Jelcin érettségi vizsgája
Oroszország és az Egyesült Államok nem ellenfél többé: kapcsolatuk az „egyenlőségen, kölcsönös előnyökön és egymás nemzeti érdekeinek kölcsönös elismerésén alapuló, stratégiai partnerség érett szakaszába lépett” – idézi az orosz sajtó Jelcin „érettségi bizonyítványának” záradékát, az orosz–amerikai csúcstalálkozó után kiadott Moszkvai Nyilatkozatot. A csúcstalálkozó legfőbb nem hivatalos eredményeként viszont maliciózus elemzők azt emelik ki, hogy Jelcinnek sikerült nem megbotolni a kifeszített vörös szőnyegen, az utolsó vacsorára emlékeztető díszünnepségen sikerült a protokollban előírtnál nem gyorsabban fenékig ürítenie konyakospoharát (egyesek szerint tea volt benne), s a díszbeszédet is sikerült a brezsnyevi tempónál egy fokkal ütemesebben elmondania. Ezt látva csupán azon lehet csodálkozni, hogy az állítólag önmaga árnyéka Jelcin miképp biztosíthatta be újra világpolitikai státusát.
A hivatalos magyarázat szerint a titok nyitja a Jelcin nevével jelzett reformkurzus sikere: ennek szól például az exportellenőrzőről és a COCOM-lista radikális csökkentéséről szóló közös nyilatkozat. Az is bizonyos, hogy az orosz áruk előtt megnyitott amerikai piac, aminek jelentőségét Jelcin nem győzte hangsúlyozni, jelent némi „aprópénzt” az USA-nak, a legnagyobb súlya azonban minden bizonnyal a körvonalazódó stratégiai-biztonsági együttműködésnek lesz, amely főként más atomhatalmak (Észak-Korea stb.) ellensúlyozására, de legfőképp Ukrajna „leszerelésére” irányul. A találkozó sikere így aztán mintha nem is csak Jelcin érdeme lenne: a Moszkvában aláírt legfontosabb dokumentumok aligha születhettek volna meg a Clintonék által megdolgozott Kravcsuk elnök engedékenysége, illetve az ukrán gazdaság összeomlása nélkül. Anélkül, hogy alulértékelnénk a moszkvai csúcsot, nem árt nem elfelejteni, hogy a két legfontosabb moszkvai dokumentum ugyanis csak akkor léphet életbe, ha az ukrán parlament elfogadja Ukrajna atomfegyvereinek leszerelését. Az első reakciók nem sok jóval kecsegtetnek: lenemzetárulózzák, az ország kiárusításával, stratégiai érdekeinek feladásával vádolják az engedékeny Kravcsukot. Egyáltalán az is kétséges, hogy napirendre tűzi-e a kérdést az ukrán rada a március 27-én tartandó általános választások előtt, az viszont biztos, hogy a választási kampánynak az atomfegyverek ügye fő témája lesz.
Miként a START–1 előírja, Ukrajna atommentes státusa 7 év alatt valósulna meg teljes egészében: a most aláírt dokumentum szerint az első szakaszban Ukrajna 10 hónap alatt átadna Oroszországnak 200 SS–19-es és 30 SS–24-es rakéta-robbanófejet, miközben ugyanezen idő alatt inaktiválnák az Ukrajnában telepített interkontinentális rakétákat is. A tervezet szerint Ukrajnának 3 év alatt 1800 robbanófejet kellene területéről kitelepítenie, s 17 SO–24-es rakétakilövő állomás készenlétét szüntetnék meg. Az atomleszerelésből adódó hasznot a felek egy másik egyezmény alapján „kasszíroznák”: 20 év alatt Ukrajna és Oroszország területén összesen 20 ezer atomtöltetet szerelnek le s vonják ki belőle az uránt (atomerőművek fűtőanyagaként való felhasználására a U. S. Enrichmeht Corporation állami vállalat teszi alkalmassá). A hasadóanyag ellenértéke mintegy 12 milliárd dollár.
A hírek szerint a moszkvai csúcs gazdasági tárgyalásain jóval kevesebb szó esett a reform továbbvitelének konkrét technikai részleteiről, mint korábban bármikor; a technológiaexport korábbi jelszavát véletlenül sem lehetett hallani. Nem tudni, esett-e szó arról, kik is személyesítik meg Jelcinen kívül a jelcini reformkurzust, s egyáltalán, melyek is ennek kritériumai. Humanitárius segélyek nem lesznek: a Moszkvának szánt 5,5 milliárd dollár több mint fele a Világbankban marad, s csak akkor kezdik folyósítani, ha a Nemzetközi Valutaalap úgy találja, hogy teljesítik ajánlásait, egyebek közt az infláció visszafogásában. Az biztos, hogy a Clinton a kíséretében lévő gazdasági szakemberek beszédéből legfőbb üzenetként Moszkva azt hámozta ki, hogy Washingtont nem a reformok tempója érdekli, hanem „szociális védettsége”. „Kevesebb sokkot, több terápiát”: – Talbott szójátéka pillanatok alatt nagy karriert futott be, s élcelődő elemzők szerint Jelcin és Csernomirgyin első részét úgy fordította le, hogy akár még maguktól a sokkterapeutáktól is meg lehet szabadulni. Két friss orosz karikatúra egyikén Jelcin és Clinton az ukrán atomrakétákat dobálja ki az emelkedő léghajóból, a másikon Jelcin és Csernomirgyin Gajdart és Ella Panfilova szociális minisztert (a keddi hírek szerint Fjodorov pénzügyminiszter is odakerülhet mellé).
Jelcin elnöknek e hét elején kellett volna bemutatnia az újjászervezett kormányt, ám ehelyett egyre-másra kapta a kosarakat a régi kormánytagoktól, pontosabban: egyre-másra hozta olyan helyzetbe a reformkormány kulcsembereit, hogy azoknak nem maradt más választásuk, csak a lemondás. Jegor Gajdar két indokra hivatkozva nem fogadta el a neki felkínált első miniszterelnöki posztot. Az egyik: ellenzi, hogy Belorussziát is bevonják a rubelzónába, másrészt tiltakozásul az ellen, hogy közel 600 millió dolláros költséggel új parlamenti centrumot építsenek.
A Jelcin-oldal viszont a reformereket vádolja azzal, hogy teljesíthetetlen feltételeket szabnak, ezzel kényszerítve ki lemondásuk elfogadását. A régi reformerek közül gyakorlatilag már csak Csubajsz privatizációs miniszter és Kozirjev külügyminiszter van a kormányban, ez utóbbi azonban az elnök külpolitikáját folytatja, semmi oka tehát Jelcinnek, hogy távozásra kényszerítse.
„Reformkormány reformerek nélkül” – minősítette az újraalakulóban lévő orosz kormányt a Beszélő kérdésére Vaszilij Szeljunyin közgazdász, aki a Gajdar-blokk, az Oroszország Választása dumaképviselőjeként, a frissen megalakult költségvetési bizottság tagjaként úgy véli, hogy a rubelstabilizálás, az antiinflációs program pillanatokon belül teljesen megfeneklik. Amikor Jelcin a régi orosz parlament feloszlatásakor visszahívta a kabinetbe Gajdart (mint emlékezetes, 1992 decemberében három másik reform-frontemberrel együtt menesztette a népképviselői kongresszus nyomására), gyakorlatilag teljesen szabad kezet adott neki a reformprogram felfuttatására (s egyben a parlamentfeloszlatás legitimálására). Gajdar Fjodorov pénzügyminiszterrel és másokkal együtt beszüntette az ingyenhitelek osztogatását, beszüntette az egész importhoz képest már 12 százalékot kitevő importtámogatást, a havi infláció az augusztusi 22-26 százalékról decemberre 12 százalékra csökkent. Véget vetettek a FÁK-államok vissza nem térítendő hitelekkel való támogatásának, ami csak 1992-ben 18 milliárd dollárba került Oroszországnak.
Úgy látszik: most ez lett az egyik fő vízválasztó. Az új kormányban azoknak nincs helye, akik ellenzik a FÁK Moszkva-központú reorganizációját, a rubelövezet és az egységes pénzrendszer minél tágabb körben való reanimálását, ami csupán politikai döntés következménye, s ellentmond minden racionális gazdasági megfontolásnak. (Az orosz és belorusz pénzrendszer egyesítése például hallatlanul kedvezőtlen Oroszországra nézve: a feketepiacon eddig 5 zajcsik [nyulacska, belorusz pénzegység] ért 1 rubelt, most meg e politikai döntés után egy az egyben fogják váltani, azaz a belorusz zajcsikot ötszörösére felértékelték. Mindez további havi tíz százalék inflációt okoz.) Mindenesetre a jelek szerint az újraalakítandó orosz kormányban legföljebb csak a „birodalmi reformereknek” lesz helyük, amivel újra nyilvánosan elismert lesz az a „legkisebb közös többszörös”, ami egy felvilágosult demokrata számára éppúgy elfogadható, mint egy agrárpárti posztkommunista, ne adj’ isten, egy zsirinovszkijista számára: a nagyhatalmi státus visszaszerzésének gondolata.
(Kiss)
Isten veled, első köztársaság!
Az elmúlt vasárnap Scalfaro olasz köztársasági elnök elfogadta Ciampi miniszterelnök lemondását, elnöki jogkörével élve feloszlatta a parlamentet, s már március 27-ére ki is írta az parlamenti választást.
1994. január 16-ával tehát lezárult az első olasz köztársaság története, mely még a fasizmus ellen, a demokráciáért vívott harcban született.
Scalfaro elnöki dekrétuma a köztársaság történetében a tizenegyedik, egyben a legrövidebb törvényhozási ciklusnak vetett véget. Ez a parlament két évig sem működött, s ez idő alatt csupán két kormányt „használt el”. Már az Amato-kormányt is alig lehetett összetákolni; s csak azért élhetett, mert az ellenzék élni hagyta. Aztán hamar elsodorta a korrupciós botránysorozat, az „istenek” (Andreotti, Craxi és társaik) bukása, az 1993. április 18-i népszavazás, amelyen az olaszok elsöprő többsége a második köztársaság felé mutató reformokra mondott igent, s a korrupt politikai rendszerrel való végleges leszámolás mellett voksolt. A Ciampi-kormányt tulajdonképpen szakértő kormányként hozták létre úgy, hogy két feldatának (az új választási törvény és a költségvetés elfogadtatása) megoldásában támogatta a baloldali ellenzék is.
Valójában most nem is Ciampi bukott meg, hanem a parlament. Mindenekelőtt azért, mert teljesen elvesztette legitimitását. Több mint 120 képviselő ellen folyik ügyészségi vizsgálat korrupciós ügyeik miatt, s közöttük van az eddigi uralkodó politikai elit szinte minden nagysága. Nem legitim ez a parlament a lakosság szemében azért sem, mert – miként az 1993. április 18-i népszavazás és a novemberi helyhatósági választások eredményei mutatták – az állampolgárok már nem fogadják el képviselőjükként a jelenlegi összetételű parlamentet.
Az első Olasz Köztársaság „alapító atyái” új érdekek, új eszmék, új erkölcsök harcosai voltak, megteremtették a parlamentális demokráciát, annak széles körű intézményrendszerét, ám később helyükbe léptek az „agyafúrtak”, a „trükkösök”, az „ügyesek”, a maguk meg a pártjaik zsebére dolgozók, s előretörésükkel kezdetét vette az első köztársaság fölbomlása. A második köztársaság választóit azonban már aligha lehet becsapni: ők már tudnak saját érdekeik szerint választani. A második Olasz Köztársaság már csak akkor jöhet létre, ha e választók bizalmát elnyeri.
(Horváth)
- Extra Hungariam [7]