is akad. A legvalószínűbb, hogy Iliescu a washingtoni nyilatkozat ellenére is fenn akarja tartani (ha diszkrétebb formában is) a kormánypárt–Nagy-Románia Pártkoalíciót. Ugyanakkor az elnökség meg is ijedhetett – okkal – Tudor esetleges hisztérikus megnyilvánulásaitól (amely egyes igencsak kompromittáló dossziék közlésével járt volna), és megpróbálta „leszerelni” a paranoiás néptribunt. Egyelőre sikeresen.
Önmagáért beszél a már oly gyakran idézett – és a közvéleményt oly pregnánsan befolyásoló – Ion Cristoiu kommentárja is. Cristoiu szerint mesterséges csetepatéról van szó csupán, és Vadim éppen olyan hű tányérnyalója és kiszolgálója Iliescunak, mint Ceausescunak volt annak idején. Persze Vadim Tudor és Eugen Barbu még a Ceausescu-korszak alatt sem voltak pusztán – és még kevésbé engedékeny – eszközök a hatalom kezében. Nem mintha nem szolgálták volna a rendszert – szolgálták azt teljes erőbedobással, aktívan, energikusan, lobbyztak, ha kellett –, de megkérték az árát. Ez az ár a rendszer fasizálódása volt.
Felsőbb utasításra
Cristoiu tudatosan ferdít Ilie Neacsu esetében is: Neacsu nem is igazi antiszemita, útszéli, gyalázkodó cikkeit „felsőbb utasításra” írta – csupáncsak azért, hogy az elnök úrnak legyen mitől elhatárolnia magát, s az elhatárolódás tényével hadd tűnjék civilizált européernek – sulykolja a legnépszerűbb napilap főnöke. Ilie Neacsu közben szemrebbenés nélkül folytatja antiszemita kampányát. Legutóbbi cikkében nemhogy visszavágna az elnöknek, de még mentegeti is, azzal, hogy az elnök ugye nem rendelkezik teljhatalommal, ezért aztán áldozat: a világméretű cionista összeesküvés mártírja, akit a zsidók és zsidóbérencek szántszándékkal aláznak meg, sőt még arra is rákényszerítik, hogy a húsvétot a zsinagógában töltse. (Az Europa hű olvasói még ezt is beveszik, minekutána az előző számból arról értesülhettek, hogy a lúdtalpasok és homokosok 90 százaléka a zsidók közül kerül ki.)
Cristoiu kifinomult és következetes propagandája azt sugallja, hogy Romániában nincs antiszemitizmus, soviniszta-xenofób mozgalom, párt, a szélsőjobb sem jelent veszélyt – mindez csupán a neokommunisták kreálta mumus. C. V. Tudor, Neacsu és társaik csupán Iliescu bábjai, akik a valódi és egyetlen veszélyről – a baloldaliról, az ún. neokommunizmusról próbálják elterelni a figyelmet.
A kíséret
Az elnök kíséretében ott volt Raoul Sorban is. Fontos és veszélyes személyiség. Raul Sorban állítólag zsidómentő volt Észak-Erdélyben. Egyesek szerint ezt üzleti érdekből és minden különösebb kockázat nélkül tette. A valóságot ma már nehéz rekonstruálni. Az viszont tény, hogy a zsidó hitközség bizalmát élvezi, és a washingtoni múzeumban a neve a zsidómentők közt szerepel.
Tíz-tizenkét esztendeje Sorban eme múltbéli érdeme lett a Ceausescu-korszak egyik legvehemensebb magyarellenes kampányának igen erős ütőkártyája. Summázva: „Mi románok jók voltunk, sosem voltunk antiszemiták, mentettük a zsidókat, nem úgy, mint ti, gonosz magyarok…” Lehet, hogy Raul Sorban valóban mentett zsidókat, az azonban biztos, hogy ő kezdeményezte számos magyar író, értelmiségi közlésjogának a megvonását (néha még post mortem is!), azzal a rágalommal, hogy horthysták – eklatáns példa erre Koós Károly.
Magyarellenes, román nacionalizmust tápláló kampány ez a filoszemitizmus álcája alatt. Aljasságát a nyolcvanas évek közepén Tudor Bugnariu – volt illegális, román kommunista – leplezte le egy rendkívül merész és becsületes írásban. Mondanom sem kell, hogy Bugnariu írását soha nem közölték. Akkor a cenzúra állította le, ma pedig nem illik volt kommunisták írását megjelentetni, még akkor se, ha jó ügyet képviselnek…
A másik oldal
Romániában, a politikus réteg gyengesége miatt, az újságírók akarva-akaratlanul politikussá válnak. A függetlenek nagy része (felületességből, tudatlanságból vagy érdekből) többé-kevésbé a nacionalista irányt támogatja, mások ezt a veszélyt alábecsülik, és jelszavak szintjén ítélik el a nacionalizmust. De léteznek olyan lapok, újságírók, gondolkodók, politikusok is, akik Románia válságának okait-gyökereit komolyan, elmélyülten elemzik. A 22 hetilap ismert kiadvány, eddig kivételként emlegették. Nincs egyedül.
Alina Mungiu, az Expres főszerkesztője szerint: „Romániában mind a jobb, mind pedig a bal használhatatlan fogalom. Egyesek azért nevezik magukat baloldalinak, mert a másik oldalon már foglaltak a helyek. Ez nálunk régi hagyomány. Az I. világháború idején például Marghiloman azért lett németbarát, mert a semleges, illetve az antantbarát pozíciókat hamarabb elfoglalta Bratianu és Nicu Filipescu. A román választók többsége konzervatív, nacionalista, intoleráns, az emberi jogokért egy lyukas garast se adna. A magyarországi és a csehszlovákiai ellenzéki mozgalom a baloldali hagyományban gyökerezett, míg a román (és az orosz) értelmiség megelégedett a kultúra eszközeivel. Más szóval apolitikus volt. Romániában nincs esélye a kereszténydemokráciának, ez csak a katolicizmussal egyeztethető össze. Az ortodoxiához egyetlen politikai mozgalom kötődött, és ez a szélsőjobboldali Vasgárda volt. Ma a baloldali, a szocdem, a liberális jellegű politikának nincs tömegbázisa. Mégis mindent meg kell tenni a fasiszta pártok választóinak átcsalogatásáért.”
Érdemes odafigyelni e kulcsmondatra: a szerző nem az úgynevezett neokommunizmustól fél, hanem a fasizmustól!
„Több gondolkodónk szerint a román nép az ortodoxia miatt nem tudott történelemalkotó tényezővé válni, és az értelmiség ugyanezen okból nem tud politizálni – írja a Dilema című hetilapban St. A. Doinas, a Polgári Szövetség Pártja vezetőségi tagja. A diktatúra korszakában az ellenállás csak etikai szinten létezett – nem öltött politikai formát. A mi nemzetszeretetünk íróink mindenkor jól fizetett nyersanyaga. Még a nagy Eminescunál is abban nyilvánul meg a nemzetszeretet, hogy lenézi, semmibe veszi és gyűlöli azokat a népeket, akikkel történelmi vitáink voltak. Constantin Noica egy fiatalokból álló szellemi csoportot alakított, de ezt a csoportot nem buzdította arra, hogy szembeszegüljön a totalitarizmussal. A jeles gondolkodó a Filozófia kedvéért hajlandó volt megalkudni a hatalommal, és csak fiatal hívei gátolták meg abban, hogy ne botoljék jóvátehetetlenül nagyot ezen az úton. A Ceausescu által kreált »új típusú ember« – szomorú valóság. A mai román értelmiségnek nincs politikai érzéke, ezért nincs politikai stratégiája és taktikája az ellenzéknek.”
Ugyancsak a Dilemában Alexandru George kritikus kommentálja Eminescu egyik újra kiadott publicisztikai kötetét. Tudni való, hogy a románság zöme Eminescuban nemcsak a nagy nemzeti költőt, hanem az Igazi, Nagy Honfit becsüli, akinek szellemisége, gondolatai ma is érvényesek és időszerűek. A román értelmiség liberálisabb rétege elkülöníti a nagy költőt a reakciós, konzervatív, xenofób publicistától. Alexandru George tovább megy, azt bizonyítja: Eminescu reakciósságát az teszi teljessé, hogy általában a haladás, az európai kapcsolatok, a beilleszkedés, az ipar és kereskedelem fejlődése ellen hadakozott. Egyik uszító hangvételű cikkében például „az átkozott liberálisokat” kárhoztatja azért, „hogy vasút épül Konstancáig, sőt – az őrület teteje! – hidat akarnak építeni a Duna felett”. I. Károly király terveit egy korszerű vasúthálózat kiépítésére „a román nép elleni bűnnek” tekinti, és „felhív a már felépített vasúti pályák szétrombolására”.
Kényelmetlen máskéntgondolkodók
Alex Pippidi, az ismert történész dokumentált tanulmányban száll szembe Antonescu marsall, Románia diktátorának rehabilitási kampányával. Említésre méltó a kolozsvári Adrian Marino (parasztpárti vezetőségi tag, irodalomkritikus) cikksorozatának vezérgondolata: a román válság rákfenéje az, hogy a múlt öröksége az intoleráns, jobboldali mentalitás, eme terhes örökségre rárakódik a II. világháború eredményeképp ránk erőszakolt baloldali intolerancia. A liberális közép, a toleráns gondolkodók mindmáig kisebbségben vannak. Ez a másként gondolkodó értelmiségi réteg azonban itthon kényelmetlen. Elsősorban a hatalomnak, de néha az ellenzéknek is, hiszen szabadgondolkodók a múltat idealizáló közhelyeket nem tekintik tabunak, sőt elsősorban ezek demitizálására törekszenek. Az ellenzéknek, ha igazán európai szellemű, demokratikus erővé kívánna válni, ideológiailag ebbe az irányba kéne indulnia. Rövid távon ez természetesen népszerűségének csökkenésével járna, amit, sajnos, nem vállal. Egyelőre.
A magyarországi olvasók, a közvélemény nem ismeri (de még a romániai magyarság sem) ezeket a gondolkodókat, akik a nacionalizmus gyökereivel küzdenek. Persze szenzációsabb téma egy román ember populista ízű magyarbarát nyilatkozata, mint egy román értelmiségi öngyötrő elemzése, amelyből hiányzik a jelszó: „Éljen a román–magyar barátság! Éljen az RMDSZ!”
Pedig ha lesz jövője Romániának, és ha a nemzetiségek közti feszültségek csökkenni fognak, az nem a klisében, jelszavakban gondolkodó hordószónokok érdeme lesz, hanem ezeké a cseppet sem harsány, de a mélyebb, fájdalmasabb igazságot feltáró gondolkodóké. Akiket éppen románságuk gyötrelmesen őszinte vállalása tesz européerekké. Akik arra a kérdésre keresik a választ: „Hol tévedtünk el?”
(Kolozsvár)
- Külföld [7]