Skip to main content

A pap vége

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Film


„Sose fogok én már filmet csinálni. Ha lehetne is, nem merek. Túl sokat hagytam ki. Ez nem olyan, mint a biciklizés, ezt el lehet felejteni. Félek” – vallotta be Evald Schorm a nyolcvanas években. A cseh újhullámosok szétszóratása mindennél világosabbá tette, hogy a filmművészet internacionalitása nem egyéb hangzatos tévedésnél. A kamerától ellökött, külső vagy belső emigrációba kényszerített rendezők nyomorék élőhalottak lettek, s legtöbbjüknek későn jött az évek, évtizedek múltán érkező új lehetőség. Filmesként tán még azok jártak a legjobban, akik túlélték a szégyent, majd pár év múlva sikerült valami vállalható kompromisszumot kötniük. Ennek köszönhető Menzel csodálatos filmje, a Sörgyári capricco vagy Chytilovától az Egy faun megkésett délutánja. A dobozba zárt filmek túlnyomó része nem bírta ki a sötétséget, szavatosságát veszítette, szétomlott, mikor fényre került. Tanulságos pályát futottak be a sikeresnek mondható emigráns rendezők. Ivan Passer, az újhullám egyik legérzékenyebb alkotását (Intim megvilágításban) jegyző mester megbízható, másodvonalbeli filmiparos lett Amerikában (Cutter útja, Sztálin). Az egyetlen kivétel, Milos Formán csak a szabályt erősíti: cseh rendezőként meg kellett halnia ahhoz, hogy aztán all American filmkészítőként feltámadhasson. (Amerikában forgatott első és egyetlen „cseh” filmjének, az Elszakadásnak bukása után gyorsan megtanulta a leckét, és következő munkája, a Száll a kakukk fészkére már meghozta neki az éltanulónak kijáró Oscar-díjakat.) A csehek (és az oroszok) példája azt mutatja, hogy a közvélekedéssel szemben nem az írók bírják a legrosszabbul a hallgatást, a száműzetést.

Evald Schorm (egy későbbi belső emigráns) és Jozef Skvorecky (akinek aztán Párizsból Kanadába vitt az útja) filmje, A pap vége éppúgy filmes és író találkozásából született, mint a cseh újhullám megannyi remeke. Hrabal mellett Skvoreckyban találták meg azt a szerzőt, aki leginkább megfelelt világlátásuknak és előadásmódjuknak. Az újhullámosok két filmantológiával léptek színre 1965-ben: a közismertebb Gyöngyök a mélyben Hrabal, a nem kevésbé jelentős Bűntény a leányiskolában Skvorecky novelláira épült. Skvorecky játszott is náluk: „Én játszottam a falánk vendéget, aki szenvedélyesen csókolózik a szexis lánnyal. Egyébként ez a jelenet nem került bele a filmbe.” Jan Nemec Ünnepségről és vendégekről című hideglelős példázatáról van szó, melyben Evald Schorm kapta meg a film talán legfontosabb szerepét, a játékszabályokat felrúgó vendégét, melyet eredetileg Skvoreckynak szántak. Ezen a forgatáson határozták el, hogy csinálnak együtt egy filmet. Együtt, az első szó leírásától a vége feliratig. Két évig dolgoztak a forgatókönyvön, és 1968. augusztus 20-án fejezték be az utolsó felvételeket.

A pap vége sztoriját Skvorecky szállította: újsághírben olvasott az álpapról, aki hónapokig tejben-vajban fürdött a nyomorgó Csehországban, kihasználva azt a helyzetet, hogy a börtönbe, kényszermunkára vitt papok templomai és parókiái üresen maradtak. A kíméletlenül éleslátó és szarkasztikus humorú Skvorecky jó kis bohózatot, esetleg keserű szatírát tervezett, de a szaturnuszi kedélyű, bölcseleti hajlamú Schorm kezén „filozófiai példázattá” alakult a történet. Skvorecky végig részt vett a munkában, és a két, oly eltérő alkatú ember összeműködéséből hallatlanul sokrétegű, mégis harmonikus mű született, lírai és fanyar, mély és groteszk, melyben jól megférnek a vallásos és bohózati elemek is. Minden jelentősebb filmiskola között a cseh újhullám volt az, amelyik szándékai megvalósításában a legtöbbet bízta a színészre. Itt Vlastimil Brodsky, a kor ünnepelt komikusa (Szigorúan ellenőrzött vonatok, Szeszélyes nyár) válik társalkotóvá a maga szemérmetlenül alkalmazott külsődleges eszközeivel.

A történetet vándorkomédiás társulat vásári előadása keretezi, és az idilli falucska mintha csak Tati kisvárosi ünnepére készülődne (elég a falu határába érkező szekérre vagy a póznával való szerencsétlenkedésre gondolnunk). És a filmművészet egy másik nagyságára is visszautal ez a profán megváltástörténet: Luis Bunuelre. Schorm és Skvorecky idézetként még egy birkát is beenged abba a templomba, ahol a későbbi álpap sekrestyésként készül az új szerepére. A cseh filmről írt magántörténelmében Skvorecky megemlékezik róla, milyen misztikus véletlenek hozták elé a maga és a családja múltját a forgatás különféle helyszínein. Minden arra utal, hogy A pap végétől eredeztethető a későbbi nagyregény, a Csoda (amely 1971-ben jelent meg Kanadában, tavaly Magyarországon, és Kálmán C. György méltatta a Beszélő 1993/50. számában). A nagyhangú istentagadó (bár az ilyesmi mindig gyanús) író és az igaz keresztény filmrendező evangéliuma azonban Pasolinihez áll a legközelebb (nem a Máté evangéliumához, hanem a sokkal korábbi, groteszk rövidfilmekhez). De a film végén a leleplezett álpap a megfeszített pozitúrájában lóg a templom karzatán, mellette a két lator, balról a kommunista tanító, jobbról az államvédelmis nyomozó, odalent két teljes díszbe öltözött püspök, egy fehér és szerecsen vendége, a cseh főpapot ráadásul tévedésből megbilincselték az ávósok… nem lehet kétséges, hogy a cseh újhullám egyik mesterművét láttuk.

Örökmozgó, január 29–30., 16.30










Kapcsolódó cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon