[1]
A német alkotmánybíróság döntése nem olyan dodonai ugyan, mint annyi más szöveg a maastrichti szerződés körül, de egyenes beszédnek is túlzás lenne nevezni. Már megint nem lehet biztosan tudni, ki nyert: a föderalista euroenthuziaszták, vagy a nemzetállamista euroszkeptikusok.
Megnyugvás és gyanakvás
A bírák értelmezésében a német alaptörvény nem zárja ki eleve, hogy Németország egy nemzetek fölötti államközösséghez csatlakozzék (ez azért tényleg rendkívül megnyugtató hír a sok eurofilozofálás után). És hát jóváhagyták magát a szerződést is, lehet haladni a maastrichti úton. Meg lehet tartani a hó végére tervezett európai csúcsot, ahol lehet majd ünnepelni a maastrichti szerződés november elsejei hatályossá válását, és lehet tárgyalni a további európai menetrendről.
Másfelől viszont a bírák – kifejezetten a megelőzést szem előtt tartva – szigorú sebességkorlátozást is életbe léptettek, sőt szerintük a maastrichti úton megfordulni is lehet. Valami olyasmit mondtak ugyanis (persze sokkal szebben), hogy bár a szerződés nem alkotmányellenes (éppen hogy nem), de minden további lépés, amelyet ebbe az irányba tesznek, könnyen az lehet, s ezért, ha megtétetnek, a bíróság szívesen vet rájuk néhány gyanakvó pillantást.
Hans Heinrich Rupp német alkotmányjogász szerint az alkotmánybíróság ítélete után Európa aligha válhat azzá a szuperállammá, amely egyeseknek álmaiban, másoknak pedig félelmeiben jelenik meg. Abban is lehet kételkedni, hogy az ecu a közeljövőben a nemzeti valuták helyébe lép, pedig sokan ezt tartották a maastrichti szerződés legfontosabb és legkonkrétabb pontjának. Csakhogy a német bírák olvasatában Németország a maastrichti szerződésben nem is vállalt kötelezettséget a márka automatikus leváltására – ezért is tudták jóváhagyni.
Tulajdonképpen úgy értelmezték a szerződést, mintha az nem ígérne különösebb újdonságot az Európai Közösség eddigi gyakorlatához képest. Igaz, azok a politikusok is hasonlókat mondtak az utóbbi időben (főleg a britek), akiknek szembe kellett nézniük a polgárok gyanakvásával, és meg kellett nyugtatniuk őket: Maastricht triviális dolog, nem kell miatta kétségbe esni. De ne feledjük: korábban Maastricht korszakalkotó esemény volt, meg mérföldkő Európa történelmében.
Álom, álom…
Ha a német alkotmánybíróságnak ez a döntése a ragyogó maastrichti kezdetek bódító napjaiban születik meg, az európai egység hívei rettenetesen felháborodtak volna; tragédiáról, a maastrichti folyamat szabotálásáról beszéltek volna. De hol van már a tavalyi hó. Mára már az is győzelem számukra, hogy álmaik nem kapták meg végérvényesen a kegyelemdöfést.
Álmodni továbbra is szabad. De az kétségtelen, hogy az elmúlt két évben megváltozott a politikai széljárás, az európai integráció eszméje rengeteget vesztett vonzerejéből.
Ennek több oka is van. Mondják, egyik oka a nacionalizmus és az idegengyűlölet, amely az utóbbi időben mind intenzívebbé vált Nyugat-Európában. (Bár ki tudja, mi okozott mit. Az euroszkeptikusok mindig is azzal érveltek, hogy Maastricht pont azokat az érzelmeket fogja fölszítani, amelyek ellen orvosságul szánták.) Valószínűleg még nagyobb súllyal esik latba a gazdasági recesszió és az a körülmény, hogy a nyugat-európai polgárok nemcsak hogy nem hisznek az integráció jótékony gazdasági következményeiben – például abban, hogy gyógyír lesz a munkanélküliségre –, de még tartanak is annak hátrányos hatásaitól. (Ha arra gondolunk, milyen körülmények között kényszerült Nagy-Britannia és Olaszország a valutaátváltási mechanizmus elhagyására, nem állíthatjuk, hogy ezek a félelmek teljesen alaptalanok.)
Az európai Bosznia-politika (nyugat-európai szempontból) csúfos és (bosnyák szempontból) tragikus kudarcát szemlélve az a kérdés is felmerül, hogy mire is lenne jó a sokat emlegetett európai egység. Az európai béke és biztonság szavatolására nyilván aligha. Számolni kell azzal a ténnyel is: a politikusokba vetett bizalom szerte Nyugat-Európában mélyponton van, márpedig az integráció eszméjét politikusok hirdetik. Az is rosszul sült el, hogy a többségében integrációpárti politikai elit az egységes Európát mintegy suttyomban, a választók feje fölött akarta bevezetni. (A német alkotmánybíróságot is a maastrichti folyamat demokratikus legitimációjának kérdéses mivolta aggasztotta leginkább.)
Jó ez nekünk?
Két évvel ezelőtt (Nagy-Britannián kívül) Maastrichtot leginkább az eszement szélsőjobb és az eszement szélsőbal fura koalíciója támadta. Mára a thatcheristák jobb társaságba kerültek: egy platformon vannak a francia neo-gaulle-istákkal, a bajor CSU-val és általában Európa minden valamirevaló, a jobbközépnél jobboldalibb, de respektábilis pártjával. Törekvésük nyilvánvaló: próbálják kihasználni az integrációellenes széljárást, és szívesen szakítanak egyszer s mindenkorra az európai föderális unió létrehozásának célkitűzésével. Ennek megfelelően ellenzik a szociális, munkajogi és környezetvédelmi törvényhozás egységesítését, elutasítják az „európai” állampolgársági jogot és minden olyasmit, ami csorbítja a szuverén nemzetállamok jogait. Nem mélyíteni akarják az európai együttműködést, hanem inkább – a mélyítés ellehetetlenítése érdekében – kiszélesíteni. Az EFTA-tagállamok befogadása mellett szorgalmazzák a kelet-európai országok mihamarabbi felvételét is.
Hurrá! – vagy mégsem? A válasz nem egyszerű. Igaz, elég valószínűtlen, hogy befogadnak bennünket egy olyan Európába, amely az integráció híveinek tervei szerint valósul meg. Ezért aztán nem kézenfekvő, hogy milyen haszna lenne Magyarországnak vagy a kelet-közép-európai térség bármely országának az egységes Európa létrejöttéből. Az is igaz, hogy annál jobbak a felvételi esélyeink, minél kevesebbet jelent a tagság. Az euroszkeptikusok elképzelései szerint a tagság szép keveset jelentene. De éppen ez az. Milyen hasznunk lenne egy csak retorikailag egységes Európából, amelyben a (szuverén nemzet)államközi viszonyokat a hatalmi egyensúly tizenkilencedik századi elvei szabályozzák? S amely – emlékezzünk De Gaulle tábornokra – az Urálig terjed.
- Külföld [6]