Rémálmaiban sem gondolta volna senki, ami február 26-án történt. Biztos vagyok benne: senki se akarta, hogy szabadon engedjék az októberi lázadás résztvevőit, Ruckojt, Haszbulatovot és társait. A Dumában új csoportok alakultak, egyensúlyra jutottak a szélsőséges és a haladó erők, kialakult a mindig semleges, örök mocsár, amelyik soha nem szavaz se mellette, se ellene. A Duma-elnök, Ribkin úr is épp kapóra jött: se velünk, se ellenünk. Jelcinnek nem tetszik a Duma, de hát másmilyen nincs, a szabadlábon lévő Ruckojokra és Haszbulatovokra, Anpilovokra meg Makasovokra látszólag végképp nincs szüksége – különösen most, hogy – Kozirjevnek hála – nemcsak az amerikaiak kezéből verte ki a boszniai kezdeményezést, hanem, s ez a fő, a Zsirinovszkijéból és a hurrá-patriótákéból is.
Mégis, már 22-én elkezdődött valami gyanús lárma, amikor a tévé első műsorán a Lefortovo-börtön foglyainak feleségeit mutatták, s arra célozhattak, hogy már dolgozik a lefortovói foglyok kiszabadítására alakult állami bizottság Vlagyimir Iszakov vezetésével (ő az, aki az előző parlamentben tele szájjal követelte Jelcin rögtönítélő bíróság elé citálását). A „lefortovói foglyok” pedig (akik nemrég még azt ordították, hogy „felakasztani az első lámpavasra az összes gajdarista zsidót”, akik ellen – például civil lakosság elleni támadás és gyilkosság miatt – annyi terhelő adat van, hogy fejenként akár minimum 12 év szigorított börtönt is kaphatnának), már készülhettek is szabadon bocsátásukra. De menjünk sorjában.
Február 25-én a Duma szótöbbséggel (de nagyon jelentéktelen arányú többséggel, ami arra utal, nem óhajtották oly nagyon, hogy a foglyokat szabadon lássák viszont) megszavazta a 147. paragrafus alapján történő politikai amnesztiát, ami egész Oroszországban legalább 97 ezer elítéltre vonatkozott, főként öregekre, kiskorúakra, igazságtalanul elítéltekre. „Ravasz” egy cikkely. Azokat ültetik le ez alapján, akik a kelleténél többet fecsegnek, és ott, ahol nem kéne. Látszólag ártalmatlan cikkely: legföljebb 15 napi elzárással jár. Leülted a magad két hetét, „közbűntényesekkel”: rájöttél, hogy igazság nincs a börtönben sem, és menten iszonyatos honvágyad támad, oda, abba a tökéletlen világba, ahol folyton csak lázadsz. Bocsánatot kérsz, és usgyi, haza. Tűnés, te hülye, de máskor jól viselkedj…
A képviselők többsége most azzal takaródzik, hogy fogalmuk se volt a következményekről, amikor megszavazták az amnesztiát. Nem igaz. Alattomosan hazudnak. Nagyon is pontos fogalmuk volt, mindannyiuknak, mindenről. Csakhogy épp rettenetesen megdühödtek Jelcinre, aki nem átallott azzal fenyegetőzni, hogy feloszlatja a Dumát, ha nem tetszik neki… Erre úgy döntöttek: megleckéztetik. De ismétlem, senki az égvilágon, sem az „elnöki struktúrában”, se az ügyészségen, se a Duma-vezetőségben nem akarta szabadon engedni a foglyokat.
25-én a Duma megszavazta az amnesztiát, de a legfelső jogászkörökben pontosan tudták, hogy a „foglyok” a 76. paragrafus alapján is ülnek: „A fennálló államrend megdöntésére tett kísérlet miatt.” És erre, az alkotmány betűje szerint a Duma nem hirdethetne amnesztiát. Csak az ország legelső embere, az elnök gyakorolhat kegyelmet. Az elnök azonban ezt nem tette meg. 25-én este nekiláttak Kazannyik főügyész megdolgozásának (ő is érdekes figura, kinevezésének előtörténetéről l. Beszélő, 1993. október 16.), aki azon melegében el is küldte levelét a Dumának, hogy az illetékes bizottság torpedózza meg az amnesztiadöntést. És a bizottság beleegyezett. A becsületes Kazannyik már reggel sajtótájékoztatón jelenti be: „Lemondok tisztemről, mivel a »foglyokat« szabadon bocsátani nem akarom, de ha betartom a törvény betűjét, mégis meg kell tennem.” Érdekes részlet. Az elnöki sajtófőnök menten dicshimnuszra váltott: igen, ő ezt várta Kazannyiktól, számított rá, hogy lemond.
Nagyon gyanús ez az egész. Mindenki úgy tudja, hogy Kazannyik nem volt közvetlen kapcsolatban az elnökkel, egyáltalán nem lett belőle kézi vezérlésű főügyész, így aztán magától értetődő a kérdés: vagy a becsületes Kazannyik nem ismeri a törvény betűjét, vagy egész éjszaka puhították, Jelcintől a parlamenti elnök Ribkinig. Amint megírja Kazannyik a felmondó levelét, Jelcin máris aláírja. S máris ott van a helyén egy bizonyos Karcev, Kazannyik helyettese. A Dumában és az Elnöki Tanácsban, nem messze a Lefortovótól, pánik tör ki: mindenki Kazannyikra fúj, mondván, meg kellett volna állapodnia az Elnökkel, hogy az orosz Btk. 76. paragrafusa alapján a foglyok nem kaphatnak amnesztiát. Látszólag senki nem akarja, hogy a foglyokat kiengedjék, de azért sem akarja vállalni a felelősséget senki, hogy benntartásukról döntsön. Kazannyik lemondása már elfogadva, de közben megy a levél a Dumából a főügyészségre a kérdéssel: „Mit csináljunk, fiúk? Megnézzük, mit lehet tenni?” Mire a nem kevésbé beszédes válasz: „Meg vagytok bolondulva, ott fenn? Hagyjatok egy kis időt, amíg átrágjuk magunkat a Btk.-n meg az új Alkotmányon. Majd csak találunk valamit!”
Az új ügyésznek van hatalom a kezében, s eszébe sincs a parlamenttel huzakodni. Tudja, hogy véletlenszerűen csöppent ebbe a társaságba. Fogja magát, és aláírja az „utasítást a lefortovói foglyok szabadon bocsátására”.
Egy teljes napja szobroznak már az újságírók a Lefortovónál, de senki nem tud semmit. Még a foglyok ügyvédjei is meg vannak döbbenve. Az amnesztialevél kettőkor érkezik meg a börtönbe, de csak öt óra tájt kezdenek kiszivárogni. Az ügyeletes börtöntiszt azt nyilatkozza, hogy a foglyok még nem voltak összecsomagolva, tehát nem is sejtették, hogy mindjárt szabadok lesznek. Márpedig szabadok lettek. Haszbulatov ugyan sápadtan kijelenti, hogy többé nem politizál, de a többiek máris belevetik magukat a harcba: Anpilov például már szervezi a tüntetéseit. „Senki egy szóval sem jegyezte meg, milyen feltétellel engedik szabadon a »foglyokat« – mondta valaki a Dumában –, tehát nem tiltották meg, hogy politikai akciókban, tüntetéseken, nyilvános szónoklatok szervezésében részt vegyenek.” Még erre sem volt gondjuk.
Ha Zsirinovszkijék nem vesztették volna el olyan szégyenletesen a Bosznia-ügyet és az ottani szlávokat, akik – miután jól berúgtak vele, és szétverték az étterem berendezését – máris söpörtek Jelcinhez, akkor maga Zsirinovszkij sem törte volna magát annyira, hogy kiszabadítsa a „foglyokat”. Mert nem titok, hogy a ruckisták, haszbulatovisták, makasovisták, barkasovisták most testületileg átvonultak a „liberális demokraták” zászlai alá. És ezek nem Sztálin-plakátot hurcoló hibbant öregasszonyok, hanem 40-50 éves rendes nacionalisták.
Mit tehet Zsirinovszkij? Hogyan ossza meg a hatalmat? Az oroszországi kommunisták nemigen tudják megemészteni a ruckistákat. Pedig Ruckoj ambíciókkal teli veti bele magát a harcba, névleg ő az orosz kommunisták vezére, mi több, nyilvánvalóan elnökjelöltjük is. De ami a legfontosabb, ha tényleg visszatér a politikai életbe, akkor ő mint a Szovjetunió Hőse, tábornok, az egész kommunista orosz népért szenvedő vezér, nem fogja beérni holmi másodhegedűsi szereppel.
Így aztán most úgy áll a helyzet, hogy alig három hónap leforgása alatt az összes párton belül újraosztották a posztokat, a hatalmat. Ezért olyan vonzóan ocsmány a nagypolitika. Ruckojékra szükség volt a Lefortovóban, hogy lehessen hőzöngeni a kiszabadításuk érdekében, aztán kijöttek – és kiderült, nem fér meg ennyi dudás egy csárdában. Ültek volna még ott egy kicsit! Úgy jó öt évet még! A „jóságos” Duma hadakozott volna értük, a „gonosz” Jelcin meg nem engedte volna ki őket. Mert így a végén még kiderül, hogy a „foglyok”, szabadlábon, maguk is Jelcin kezére játszanak. Igen-igen, csak ne tessék csodálkozni. A most készülő viszály nem Zsirinovszkijt és nem a komcsi Zjuganovot fogja megerősíteni. Gondoljunk csak bele. Szabadon bocsátottak legalább négy színtiszta, klinikai patriótát. Pedig csak egy kellene. Na jó, legfeljebb kettő. Csak egy zászló van: „Mentsük meg Oroszországot a zsidóktól, a zsidó-szabadkőműves összeesküvőktől, a Nyugattól, Amerikától, Japántól, Gajdartól, a kapitalistáktól stb.” És ez után az egyetlen éltet adó zászló után kapkod most Zsirinovszkijon, Zjuganovon, Baburinon, Barkasovon, Iszakovon kívül az összes „igazi hős” is, a „foglyok”: Ruckoj, Makasov, Anpilov, Ocsalov. És úgy nagyjából el tudjuk képzelni, hova fogják vonszolni így, együtt ezt a zászlót. Perpatvarok, politikai mocskolódások kellős közepébe, megint jönnek a manifesztumok, hogy mondjon le az elnök. Revans készülődik.
Érdekes a statisztika is. A Duma-szavazást megelőző napon megkérdezték az orosz népet is. 15% szavazott arra, hogy engedjék szabadon a foglyokat. 45% ellene. 45% azt mondta, neki mindegy. Beszédes számok. Ruckoj fia, miközben az apja bent ült a börtönben, belépett a Barkasov-csapatba, és kijelentette, hogy amint az apja hatalomra kerül mint orosz elnök, mindet felakasztja az első lámpavasra. Hogy kikre is gondolt, fogalmam sincs.
(Fordította Kiss Ilona)
Kapcsolódó cikkek
- Külföld [7]