„Sose fogok én már filmet csinálni. Ha lehetne is, nem merek. Túl sokat hagytam ki. Ez nem olyan, mint a biciklizés, ezt el lehet felejteni. Félek” – vallotta be Evald Schorm a nyolcvanas években. A cseh újhullámosok szétszóratása mindennél világosabbá tette, hogy a filmművészet internacionalitása nem egyéb hangzatos tévedésnél. A kamerától ellökött, külső vagy belső emigrációba kényszerített rendezők nyomorék élőhalottak lettek, s legtöbbjüknek későn jött az évek, évtizedek múltán érkező új lehetőség. Filmesként tán még azok jártak a legjobban, akik túlélték a szégyent, majd pár év múlva sikerült valami vállalható kompromisszumot kötniük. Ennek köszönhető Menzel csodálatos filmje, a Sörgyári capricco vagy Chytilovától az Egy faun megkésett délutánja. A dobozba zárt filmek túlnyomó része nem bírta ki a sötétséget, szavatosságát veszítette, szétomlott, mikor fényre került. Tanulságos pályát futottak be a sikeresnek mondható emigráns rendezők. Ivan Passer, az újhullám egyik legérzékenyebb alkotását (Intim megvilágításban) jegyző mester megbízható, másodvonalbeli filmiparos lett Amerikában (Cutter útja, Sztálin). Az egyetlen kivétel, Milos Formán csak a szabályt erősíti: cseh rendezőként meg kellett halnia ahhoz, hogy aztán all American filmkészítőként feltámadhasson. (Amerikában forgatott első és egyetlen „cseh” filmjének, az Elszakadásnak bukása után gyorsan megtanulta a leckét, és következő munkája, a Száll a kakukk fészkére már meghozta neki az éltanulónak kijáró Oscar-díjakat.) A csehek (és az oroszok) példája azt mutatja, hogy a közvélekedéssel szemben nem az írók bírják a legrosszabbul a hallgatást, a száműzetést.
Evald Schorm (egy későbbi belső emigráns) és Jozef Skvorecky (akinek aztán Párizsból Kanadába vitt az útja) filmje, A pap vége éppúgy filmes és író találkozásából született, mint a cseh újhullám megannyi remeke. Hrabal mellett Skvoreckyban találták meg azt a szerzőt, aki leginkább megfelelt világlátásuknak és előadásmódjuknak. Az újhullámosok két filmantológiával léptek színre 1965-ben: a közismertebb Gyöngyök a mélyben Hrabal, a nem kevésbé jelentős Bűntény a leányiskolában Skvorecky novelláira épült. Skvorecky játszott is náluk: „Én játszottam a falánk vendéget, aki szenvedélyesen csókolózik a szexis lánnyal. Egyébként ez a jelenet nem került bele a filmbe.” Jan Nemec Ünnepségről és vendégekről című hideglelős példázatáról van szó, melyben Evald Schorm kapta meg a film talán legfontosabb szerepét, a játékszabályokat felrúgó vendégét, melyet eredetileg Skvoreckynak szántak. Ezen a forgatáson határozták el, hogy csinálnak együtt egy filmet. Együtt, az első szó leírásától a vége feliratig. Két évig dolgoztak a forgatókönyvön, és 1968. augusztus 20-án fejezték be az utolsó felvételeket.
A pap vége sztoriját Skvorecky szállította: újsághírben olvasott az álpapról, aki hónapokig tejben-vajban fürdött a nyomorgó Csehországban, kihasználva azt a helyzetet, hogy a börtönbe, kényszermunkára vitt papok templomai és parókiái üresen maradtak. A kíméletlenül éleslátó és szarkasztikus humorú Skvorecky jó kis bohózatot, esetleg keserű szatírát tervezett, de a szaturnuszi kedélyű, bölcseleti hajlamú Schorm kezén „filozófiai példázattá” alakult a történet. Skvorecky végig részt vett a munkában, és a két, oly eltérő alkatú ember összeműködéséből hallatlanul sokrétegű, mégis harmonikus mű született, lírai és fanyar, mély és groteszk, melyben jól megférnek a vallásos és bohózati elemek is. Minden jelentősebb filmiskola között a cseh újhullám volt az, amelyik szándékai megvalósításában a legtöbbet bízta a színészre. Itt Vlastimil Brodsky, a kor ünnepelt komikusa (Szigorúan ellenőrzött vonatok, Szeszélyes nyár) válik társalkotóvá a maga szemérmetlenül alkalmazott külsődleges eszközeivel.
A történetet vándorkomédiás társulat vásári előadása keretezi, és az idilli falucska mintha csak Tati kisvárosi ünnepére készülődne (elég a falu határába érkező szekérre vagy a póznával való szerencsétlenkedésre gondolnunk). És a filmművészet egy másik nagyságára is visszautal ez a profán megváltástörténet: Luis Bunuelre. Schorm és Skvorecky idézetként még egy birkát is beenged abba a templomba, ahol a későbbi álpap sekrestyésként készül az új szerepére. A cseh filmről írt magántörténelmében Skvorecky megemlékezik róla, milyen misztikus véletlenek hozták elé a maga és a családja múltját a forgatás különféle helyszínein. Minden arra utal, hogy A pap végétől eredeztethető a későbbi nagyregény, a Csoda (amely 1971-ben jelent meg Kanadában, tavaly Magyarországon, és Kálmán C. György méltatta a Beszélő 1993/50. számában). A nagyhangú istentagadó (bár az ilyesmi mindig gyanús) író és az igaz keresztény filmrendező evangéliuma azonban Pasolinihez áll a legközelebb (nem a Máté evangéliumához, hanem a sokkal korábbi, groteszk rövidfilmekhez). De a film végén a leleplezett álpap a megfeszített pozitúrájában lóg a templom karzatán, mellette a két lator, balról a kommunista tanító, jobbról az államvédelmis nyomozó, odalent két teljes díszbe öltözött püspök, egy fehér és szerecsen vendége, a cseh főpapot ráadásul tévedésből megbilincselték az ávósok… nem lehet kétséges, hogy a cseh újhullám egyik mesterművét láttuk.
Örökmozgó, január 29–30., 16.30
Kapcsolódó cikkek
- Rábeszélő [7]