[1]
Ami itt van, az minden, csak nem költségvetési fegyelem, mondhatnánk Horn Gyulát parafrazálva, ám ezzel aligha ráznánk fel az olvasóban szunnyadó fiskális tudatosságot.
Az államháztartás hiánya 2002 óta minden évben meghaladta az eredetileg tervezettet, sőt a költségvetési törvényben foglaltaktól való eltérés mértéke 2003 óta évről évre növekszik. Ez nem számszaki hibák sorozatának eredménye, hanem egy alapvetően hibás államháztartási politikáé: László Csaba talán még őszintén hitt a 2003-as tervszámok teljesülésében, ám a 2004-es költségvetést már megszületésének pillanatában módosítani kellett, azóta pedig nincs megállás a lejtőn. Az idei büdzsét a tavalyi kormányváltás zavaros időszakában készítette elő, majd fogadtatta el a pénzügyminisztérium, élén az azóta menesztett Draskovics Tiborral. A törvényjavaslatról annak idején lesújtóan nyilatkozott az Állami Számvevőszék és az egész elemzői kar, kezdettől fogva hangoztatva a bevételek túltervezettségét, az autópálya-építések finanszírozási problémáit és a strukturális változtatások hiányát. A költségvetés ugyanis szerkezeti bajoktól terhes: a nemzetközi összehasonlításban viszonylag magas, 45-50 százalék közötti GDP-arányos államháztartási újraelosztás egy tarthatatlanul nagy – 2002 óta létszámát és kiadásait tekintve egyaránt növekedett – államot tart fenn, miközben alulfinanszírozza a rossz hatékonysággal működő jóléti rendszereket. Öntsünk akkor beléjük még több pénzt, mondják a nép jóléte iránt elkötelezett szocialista politikusok, a jövő évi választásokhoz közeledve egyre hangosabban. Hogy időközben a kormány által kitalált autópálya-építési konstrukció ellehetetlenülése nyomán minden várakozást meghaladó mértékűre szökött a költségvetés hiánya, az kevéssé zavarja őket.
Ezzel kapcsolatban először is érdemes tisztázni, hogy amit a Köztársaság kormánya az előző években költségvetési forrásokból finanszírozott autópálya-építési program folytatására az idei év elején kitalált, azt jobb kocsmákban szélhámosságnak szokás nevezni. Miután kiderült, hogy a költségvetési törvényben előirányzott PPP (azaz magánbefektetők bevonására alapozott) konstrukció elviselhetetlenül nagy terhekkel járna, egy a költségvetési konszolidációba be nem vont állami vállalatot tettek meg „befektetőnek”, így próbálva meg kiszervezni a költségvetésből a sztrádaépítést. Erre mondta azt az Eurostat a Magyar Nemzeti Bank noszogatására szeptemberben, hogy nem fog menni. Amiért a baloldali-liberális közhiedelemmel ellentétben nem szemrehányás, hanem dicséret illeti az MNB vezetőit, akik ez esetben pontosan azt tették, ami a dolguk: őrködtek a költségvetési kiadások átláthatósága és a gazdaságpolitika hitelessége felett. (A szomorú közállapotokra jellemző, hogy az MNB fellépését még egy olyan tekintélyes közgazdász is a magyar kormány „bemószerolásának” tekinti, mint Várhegyi Éva. Lásd: Ekotrip. Magyar Narancs, szeptember 29.)
Másodsorban érdemes megkísérelni világossá tenni, hogy a költségvetési hiány mértéktelen növekedése nem valamiféle homályosan definiált társadalmi katasztrófa – árvák és magatehetetlen öregek éhhalála, jóléti rendszerek leépülése, valamint a köztévé adásidejének csökkenése – elkerülését szolgáló, fájó szívvel meghozott kényszerintézkedés, hanem önmagában vett társadalmi rossz. A költségvetési hiány mértéktelen növekedése ugyanis – miközben jó eséllyel sem az árvákon és öregeken, sem a jóléti rendszereken, sem pedig a köztévén nem fog sokat segíteni – destabilizálja a gazdaságot és növeli az államadósságot, azaz hosszabb távon visszaveti a gazdasági teljesítőképességet és csökkenti az újraelosztható jövedelmet. Mindenekelőtt az árvák és öregek kárára, persze – a fejlődés-gazdaságtani csapdák a jövőben sem a jómódúakat fogják a legérzékenyebben sújtani. Tévedés tehát azt gondolni, hogy a kiszolgáltatott helyzetű társadalmi csoportokat (is) érintő „megszorítások” elkerülése ab ovo jó dolog volna: ha egyszer előbb-utóbb úgyis el kell menni a fogorvoshoz, semmi értelme a halogatásnak. A helyi érzéstelenítést persze, ha mód van rá, mindenkinek biztosítani kell, ám közben az érdemi beavatkozást is el kell végezni.
Amit, ugyebár, kétféle baloldali logikával lehet ellenezni. Egyfelől azt lehet mondani, hogy igazából nem is a fogunkkal van baj, hanem az általunk elfogyasztott táplálékkal, amit a kapitalizmus viszolyogtató logikája által működtetett, önös érdekeiktől vezérelt vállalatok állítanak elő, semmibe véve a táplálkozási közérdeket. Irány a forradalom, mit nekünk a fogfájás, az csak a bűnös – hol kóros elhízást, hol éhínséget, hol fogszuvasodást eredményező – kapitalista tömegétkeztetés rendszerében keletkező probléma, amely a rendszer kereteit átlépve mintegy magától megszűnik. Ami valóban könnyen megeshet, a gond csak az, hogy fogalmunk sincs róla, hogy erre pontosan hogyan lehetne sort keríteni. Ahogyan Kis János írta a minap Tamás Gáspár Miklósnak: „Rá akarod venni az embereket a világ rendjének felforgatására, de nem mondod meg nekik, hogy minek a kedvéért dobjanak oda mindent, mert ha megmondanád, csak legyintenének? Honnan tudhatnák, hogy a te szocializmusod nem lenne rosszabb a kapitalizmus és demokrácia legrosszabb változatánál? […] Kedves Gazsi, ki kell mondanom: a te szocializmusoddal nem az a baj, hogy téves, hanem az, hogy üres. Egyedül azt tudjuk meg róla, hogy a »polgári« társadalomra jellemző intézmények összeegyeztethetetlenek vele. Ezeknek mindenestül el kell tűnniük. Hogy a helyükbe mi lép, azt sűrű homály fedi.” (Szocializmus, kapitalizmus, politika. Viszontválasz Tamás Gáspár Miklósnak. Népszabadság, október 8.)
TGM utópia nélküli rendszerkritikájának elutasítása azonban természetesen nem jelenti a rendszerkritika létjogosultságának általában vett megkérdőjelezését. A rendszert lehet és kell is kritizálni, már csak azért is, mert a szociális és ökológiai szempontok érvényesítésével nagyfokú javulás érhető el – feltéve, ha közben a magángazdaság hajtóerőinek is marad némi mozgásterük. A jó minőségű oktatási, egészségügyi és infrastrukturális szolgáltatásokon alapuló, magas színvonalú társadalmi integráció hatékony kapitalista termelést tesz lehetővé – akkor is, ha a szolgáltatásokat az állam biztosítja. Az ilyen állammal, mint nyugat-európai példák sora bizonyítja, jól együtt tudnak élni a gonosz kapitalista termelők, csak az olyat nem kedvelik, amelyik folyton megváltoztatja működésük peremfeltételeit, örökös anyagi gondja miatt kiszámíthatatlanná téve a gazdálkodás környezetét.
Marad tehát a másik baloldali argumentum, az emberi mivoltukból kivetkőzött ellenzéki hordák hatalomátvételének veszélyére való hivatkozás. Nincs nagyobb rossz az ellenzék választási győzelménél, amely a szélsőjobboldallal cimboráló antidemokratikus erők hatalmának hosszú távú konszolidációjához vezethet, ahol nem (csak) a gazdasági fejlődés kerül veszélybe, hanem a demokrácia, mint olyan – hangzik az érvelés. Nos, elvileg talán valóban lehetséges, hogy az Orbán Viktorban lakozó démonikus erők a kormányhatalom birtokában sóval hintik be a kétségtelenül rövid életű magyar demokrácia helyét, ez azonban, lássuk be, a jelenlegi történelmi adottságok között nem túlságosan valószínű. A jobboldal kormányzása, ha lesz, minden bizonnyal számos kellemetlenséggel jár majd. Egyrészt azonban különösebben szívderítőnek a baloldal kormányzati ténykedését sem lehet nevezni, másrészt – és ez a lényegesebb szempont – a kérdés az, hogy mi magunk mennyire vesszük komolyan a demokráciát. Egy demokratikus baloldali kormány létezésének célja ugyanis nem lehet a Köztársaság alapintézményeinek működését momentán nem fenyegető jobboldal távoltartása a hatalomtól. Tudjuk persze, hogy a jobboldal nem csupa kifogástalan demokratából áll (a bal sem), ám az EU-tag Magyarországon pillanatnyilag nem tűnnek szétfeszíthetőnek a demokrácia kereteit. A demokratikus váteszszerepben tetszelgő politikai erők ezért a saját komolyságukat kérdőjelezik meg: aki nem tartja legitim lehetőségnek az ellenfél győzelmét, az a kölcsönösen elfogadott – bár talán különböző mértékben internalizált – játékszabályok között maga sem nyerheti meg a meccset.
Az ellenfél démonizálása egyszersmind az önfelmentés mechanizmusa is. Ahogyan az élesen rendszerkritikus – ám a képviseleti demokráciát és a döntően a piac által koordinált gazdasági berendezkedést védelmező – Rauschenberger Péter nyilatkozta nemrég a két nagy párt politikai stratégiájáról ezeken a hasábokon: „Kampányidőszakban lelkiismereti korlátokat nem ismerve megkísérli kilóra megvenni a társadalom egyes csoportjait, a választást azonban a másiktól való félelem, a másikra irányuló gyűlölet felkorbácsolásával nyeri meg, amelynek eszköze rendre az antikommunista vagy antifasiszta pszichózis valamilyen aktualizált változata, és a maga romlottságának a másik még nagyobbként és fenyegetőbbként feltüntetett romlottságával történő igazolása” („A képviseleti vákuum nem állhat fönn az idők végezetéig” [3]. Beszélő, 2005. augusztus). Erre a kampánytechnikára a magunkkal cipelt feldolgozatlan történelmi traumák adnak lehetőséget: a kívánt szorongásos reakciók előhívásához elég csupán kódoltan utalni rá, hogy a másik éppen milyen, történelmileg jól ismert gonoszság elkövetésében mesterkedik. Ráadásul, ha valaki elég tehetségesen űzi ezt a technikát, mint mondjuk Orbán Viktor, akkor egyszerre több, politikailag egymásnak ellentmondó szorongást is előhívhat, ahogyan arra a jól sikerült tusnádfürdői beszéd mutatott szép példát a nemzetükre rárontó baloldali zsidó politikusok képének felvázolásával. Ennél hatékonyabb módszer nem is igen képzelhető el a törzsi viszonyok konzerválására: egyidejűleg integrálja a jobb- és a baloldalt, szükségtelenné – és egyszersmind elképzelhetetlenné – téve a közjóról folytatott értelmes diskurzust.
Pedig arról éppenséggel lenne mit diskurálni. Mint arra fentebb már utaltam, az államadósságot duzzasztó költségvetési hiány mértéktelen növekedése nem közjó, hanem közrossz. A jövő évi költségvetési törvény vízibivalybőr táskában útjára indított tervezete pedig minden jel szerint tovább növeli ezt a közrosszat. A jövő évi költségvetés fősorai az ideihez képest a bevételek mérséklődéséről (áfacsökkentés) és a kiadások növekedéséről (családi támogatások, nyugdíjemelés) szólnak. A tervezet szerint ugyanakkor valamelyest csökken az idén 6 százalék fölé emelkedő uniós számbavétel szerinti államháztartási hiány, mivel az Eurostat fellépése nyomán elszámolandó beruházási kiadások jelentős része az idei évet terheli majd. A kormány így is 4,7 százalékos deficitet vár azonban jövőre, ami nagy valószínűséggel egyet jelent a 2010-es eurócsatlakozás meghiúsulásával.
Ennek hatásai kiszámíthatatlanok. Az euró bevezetésének egyszer már módosított (eredetileg 2008-ra időzített) menetrendje teljesen bizonytalanná válik, nehezen kalkulálhatóvá téve a kamat- és árfolyammozgásokat. A régióban messze a legnagyobb államadósságot cipelő Magyarország eurózónához való közeledése megkérdőjeleződik. Az álságos miniszterelnöki nyilatkozatokkal szemben ez alapvetően nem a jóléti kiadások növelésének és az infrastrukturális beruházások bővítésének lehetőségét hordozza magában, hanem a jóléti transzferek elértéktelenedésének és a gazdaság nemzetközi leszakadásának veszélyét. Magyarul a kormány úgy viselkedik, ahogyan egy felelős kormány sohasem viselkedhet: rövid távú választási érdekeknek rendeli alá a hosszú távú fejlődés szempontjait.
„Még néhány, a szelíd visszaállamosítást kilátásba helyező Orbán-beszéd, és épeszű ember jó lelkiismerettel nem szavazhat majd a Fideszre” – írtam ebben a rovatban egy hónapja (A mutatvány [4]. Beszélő, 2005. szeptember). Amihez most annyit tehetek hozzá, hogy egy ilyen populista gazdaságpolitikai fordulat után épeszű ember jó lelkiismerettel nem szavazhat majd a kormánypártokra sem.
- Folyamatos jelen [9]