(Bori)

Nyomtatóbarát változat

Ilyen csak Amerikában van: amikor minden készen áll a filmhez – forgatókönyv, pénz, stáb, helyszín –, már csak le kell forgatni, választanak hozzá egy rendezőt. Pontosan ez történt Tóth Tamással, a Moszkvában végzett magyar fiatalemberrel, aki vizsgafilmjével, az Őrült és az Angyallal hívta fel magára a figyelmet odaát. Lett neki egy filmje, az első, amiért mindjárt megosztott rendezői díjat kapott a 25. Magyar Filmszemlén.

Valljuk be, sose tudtunk semmit a Szovjetunióról. Hiába feleltünk belőle ötösre az iskolában, hiába jelentkeztünk a minden részletében megszervezett társasutakra, hiába jutottunk be a kerületi döntőbe a Ki tud többet a Szovjetunióról elnevezésű vetélkedőn. Tanultuk, hogy ők bányásszák a legtöbb vasércet, ők a világ első acéltermelői, Urál-vidék, fémkohászat, olvasztók, öntödék, hengerművek. Hadiipari komplexum. Az acélt megedzik. E közhasznú ismereteink, a sok szép igazság mint kísértet járja be a Vasisten gyermekei című film tereit, ezt a minden ízében valószerűtlen világot.

Bevallom, erős szkepszissel kezdtem el nézni Tóth Tamás filmjét, eleinte egy szocialista termelési eposzba ojtott amerikai világvégemozinak véltem, és kajánul gondoltam arra, hogy ami Hollywoodban dollármilliókért megépített díszlet, azt itt ingyért, készen találták fel a filmesek. Irdatlan vasöntöde, városnyi acélmű valahol a hóborította tajgában (sztyeppén) – Európa ez még egyáltalán? – munkahely, lakás és szabadidőközpont egyben, odakint csupa fehér, idebent vörös és kék, metálderengésben felvilágló pokoltüzek. Valószerűtlen méretek, színek, sorsok. Olyan életviszonyok, amik a Gulágra emlékeztetnek minket, egy világvégi fegyencgyarmat és kényszermunkatábor zord klímájára, rideg embertartására és farkastörvényeire. Még a bezártsága is, hiszen minek a szabadság, elmenni innen, ha egyszer nincs hova?

(A hős két mozgalmas vikendjének valóságalapját inkább a filmtörténetben kell keresnünk, mintsem az uráli szakmunkások szabadidős programjai között.) A Gulágról került ide a bivalyerős Bekbulatka, hírhedt bérverekedő, többszörös halálosztó, és ismerős (ennélfogva hihető) története van a vasfogúnak is: a miniszter elvtárs tévedésből saját kezűleg verte ki az összes fogát, de aztán, belátva hibáját, príma fémprotézist csináltatott neki, csak úgy táncol rajta a kohók fénye. Ott van aztán a hős szerző-mozgó földije, vadkeleti üzletember és maffiózó, mindent vesz és elad, igazi ilf-petrovi figura e második NEP-korszakból. Az ilyen történeteket és szereplőket szeretjük, elfogadjuk, mert ismerősek valahonnan, összeférnek (vélt) tudásunkkal, összevethetőek (irodalmi) tapasztalatainkkal. Erre mondjuk, hogy valóság meg realizmus.

De berzenkedünk, ha hőseink egyik hétvégén a baskírokhoz rándulnak át birkát lopni (különben is, nem délebbre vannak azok?), a másikon meg varrógépre mennek. Tőlünk mehetnének akár esernyőre meg boncasztalra is, az sem lehetne szürreálisabb. Lovaskaland, vadnyugati és orosz polgárháborús filmekben látott vonatrablás. Páncéllemezpróba és verekedés utolsó vérig, a jó és a rossz mindent eldöntő, végső küzdelme – komiszul mulatunk, mert ezeket is jól ismerjük, láttuk már száz melodrámában és akciófilmben, hatásosabban fotografálva, kiműveltebb dramaturgiával. És mit kezdjünk a gyár stalkeri tavával, gomolygó ködpáráival a vastraverzek között, az egyik híd végén házikó, mosott ruhák lengenek a szárítókötélen (vas-Velence, csatorna, sikátor, lakóhíd), szőke tünemény, oly szép, üde és divatos, mintha csak egy magazinból lépett volna elő, sose tudjuk már meg, hogyan került a tajgai vasgyár vaskunyhójába, ahogy azt sem, miért követi szabályszerű nőrablás a forró csókokat…

Ignat, a hős bátor, erős és nemes. Nem fogja a vas, a tűz, a golyó. Látjuk roppant súlyokat emelni, katasztrófát elhárítani, életet menteni és kockára tenni. Látjuk, amint fölrobban, eleven fáklyaként lobog, aztán a cimborája eloltja, s ő ott ül épen és sértetlenül, mosolyogva szívja a cigarettáját, amire talán még parázsló ruhájáról gyújtott rá.

Értjük mi, mit akar belénk verni a Vasisten. A Beszélő olvasói tán még jobban értik másoknál, mert abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy Vitalij Moszkalenko nekünk küldi elképesztő-elborzasztó híradásait a legtávolabbi, egykor szomszédos ország szürke hétköznapjairól. Moszkalenko tán hívebben számol be arról a nagyon más világról, Tóth Tamás meseszerűbben és érzékletesebben. Filmje minden ízében valószerűtlen. Azt sem hihetjük el benne, arairól tudván tudjuk, hogy valóságos, mert nincs semmi a tapasztalatainkban, ami hozzájuk volna fogható. Igaziak a baskírok, az oroszok, a birkák a karámban. Igazi az acélkohó, a tajga, a hideg, a meleg, a vas, a szesz, a hó. Igaziak a tevék a hómezőn.

Egyszer csak ott vannak a képen, összebújnak, párát fújnak az orrlikukból, toporognak a havon, mintha mi sem volna természetesebb. Az ember tágra nyitott szemmel bámul, és azt mondja, ilyen nincs. Lehetetlen, nem létezik, ellene mond mindennek, amit eddig tudott a világról. Viszont olyan ember sincs, aki ilyet ki tudna találni. És innentől nincs mit tenni, le vagyunk főzve, akkor oda és vissza mindent hajlandóak leszünk elhinni. Akkor megértjük, hogy a Vasisten gyermekei mitikus történet, kiseposz egy szép, erős és végtelenül idegen világról, amit hősök, félistenek és mitológiai állatok laknak, ahol szelíd róka játszik a vasöntvényekkel a gyárigazgató asztalán, és egykedvű tevék állnak a hómezőkön.

(Művész, Huszárik-terem 4-én, 6-án, 9-én 18.45 h; VI., Teréz krt. 30.)

• Rábeszélő