Gamszahurdia búcsúja
A szinte élete végéig súlyos szerepzavarral küzdő grúz exelnök – aki híveivel, sőt családtagjaival is Messiásnak hívatta magát, évekig harcolt Moszkva ellen, megteremtette a grúz szamizdatot, de lepaktált a KGB-vel, és keblére ölelte az 1991-és augusztusi puccs keményvonalasait képviselő szovjet tábornokot – egyszerre tragédiába és bohózatba illő halálával is hű maradt önmagához: lapzártánkig több mint féltucatnyi verzió terjedt el arról, mikor, hol és hogyan távozott az életből 54 évesen az 1992 áprilisában 97 százalékos szavazati aránnyal a független Grúzia első elnökének választott, majd nyolc hónappal később Tbiliszi rommá lőtt ősi belvárosából korábbi lelkes hívei által elűzött Zviad Gamszahurdia.
1. „Önkéntes lövés lett elkövetve a fej halántéki részén” – jelentette ki Dudajev elnök január 11-én Groznij csecsen fővárosban a Grúziából küldött vizsgálóbizottság elnöke, Georgadze belbiztonsági miniszter előtt. (Azért Groznijban, mert Dudajev, a Szovjet Hadsereg balti megszálló csapatainak egykori tábornoka 1993-ban menedéket biztosított, s kebelbarátja lett az antikommunista grúz nemzeti mozgalom hősének, aki valaha elsőként tért meg a grúz pravoszláv egyházba.)
2. Valerija Novodvorszkaja, az egykor Gorbacsov fényképének nyilvános összetépése miatt börtönbe került moszkvai demokrata, Gamszahurdia tanácsadója január 10-i tévényilatkozata szerint a volt grúz elnök él: napi kapcsolatban állnak vele. „Annak, aki valaha is ismerte Zviadot, a mélységesen hívő keresztény embert, aki átérezte a hazájáért viselt felelősséget, nevethetnékje támad az öngyilkosság verziójától.”
3. Manana Arsvadze, az özvegy állítása szerint Gamszahurdia nem Csecsenföldön, hanem a Nyugat-Grúziához tartozó Szvanetia Dzsehiskari nevű hegyi településén (mások szerint Zugdidiben) lett öngyilkos, miközben az őt 1992 decemberében Tbilisziből elkergető egykori bankrabló, a köztörvényes bűnökért 25 évet ült Dzsaha Joszeliani nemzeti gárdistái körülvették a házát. Az özvegy a világ közvéleményétől kér segítséget, hogy a család megkaphassa a holttestet.
4. Tbiliszi hírek szerint mégis Groznijban történt a különös eset: az exelnököt véletlenül lőtték meg a hívei között támadt nézeteltérés során.
5. Sevardnadze, szokásos hétfői rádióinterjújában, január 10-én: a megjelölt szvanétiai körzetben a kormány semmilyen harci tevékenységet nem folytat (úgy érti, hogy a tulajdon polgárai ellen). Ha megkerül a holttest, Tbiliszi kész nemzetközi vizsgálóbizottságot fogadni a halál okának megállapítására.
6. A grúz belügyminisztérium január 13-án három feltételezést tesz közzé: a) Gamszahurdia előrehaladott rákbetegségben szenvedett; b) egy évvel Tbilisziből történt elmenekülése után belátta, hogy nem térhet vissza oda elnökként; c) megjátszottak az öngyilkosságot, amelynek leple alatt Gamszahurdia hihetetlen mennyiségű drágakővel és pénzzel külföldre távozott.
Az elhunyt tbiliszi házánál rendszeresek a rokonszenvtüntetések. Miközben a grúz vezetők – élükön Sevardnadzével, aki immár a nyilvánosság előtt is rendszeresen hisztérikus rohamokat kap – egyre reménytelenebbül küzdenek a Grúziát öt részre szakító szeparatizmus ellen, az ország fővárosa pedig a szemben álló maffiák közötti háborítatlan leszámolás színhelye. Fűtés, meleg víz nincs, a városi közlekedés megbénult, a gyárak állnak. Sötétedés után az emberek nem merészkednek az utcára: a rendőrfőnök kérésére néhány hete orosz csapatok járőröznek a szuverén Grúz Köztársaság ősi fővárosában.
Gereben Ágnes
Algéria: Az utolsó esély
Van-e kiút a több mint egy éve tartó belpolitikai válságból? – erre a kérdésre kellene választ adnia a január 25–26-ra tervezett algériai Nemzeti Konferenciának, ám e sorok írásakor még az is kérdéses, hogy egyáltalán sikerül-e tárgyalóasztalhoz ültetni a legjelentősebb algériai politikai erők képviselőit.
A hadügyminiszter, Lamine Zeroual tábornok január 16-i televíziós beszéde – melyben a tárgyalásokon való részvételt „hazafias kötelességnek” aposztrofálta – az értékelések szerint a hadsereg vezetőinek fokozódó türelmetlenségéről árulkodik: Afrikában a hadsereg már eddig is többször vállalkozott a „nemzetmentő” rendteremtésre a civil politikusok „tehetetlenkedése” és a tábornokok politikai ambíciói következtében.
Úgy tűnik, hogy a hadügyminiszter burkolt fenyegetőzése elérte célját, és némiképpen megnövelte a szemben álló felek kompromisszumkészségét. Az első békéltető lépést a kormány tette meg azzal, hogy az algériai belügyminiszter – alig három nappal a tábornok beszéde után – bejelentette, hogy a letartóztatásban lévő iszlám gárdisták egy részét szabadon bocsátják, illetve megszüntetik számos eddig házi őrizetben tartott személy megfigyelését. Biztató fejlemény az is, hogy az egyik legnagyobb iszlamista szervezet, a mozgalom mérsékelt szárnyát képviselő Hamas vezetői megerősítették, hogy mindenképpen részt vesznek a konferencián. Az évtizedeken át kormányzó és hatalmi pozícióinak egy részét – informális kapcsolatai révén – ma is őrző Nemzeti Felszabadítási Front (FLN) pedig minden jel szerint széles körű „titkos” tárgyalásokba kezdett, s várhatóan ezek eredményétől teszi majd függővé a konferencián való részvételét.
A nemzeti kerekasztal létrejöttének kulcskérdése az, hogy vajon a hajdani Iszlám üdvösségfront maradványaiból szerveződött szélsőséges iszlamista szervezetek elküld(het)ik-e képviselőiket a megbeszélésekre. Az FLN és szövetségesei (a Hamas és az ugyancsak mérsékelt Ennahdha) késznek látszanak a velük folytatandó tárgyalásokra, míg a „köztársasági” mozgalom pártjai – ha nem is azonos hevességgel, de – tiltakoznak a szélsőséges iszlamisták részvétele ellen.
A Köztársasági Hazafiak Mozgalmának (MPR) egyik vezetője, Khalida Messaoudi kijelentette, hogy nem hajlandó szóba állni a terroristákkal, de azokkal sem, akik tárgyalóasztalhoz akarnák hívni őket. Az Egyesülés a Kultúráért és a Demokráciáért (RCD) nevű szervezet nevében viszont Said Sadi úgy nyilatkozott, hogy a nemzeti megbékélés alapfeltétele az iszlám vallás, pontosabban egy minden szélsőségtől mentes, „testvéri, összetartó” iszlám vallás „rehabilitálása”. Az RCD vezetői ugyanakkor azt is hangsúlyozták, hogy a konferencián a berber (kabil) nyelv és kultúra kérdései sem sikkadhatnak el, mert beláthatatlan következményekkel járna, ha a vallásviszály által megosztott országban az etnikai konfliktusok is kiéleződnének. A kabilok ügyét felvállaló két szervezet, az RCD és a Hocine Ait Ahmed vezette Szocialista Front (FFS) aggodalmai nem alaptalanok, hiszen január 17-én több, berberek lakta településen is komoly megmozdulásokra került sor.
A jelenleg kormányzó Államtanács – máris egy hónappal meghosszabbított – mandátuma január végén jár le. A Nemzeti Konferencia legfőbb feladata az lenne, hogy még a határidő lejárta előtt létrehozza az új végrehajtó és törvényhozó testületeket, továbbá kidolgozza a három év múlva esedékes választásokig tartó „átmeneti időszak” programját.
A megalakítandó új hatalmi szervek legitimitása persze csak akkor lehet teljes, ha a konferencián valóban a legfontosabb algériai politikai csoportosulások képviselői vesznek részt. Nemzetközi politikai és gazdasági támogatásra is csak ez esetben számíthat az új kormány. Amennyiben azonban január végéig nem sikerül tető alá hozni a nemzeti megbékélés valamiféle kompromisszumát, a legitimációs válság könnyen polgárháborúhoz vezethet.
A kikezdhetetlen Balladur
Már a felsőoktatási költségvetés növelését követelő tavaly novemberi párizsi diáktüntetés (Beszélő, november 25.) is jelezte, hogy a Balladur-kormány oktatáspolitikai elképzelései nem feltétlenül esnek egybe az érintettek óhajaival. Akkor, a költségvetés ügyében végül kompromisszumos megoldás született, de a magániskolák állami támogatásának bővítése körüli mostani harc a kormány teljes vereségével zárult. Úgy tűnik azonban, hogy Balladur népszerűségét még kudarcai is csak tovább erősítik.
Franciaországban a diákoknak körülbelül 20%-a tanul magániskolákban, s ezen intézmények 95%-át a katolikus egyház tartja fenn. A másfél évszázados – többször módosított – Falloux-törvény egyik máig érvényes rendelkezése szerint a közoktatás támogatására szolgáló keret 90%-a az állami iskolákat illeti, s az önkormányzatok csak a fennmaradó (maximum 10%-nyi) összeget juttathatják az egyházi iskoláknak.
A Balladur-kormány által a közelmúltban előterjesztett törvénymódosító javaslat e 10%-os korlát eltörlésével kívánta „méltányosabbá tenni” az elosztási arányokat, ám a hagyományosan harcias kedvű francia pedagógus-szakszervezetek és a Szocialista Párt felhívása nyomán rögtön széles körű tiltakozó mozgalom bontakozott ki a javaslat ellen. Ennek csúcspontja a január 16-i tömegtüntetés volt, amikor is közel egy millió ember vonult az utcákra a közoktatás prioritásának fenntartását követelve.
A tiltakozó felvonulásnak meghirdetett demonstráció végül diadalmenetté vált, mert bár a francia alkotmánybíróság már néhány nappal korábban elutasította a törvényjavaslatot, az immár tét nélküli tüntetést mégis megtartották. A jó ideje válsággal küzdő Szocialista Párt nemigen találhatott volna jobb alkalmat arra, hogy – a szó szoros értelmében – tömegeket sorakoztasson fel maga mögé: a menet élén ugyanis a Szocialista Párt vezérkara – Rocard, Fabius, Mauroy – lépdelt.
A közvélemény-kutatások adatai szerint azonban Balladurnak nem kell attól tartania, hogy pozíciói e kudarc következtében meggyengülnének. A franciák továbbra is őt tartják a köztársasági elnöki poszt legfőbb várományosának (a felkérések szerint már az első fordulóban biztos befutó lehetne!), s a vasárnapi tüntetés résztvevői körében végzett kérdőíves vizsgálat azt is világossá tette, hogy az impozáns felvonulás nem a baloldal „feltámadásának” jele. A megkérdezettek 88%-a úgy nyilatkozott, hogy kifejezetten a közoktatás megvédelmezéséért – általánosabb politikai szándékok nélkül – csatlakozott a menethez, és bár a Liberation adatai szerint a tüntetők fele szocialistaszimpatizánsnak vallotta magát, a tanárok és a gyermekeik iskolai jövőjéért aggódó szülők mostani felvonulása mégsem annyira a szocialisták, hanem inkább a pedagógus-szakszervezetek erejét demonstrálta.
Takács M.
Kapcsolódó cikkek
- Extra Hungariam [8]