Öt év persze mostanság nagy idő. Lassan lezajlik egy MDF-es ciklus, amely némelyeket fölemelt vagy legalábbis jótéteményben részesített, másoknak pedig sérelmeket okozott. Így a pártprogramok kínálta világképek villódzását most elhomályosítják a meztelen érdekek. A programok alkotói most inkább csavarhúzót vesznek elő világkép helyett, hogy egyes helyeken húzzanak, másutt meg eresszenek a rendszer srófjain.
„Csehországgal, Szlovéniával szemben elvesztettük az 1989-es induláskor fennállt előnyünket” – így a szabaddemokrata-diagnózis. A nemzeti termelés egyre csak zsugorodik, állandósult a kétjegyű infláció, s 1992 ősze óta „kimerültek az átmeneti javulás forrásai”, s az addig javuló irányzatok is romlásba csaptak át: az exportexpanzió kifulladt, a külkereskedelmi egyensúly felborult, így nemigen csökkenhetnek tovább külföldi nettó adósságaink. Közben a hazai megtakarítások növekedése is lelassult, s e forrásból immár nem finanszírozható teljes mértékben az ugrásszerűen megnőtt költségvetési hiány.
Ekképp a választóknak be kell látniuk (és ez talán általánosságban nem is esik nehezükre): a szigorú költségvetés-politika és a gazdasági gyarapodás feltételeinek megteremtése nemzeti érdek. A „Fordulat és felemelkedés”, a szabaddemokrata-hagyományokhoz híven, fukarkodik az üres ígéretekkel. A program, a külső eladósodási hullám és az inflációs robbanás veszélyét (sőt, rémét) tartva szem előtt, határozott megtakarításösztönző és külfölditőke-becsalogató kurzust hirdet meg; egyszersmind kimondja, hogy a költségvetési kiadások (a kamatfizetéseken kívül) csak lassabban nőhetnek a bevételeknél. Evégből fogyókúrára kell fogni az országos és a középszintű apparátusokat, és hozzá kell kezdeni a haderő reformjához. A nem rászorulóknak juttatott szociális kiadásoknál akad némi lefaragnivaló; a program e téren annyit említ meg példaként, hogy csak a gyerekek üdültetését kellene támogatni, meg hogy fokozatosan meg kellene nyirbálni a magas jövedelműeknek juttatott „családi és más támogatásokat”. Zászlajára tűz az SZDSZ egy olyan nyugdíjreformot is, amely a juttatásoknak egy alapszintjét állampolgári jogon, az efeletti összeget viszont a kötelezően, illetve az önkéntesen befizetett járulékoktól függően biztosítja.
Mindemellett az SZDSZ, szemben a ’90-es választási programjával (Beszélő, 1990. március 15.) nem fűz ahhoz reményt, hogy az egy számjegyű infláció „egyik napról a másikra” elérhető volna. Általánosabban fogalmazva: immáron nem hisz a keresletkorlátozás átütő erejében. A keresletkorlátozó elképzelés, amelyet 1990-ben az SZDSZ-en kívül az Antall-kormány egy-két tagja is vallott, azon alapult, hogy a pénzügyi szigor majd rábírja a gazdaság aktorait a hatékonyság fokozására és a jó külpiaci szereplésre. Csakhogy a földuzzadt költségvetési deficit és a külpiaci gondok szertefoszlatták a visszafogáson alapuló átalakítás reményeit. Így például az SZDSZ nem látja értelmét a reálfelértékelő politikának (vagyis annak a tipikusan keresletkorlátozó fogásnak, hogy a forintot kevésbé értékelik le, mint kellene). Helyesebb ennél a „folyamatos árfolyam-karbantartás”, ami inflatorikus hatású ugyan, de kedvez némiképp az exportőröknek. A pénzügyi szigor ma már inkább kényszerű korlát, keserű pirula, semmint az átalakulás mozgatórugója. De azért aktuális. A szabad demokraták szerint például az állam évente legfeljebb 2-3 bajba jutott nagyvállalatot segíthet ki (ellentétben a mostani kormány által meghirdetett adóskonszolidációval).
De akkor hol a mozgatórugó? Hol van, ha ráadásul – mint az SZDSZ a szigor fellazulásának veszélyétől tartva leszögezi – „nem szabad meghirdetni a növekedés »beindítását«, s kiváltképp nem szabad meghirdetni ennek közeli időpontját, miként azt a korábbi és a jelenlegi kormány számos alkalommal megtette”? (Ennek az intenciónak némiképp ellentmond a program más helyén található megállapítás, mely szerint „1996-ban már a gazdaság általános teljesítményében is lehet növekedés”.)
Az SZDSZ szerint az emeltyűk a magángazdaságban keresendők. A „Fordulat és felemelkedés” államtalanító, vállalkozásösztönző, privatizációgyorsító program.
Privatizációügyben a programkészítők jócskán visszaszorítanák az állami bürokráciát. Hiszen a korrupció vagy legalábbis az önkényesség, amelynek kiküszöbölésére a bürokrácia kiépült, most az állam testén belül burjánzik. Az állami-vállalatvezetőkbe vetett bizalmat helyre kell állítani, helyzetüket vezetői szerződésekkel is meg kell erősíteni, s a mainál jóval nagyobb teret kell hagyni nekik a privatizáció lebonyolításában. A külföldi befektetőit részvételét fokozni kell, s „a szabad demokraták elutasítanak mindenféle hangulatkeltést” velük szemben. Ellenzik, hogy az állam politikai, erkölcsi szempontokat érvényesítsen a privatizáció során, sőt „a vagyon valamiféle igazságos megosztását” sem tekintik a privatizáció céljának. (Ezúton vissza is vonják az SZDSZ-frakciónak a kárpótlási törvény ’91-ben lezajlott vitájában tett javaslatát az állampolgári jogon történő vagyonjegy-szerzésről.) Indokolatlannak tartják a „tartós állami tulajdont”, a kezelésére létrehozott ÁV Rt.-t pedig azonnal megszüntetnék. Elvetik az „előbb feljavítani, azután eladni” jelszót is, amelyet a vagyonügynökség vall azért, hogy megtarthassa a feljavítandó vállalatokat, és ezáltal létjogosultságát is bizonyítsa. Ehelyett mindjárt a parlamenti ciklus elején meghatároznák, mely vállalatok magánkézbe adását halaszthatja el átmenetileg az állam; a többi cég esetében viszont a mielőbbi privatizációra törekednének. Viszonylag alacsony árat kell szabni, ugyanis nem a magas állami bevétel a legfontosabb, hanem az, hogy az új tulajdonos befektessen a cégbe. Ha pedig belföldi a vevő – márpedig az SZDSZ szélesebb körben alkalmazná a menedzseri és az ehhez kapcsolódó dolgozói kivásárlást –, akkor még többet engednének az árból: a jelenleg alkalmazott privatizációs hitelek, ha mégoly kedvezményesek is, agyonnyomják a vállalatot.
Az SZDSZ „masszív” adókedvezményekkel segítené a vállalkozások munkahelyteremtő, exportfejlesztő és gépberuházásait. Sürgősen olyan helyzetet teremtene, amelyben az állampolgárok tartós megtakarításai nem értéktelenednek el (ennek érdekében pedig a forrásadó mérséklését vagy elengedését ígéri). Eltörölné a minimáladót, bevezetné a kisvállalkozók számára az átalányadózást. Több állami hitelgarancia-társaságot működtetne, segítve a vállalkozók hitelhez jutását. A kisvállalkozók versenyhátrányait a piacra lépés költségeinek részbeni átvállalásával enyhítené.
Az SZDSZ-es állam leépítené a fölösleges jogszabályokat (dereguláció), viszont annál erőteljesebb szabályokat vezetne be ott, ahol megengedhetetlen bizonytalanság fenyeget (pl. felelőtlen eladósodás); kivonulna a gazdaságból, kimondaná, hogy a parlamenti képviselők és az állami tisztviselők vezető gazdasági pozíciókat nem tölthetnek be; megerősítené a gazdasági igazságszolgáltatást és az adóbeszedő apparátusokat, bevezetné a hazai választott bíráskodást. Támogatná a vállalkozói érdekképviseleteket, nem utolsósorban azért, hogy legyen kire támaszkodnia a jogsértő üzleti tevékenységek visszaszorításában. A szakszervezeteknek egyfelől „távlatilag is nagy jelentőséget tulajdonítana” (szemben a kormánypártokkal és a Fidesszel), másfelől viszont – eltérően egy esetleges MSZP-s kormánytól – nem szívesen fonódna össze velük, hanem inkább keresné a „hangsúlyozottan külső, ugyanakkor korrekt, állandó párbeszéd” lehetőségét. Kezdeményezné, hogy megköttessék a szociális paktum az érdekképviseletekkel (az ellenvéleményt lásd interjúnkban, a 24. oldalon).
Mintegy a vállalkozók államának képe rajzolódik elénk. Az érdekhordozók tehát a vállalkozók; a kérdés már csak az, hogy rajtuk kívül hányan látják be, hogy az ő érdekeiket is hordozzák. De hozzá kell tennünk: az SZDSZ továbbra is a jóléti garanciarendszer részének tekinti a lakosság egészét átfogó nyugdíj-és egészségügyi ellátást, a munkanélkülisegély-rendszert, a hátrányos helyzetűek lakáshoz jutásának támogatását, a közoktatás ingyenességét és a felsőoktatásban való részvétel kiterjesztését.
- Beszélő [8]