A dolog 1980 tavaszán fordult igazán komolyra, amikor Békés Erzsivel, Riba Anikóval és Kovács Sándorral megvettük a Dunabogdány, Táncsics u. 37. szám alatti parasztházat. Ezzel a döntéssel többirányú életforma-problémáinkra igyekeztünk választ keresni. Először is szerettük volna kipróbálni az olyan együttélést, amely nem a szűk családi keretekre korlátozódik.
Sanyiékkal 1977-ben ismerkedtem meg Vácon, amikor közvetlenül az egyetem elvégzése után a helyi művelődési házban ifjúsági előadóként csaknem egy esztendeig azon erőlködtem, hogy sikerüljön egy filmklubot létrehoznom. Próbálkozásaim azonban rendre zátonyra futottak, mert ugyan a frissen felavatott intézményt modern vetítőberendezéssel is felszerelték, azonban elfeledkeztek a gépház megfelelő szellőzéséről gondoskodni, s ezért egészségügyi okokból használhatatlanná vált a művelődési ház mozinak is tervezett színházterme. S minthogy az épület gomba alakú tetőszerkezetét statikai okokból nem lehetett csak úgy egyszerűen áttörni, a váciak kénytelenek voltak továbbra is a régi, lerobbant moziba járni. A művelődési házban így aztán semmi érdemlegeset nem sikerült csinálnom, viszont a filmklub szervezése közben megismerkedtem Kovács Sanyi baráti körével, akik képzőművészettel, elsősorban festészettel foglalkoztak. Velük azután is rendszeres kapcsolatban maradtunk, hogy eljöttem Vácról.
1978-ban kiköltöztünk Nagytéténybe, egy másfél szobás lakótelepi lakásba, októberben pedig megszületett lányunk, Ágnes. Sanyiék meg Kerepestarcsára kerültek, szintén lakótelepi lakásba, s nekik 1979 márciusában született meg fiuk, Ivó.
Problémáink sok tekintetben hasonlóak voltak: a nagytétényi, illetve a kerepestarcsai környezet és légkör vetekedett egymással negatívumokban (pedig akkor még nem is tudtunk az ólomszennyezettség veszedelmes méreteiről), értelmiségi állása pedig csak Erzsinek volt a Külkereskedelmi Főiskola angol tanszékén. Anikó tanárképző főiskolát végzett, de csak napközis tanárként tudott elhelyezkedni, Sanyi éjjeliőrként és fodrászműhely-takarítóként igyekezett pénzt keresni, és közben festett, én meg magyar–orosz–esztétika szakos bölcsészkari diplomával a Fővárosi Kertészeti Vállalat parkgondozójaként ástam a cserjeágyasokat, metszettem a rózsabokrokat, gereblyéztem a levágott füvet, öntöztem a pázsitot, és takarítottam a havat a Leányka utcai lakótelepen. Vagyis a munkahely csak Erzsit kötötte Budapesthez, ám Nagytétényből bejárni a főiskolára neki is elég hosszú ideig tartott. Azután ott voltak a gyerekek: mindannyian szerettük volna valamilyen kellemes, jó hangulatú környezetben felnevelni őket.
Aláírás – és elutasítás
A több család együttélésének a gondolata sem állt távol egyikőnktől sem. A bölcsészkaron kialakult baráti kör – Angyalosi Gergely, Fehér Kálmán, Fehér Márta, Csetneki Gábor, Molnár Ilona, Kardos András, Turtóczky Kati, Magyar Bálint, Halustyik Anna, Földes László, Takács Ilona, Pataki János, Szabó Márta, Pál András, Békés Erzsi és jómagam – korábban már megpróbálkozott valami hasonlóval, vettünk is közösen egy telket Szentendrén – feltűnően jutányos áron –, ahol társasházi építkezésbe akartunk volna kezdeni. Tavaszra azonban kiderült, hogy a szentendrei Duna-partot mentesítő új út ketté fogja vágni a telkünket, s meg is kaptuk a tanács kisajátítási végzését. Közben elvégeztük az egyetemet, s minthogy a telekbe befektetett pénzünket is csak nagy nehezen tudtuk visszaszerezni, a társaság tagjai közül sokan ezután – kénytelen-kelletlen – lakáshelyzetük és életformájuk önálló megoldásán kezdtek töprengeni.
De ez a társaság nem csupán életformájában, politikai nézeteiben is igyekezett alternatívákat keresni. Rendszeresen összejöttünk, s a Kelet-Európai Figyelő, illetve más, kéziratban terjesztett „eretnek” írások, továbbá külföldi kiadványok alapján próbáltuk megismerni közelmúltunk és jelenünk történelmét. Magyar Bálint például Csehszlovákia 1968-as megszállásának körülményeit ismertette, de megbeszéltük Konrád–Szelényi Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című munkáját, meg A városalapítót; közben Kenedi János összeállította a Profilt, olvastuk a Lukács-iskola és -óvoda tagjainak munkáit. Én úgy véltem, s e vélekedésemet nem rejtettem véka alá, hogy nekünk is valami hasonló feladatunk volna: azaz elősegíteni a szabad, cenzúrázatlan gondolkodás terjedését. Pál Andrással a Kelet-Európai Figyelő mintájára össze is állítottunk egy anyagot a lengyelországi sztrájkokról, és legépeltük néhány tucat példányban. És miközben az írógép előtt ültem, egyre határozottabb meggyőződésemmé vált, hogy ennél hatékonyabb formát kellene találni az anyagok sokszorosítására. Közben 1977-ben megtörtént az első tiltakozó nyilatkozat kibocsátása a Charta ’77 szóvivőinek bebörtönzése ellen; ezt az eseményt is alaposan megtárgyaltuk, s közülünk többen voltaképpen gondolatban már ekkor felkészültünk arra, hogy a következő alkalommal a mi nevünk is szerepeljen a tiltakozók között.
1979-ben aztán Kardos András és Magyar Bálint hozta el hozzánk a tiltakozó ívet Nagytéténybe. Előtte néhány héttel estem át sikeresen egy 3 éves akadémiai aspirantúra felvételi vizsgáján – Almási Miklós vezetőtanárkodása mellett az orosz formalisták irodalomelméletében kívántam volna elmélyülni. Aláírtam az ívet – majd nem sokkal később megkaptam az Akadémia elutasító válaszát pályázatomra. Ekkor végképp világossá vált számomra, hogy a kádárizmus által biztosított keretek között nem tudok értelmiségiként működni, még kevésbé megélni. Igaz, időnként kaptam fordításokat, sőt, egy ideig még a személyimbe is sikerült bevezettetnem a „szellemi szabadfoglalkozású fordító” státust, minthogy azonban akkor még csak oroszból fordítottam, és ideologikus szöveget nem voltam hajlandó elvállalni – nem bővelkedtem megbízásokban. Főként Könczöl Csabának köszönhetően jutottam olyan szövegekhez, amelyek érdekeltek, és amelyek nem a marxista ideológia alapján álltak: Bahtyin, Zsirmunszkij, Sklovszkij, Spet és Lotman tanulmányait, illetve Szilárd Léna esszéit fordítottam az orosz szimbolistákról.
Éjszakai betolások
Úgy tűnt, hogy a fizikai és a szellemi munka ilyen típusú kombinálásával meg tudom keresni a létminimumot, s megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy értelmiségiként nem kell kompromisszumot kötnöm. Ebben megerősített az a tény is, hogy 1979-ben megkeresett Reményi József, akit még a bölcsészkarról ismertem, s felajánlotta, hogy legyek az akkori havilappá előlépő Mozgó Világ állandó külső szerzője – filmes témákban. Örömmel elfogadtam az ajánlatot, azzal a kikötéssel, hogy írásaim csak az általam leadott formában jelenhetnek meg. 1983 őszéig, a folyóirat erőszakos átalakításáig írtam a lapnak, és mindketten betartottuk a megállapodást: én rendszeresen írtam, Reményi Jóska pedig nem cenzúrázott. Akkor sem, amikor a lap 1981. márciusi számát a kultúrpolitikai rendőrség bezúzatta, egyebek között „A cselekvő és szenvedő hős” című tanulmányom miatt. 1980 elején tehát minden tekintetben megérett a helyzet arra, hogy Kovács Sanyiékkal együtt vidéki parasztházat kezdjünk keresni Budapest 60 km-es körzetében, hogy Erzsi még be tudjon járni a főiskolára. Tavaszra aztán megtaláltuk, amit kerestünk – Dunabogdányban. Hagyományos, hosszú parasztházról volt szó, három szobával, konyhával, udvarral és a domboldalban folytatódó kerttel. Az udvart hátul, a domb lábánál magas fészer határolta keresztben, kétszintes padlással, alatta pedig óriási borospince vezetett a domboldal belsejébe. Mind a négyen beleszerettünk a házba és a környékbe: a Duna alig száz méterre folyt, a domboldalon lévő kertből át lehetett látni Vácra és a Naszályra, míg kertünk mögött a Pilis hegység dombjai kezdődtek. A bogdányi homokos szabadstrand híre már korábban eljutott hozzánk, és megkóstoltuk a maszek cukrászda Dunakanyar-szerte ismert kiváló fagyiját is. Minden jel arra mutatott, hogy jó vásárt csinálhatunk. S persze az is nyilvánvaló volt, hogy az épület adottságai és elhelyezkedése – az utcai szoba ablakából az utcánkat a 11-es főúttal összekötő útra lehetett látni, a fészer az utca felől eltakarta a hátsó kertet, és ott volt az 5 méter széles, 20 méter hosszú borospince – elsőrendűek egy illegális nyomda felállításához. Rokoni, baráti és OTP-kölcsönök segítségével tehát megvettük a házat.
Kovács Sanyival tavasztól őszig sokat dolgoztunk, hogy az épületet alkalmassá tegyük a beköltözésre. Kőnig Tamás építész barátunk tervei alapján emésztőgödröt betonoztunk, fürdőszobát építettünk, falakat döntöttünk és húztunk, kertet ástunk és füvesítettünk, s közben éjszakánként az őrmezei lakótelepre jártunk fodrászműhelyt takarítani. Az építkezést Illés Zoltán barátunk felügyelte szakmai szempontból, akivel még egyetemista korunkban ismerkedtünk meg Veresegyházon. Illés Zoli akkor a veresegyházi kultúrházban dolgozott, és az erdőkertesi amatőr színjátszó kört vezette. Egy színjátszófesztiválon találkoztunk, ahol Illés Zoli csoportja feltűnően radikális produkcióval állt elő. Ez persze nemcsak nekünk, a BM-nek is feltűnt, úgyhogy Zolit megfenyegették: elbúcsúzhat állásától, és ki tudja még, mire számíthat, ha ebben az irányban halad tovább. Illés Zoli azonban nem hagyta magát: szakmája a kőművesség volt, nem lehetett tehát ilyesformán zsarolni. A színjátszó csoport évekig fennmaradt, Zoli viszont otthagyta a művelődési házat, és egyre komolyabban kezdte szakmáját gyakorolni.
Ugyanakkor Kovács Sanyi is elképesztő kézügyességgel és gyakorlati érzékkel rendelkezett, úgyhogy kettejüktől lassan én is megtanultam a beton- és malterkeverés, sőt, kezdő fokon még a vakolás rejtelmeit is. Sanyinak volt egy kivénhedt Skodája, azzal horduk a cementet, meszet, téglát, gyeptéglát, olajat és gázpalackot. Hosszú ideig arra sem volt pénzünk, hogy új akkumulátort vegyünk a kocsiba, úgyhogy Bogdányban mindig a lejtő tetején parkoltunk vele, az Őrmezei lakótelep viszont sík volt, mint az abrosz, úgyhogy ott éjjel egy órakor mindig a Skoda betolásával végződött a nap. Sanyitól tanultam az autóvezetést is, na meg rengeteg trükköt, hogy miként lehet a szinte folyamatosan gyengélkedő szerencsétlen jószágot mégis üzemképesen tartani.
A felcsúszott k betű
Közben megjelentek első tanulmányaim a Mozgó Világban, és sikerült elhelyezkednem is mint a Pilisi Parkerdőgazdaság alkalmazottja a Magyar Nemzeti Bank visegrádi üdülőjének kertészeként; a gyerekeket fölvették a bogdányi bölcsődébe, úgyhogy 1980 őszére a helyzet már úgy állt, hogy egész komolyan közölhettem Magyar Bálinttal: mi négyen, családi vállalkozásban tudnánk működtetni egy nyomdát, ha volna egy kiadvány, amelyet érdemes lenne nyomtatni. Tudtam, hogy Bálint akkor már rendszeresen járt Kis Jánoshoz, s azt is, hogy a Kelet-Európai Figyelőt Kis Jánosék szerkesztik, tehát amikor Bálint valamikor 1980 végén, 1981 elején közölte, hogy lényegében összeállt a szerkesztőség, akkor nagyjából bemérhettem, milyen újságra számíthatunk.
Bálinttal egyetértettünk abban, hogy meg kellene próbálni elkonspirálni a nyomdát. A lebukás mint perspektíva igazán nem vonzott egyikünket sem, meg aztán kisgyerekeink voltak, s őket, amennyire csak lehetett, meg akartuk kímélni az esetleges kellemetlen következményektől. Úgy tűnt azonban, hogy a bogdányi környezetben tudunk úgy dolgozni, hogy ne vonjuk magunkra a hatóságok figyelmét. 1981 kora tavaszán Anikó nővérének, Riba Pirosnak és férjének, Kovács Istvánnak a Nyugati pályaudvar közelében lévő lakásán találkoztam először a Beszélő szerkesztői és alapítói közül Kis Jánossal, Nagy Bálinttal és Iványi Gáborral. Rajtam kívül még Magyar Bálint volt jelen, akire a közvetítő szerep jutott a szerkesztőség és a nyomda között.
Nagyjából a következőkben állapodtunk meg: a kéziratot gépelt formában Magyar Bálinttól kapjuk, a mi dolgunk az anyag stencilbe gépelése, sokszorosítása, összefűzése és elszállítása, míg a szívópapír- és stencilfesték-ellátásról Iványi Gábor és Nagy Bálint gondoskodik. Autós találkozóhelyeket beszéltünk meg Budapesten, illetve Szentendrén, ahol fölvehetem a szívópapírt, illetve leadhatom az elkészült Beszélő-számokat. Az én kérésemre abban is megállapodtunk, hogy ha veszély esetén menekítenem kellene a stencilgépet, akkor azt Iványi Gáborék békásmegyeri lakásába vigyem. Kis Jancsi azt ígérte, hogy nyár elejére meglesz a stencilgép, és szeptember táján az első szám kézirata is.
A tavaszi hónapokban Kovács Sanyival manzárdot építettünk a bogdányi ház padlásán, és beépített szekrényeket alakítottunk ki, hogy legyen hol tárolni a folyóirat kinyomott oldalait és az üres papírt. Sanyi és Anikó közben úgy határoztak, hogy nyáron a Skodával nekivágnak Nyugat-Európának, magukkal vitték Ivót is. Mielőtt elindultak, megjött a hír, hogy mehetünk a stencilgépért egy rákoskeresztúri címre. Sanyi hozta el a gépet, nagy érdeklődéssel vizsgálgattuk, amikor kivettük a bőröndszerú kézitáskából: Roneo gyártmányú, kézi hajtású, összecsukható táskagép volt, rajta a felírás: Use only Roneo stencil ink… Mondtam Magyar Bálintnak, hogy Roneo stencilfesték kellene nagy mennyiségben, s 1981 nyarán gondolom több Nyugatra látogató barát és ismerős kapta azt a feladatot, hogy hozzon festéket meg stencilpapírt. Volt egy régi irodai írógépünk, amit még Erzsi édesanyjától, Marikától örököltünk; azon végeztem a fordításokat, s addigra már meglehetős gyorsasággal s viszonylag kis hibaszázalékkal megtanultam két-három ujjal gépelni. Egy hibája volt a gépnek: a k betű kissé följebb csúszott, s ez a jellegzetesség megfigyelhető volt a Beszélő példányaiban egészen a 12-es számig.
A háromfunkciós szoba
Sanyiék végül Párizsig jutottak, Sanyi ott maradt, Anikó viszont visszajött Ivóval augusztus végén. Addigra szívópapírt is kaptunk, úgyhogy elkezdhettük a próbanyomásokat. Mit tagadjam, hosszú ideig tartott, amíg sikerült kitapasztalni a gép lelkületét – nagyon hiányzott Sanyi gyakorlatias tudása –, mert persze néhány tubus Roneo festéktől eltekintve jobbára Kores gyártmányú festékkel kellett beérnünk, s ezt hígítani kellett. A megfelelő hígító és hígítási arány kitapasztalásáig bizony többször úszott stencilfestékben az egész gép, maszatos, nehezen olvasható oldalakat gyártottunk. Azt hiszem, káromkodási repertoárom ezekben a hetekben igen rohamosan bővült. Napközben dolgoztam, Erzsivel és Anikóval felváltva, házunk utcai szobájában, amíg a gyerekek óvodában voltak. Ha minden jól ment, akkor reggel 8-tól délután fél 4-ig 7-8 oldalt tudtunk 2000 példányban kinyomtatni. Én a gépet tekertem, munkatársam pedig az összeragadt vagy selejtes lapokat válogatta. A Beszélő első száma még nem volt olyan vaskos, mint a későbbiek, s csak 1500 példányban készült, de már ekkor fogalmat alkothattunk magunknak, mekkora helyet foglal el 50-60, egyenként méteres magasságú papíroszlop. Tele voltak a manzárd és a lenti szobák beépített szekrényei, s időnként a borospincébe is jutott a szívópapírból. Szerencsére cserépkályhát is rakattunk az utcai és a középső szoba közé, így volt hol kiszárítani a benedvesedett szívópapírt, illetve elégetni a selejtes oldalakat.
A szoba, ahol dolgoztunk, a nappali és a dolgozószoba kettős funkcióját látta el: könyvespolcok, két íróasztal, kanapé, tv és egy kávézóasztal jelentette a bútorzatot. Amikor befejeztük a napi munkát, és elraktuk a gépet, festéket meg a papírhalmokat, akkor – a még rövid ideig terjengő hígítószagon kívül – semmi nem utalt arra, hogy a szobának van még egy harmadik rendeltetése is: itt működik a Beszélő nyomdája.
(Folytatjuk)