Halála, 1978 óta szinte minden évben önálló kiállításon mutatták be munkáit valahol az országban, számomra mégis úgy tetszik, az életmű mind inkább önnön labirintusába záródik; vagy más szempontból: egyre elmosódottabbnak látszik innenfelől, egy másik útvesztőből, a jelenéből. Szó sincs persze arról, hogy bármi is kikezdte volna Ország Lili műveit – de mondhatjuk úgy is, amiképpen várják –, művészetét, inkább olybá tűnik, a rátett jelzők koptak meg, értékelőinek mondatai veszítették el érvényességüket. Mint ahogy és ami általában az olyan életművek esetében történik meg, amelyek elfogadtatása saját idejükben, a saját pillanatukban sokkal inkább erkölcsi tett, mint szellemi vagy tudományos teljesítmény, melyben mindig nagyobb szerepet játszik az érzelem, mint a tárgyilagosság, melyek a saját korukban – Kassák szavait ide hajlítva – nem élhették a maguk idejét mert nem élhettek teljességgel benne.
Ezért és így kaphatott Ország Lili festészete sokkal irodalmiasabb vonásokat hívei szemében, ezért és így nőhetett gyakran, sőt növekszik ma is – mint az amúgy igen szép katalógus írásai is bizonyítják – szinte a művek fölé a sors, a kegyetlen körülmények fonata, mely alapvetően befolyásolta és meghatározta ugyan Ország Lili pályáját, ám leírása nem helyettesítheti az elemzést, önmagában nem adhat tiszta képet az életműről.
Igazságtalanság lenne persze el nem ismerni hogy 1993-ból nézve a kiállított negyvenöt kép – mely egyébként Ország Lili pályaképének szinte tökéletes és teljes keresztmetszetét adja –, a tárlat tehát már egy egészen másfajta aktualitáshoz kapcsolódik, másfajta időben él, már ami a művészet, a szellem idejét illeti, ám éppen egyrészt a teljes dogmavesztés, másrészt a történetek – s még ha ez cinikusan hangzik is – az úgynevezett sorsok devalválódása érleli végképp meg a helyzetet az életmű újraértelmezésére. Arra, hogy az érzelmességet az érzékenység válthassa fel, a szépelgést a komolyság. Mert bizonyos, és nem lenne miről beszélni, ha így volna, hogy nem a korszak korszerű körülményeinek tagadhatatlanul rosszindulatú hatalma zárult bele és nyomakodott rá Ország Lili Labirintusára, képei nem aktuál-menekülési gesztusok valami kvázi-absztrakt félháttalállásba, mint azt jó néhányan kikísérletezték attájt, hanem egy szellemi dimenzióváltás szándékának rendkívül érzékeny és gazdag dokumentumai.
Elsősorban a hatvanas évek végén készült írásos képek dús és hallatlanul érzéki, egyúttal nagyon is bölcs felületei – nem is jelzik, sokkal inkább – követelik az újraértelmezést, még annak árán is, hogy a nagyszabású és drámainak leírt Labirintus jelentősége némileg csökkenhet, de legalábbis átértékelődhet éppen konkrétsága, főleg a nyomtatott áramkörökre túlságosan direkt módon emlékeztető struktúrák asszociációs tartalékainak kimerülése folytán. A Labirintus ma már sokkal inkább programműnek, megfontoltan elirodalmiasított képsornak, az időre túl gyorsan adott válasznak látszik, A lamentáció (1966) vagy A megkövült panasz (1967) és a többi, ez időben készült monokróm festmény ellenben egyre gazdagszik, s nem is éppen jelentéselemekkel, hanem olyan vonatkozásokkal, amelyek magára a művészetre utalnak. E képek egy sajátos és különös lettrista szürrealizmust jelenítenek meg, melynek ma nem elsősorban történetfilozófiai reflexei, hanem belső, a művészetre és a tágas gondolkodásra vetülő fényei csillannak meg, nem a könnyen s olykor némi könnyel megfejthető didakszis, hanem a szellem érzékisége nyilatkozik meg általuk.
- Kultúra [6]