A szerb elutasítás ellenére sem biztos, hogy a legújabb rendezési terv máris az előzőek sorsára jutott. A boszniai föderációtól ugyanis köztes húzásként jóformán mindenki remélhet valamit.
Szerbek: menni vagy maradni?
A boszniai szerbek most hallani sem akarnak a csatlakozásról, hanem a „függetlenség” és az anyaországgal való egyesülés jogát követelik. Ezt a lehetőséget (noha ellentmond a határok sérthetetlenségének) végső soron nem zárja ki a washingtoni megállapodás, csak éppen olyan nagymérvű területi engedményekhez köti, amelyet a szerbek egyelőre nem hajlandók megadni. Így mindössze két lehetőségük marad: vagy néhány kis területdarab Szerbiához csatlakozik, s veszni hagyják a többi boszniai területet és Krajinát; vagy csatlakoznak a horvát–muzulmán föderációhoz azzal a feltétellel, hogy vagy Szerbiát is bevonják a konstrukcióba, vagy Horvátországot is kihagyják. Azonban e feltételek egyike sem elfogadható a horvátok számára. A boszniai szerbek persze megpróbálkozhatnak a harcok felélesztésével is, de itt számolniuk kell azzal, hogy immár az egyesült és nemzetközileg támogatott horvát–bosnyák erőkkel kellene szembeszállniuk, miközben a szankcióktól megviselt Szerbia aligha lenne képes komoly segítséget adni. Az 1991-es erőviszonyok mára ugyanis már megváltoztak. A legvalószínűbbnek valamilyen látszatcsatlakozás tűnik a boszniai föderációhoz, csak előbb megpróbálják felsrófolni az árakat: Szerbia kapjon szankciókönnyítést.
A horvát politika hátterében
A horvát közvélemény vegyes érzelmekkel fogadta a washingtoni egyezményeket. Egy része attól tart, hogy Horvátország visszazuhan egy Szerbiával közös államkeretbe, amit mindenki elutasít; mások viszont pusztán gazdasági okokból is hátrányosnak tekintik a horvát–bosnyák konföderációt, végül vannak olyanok, akik demográfiai és politikai okokból „látnak benne Jugoszláviát”, vagyis olyan horvát–muzulmán–szerb konglomerátumot, ahol kétséges a horvátság fölénye. (A ’91-es népszámlálás alapján – az 1,3 milliónyi boszniai szerbet is beszámítva – a konföderáció népessége a következő lenne: 4,5 millió horvát, 1,9 millió muzulmán, 1,8 millió szerb és 0,6 millió „jugoszláv” és egyéb.) Maradéktalanul csak két csoport tekinthető támogatónak: a szélsőjobb, amely szerint Bosznia ősi horvát föld, ezért minden áldozatot megér, illetve a boszniai horvátok lobbyja, amely leszögezte, hogy a Horvátországgal való konföderáció nélkül nincs boszniai horvát–muzulmán föderáció sem.
Zágráb mégis ráállt az egyezményre, amit csak részben magyaráz a külső nyomás. Nem kevésbé fontos ugyanis, hogy ezáltal Zágráb több mögöttes célját elérheti. Immár legálisan lehet jelen Boszniában mint az ottani horvátok védelmezője, miközben helyreállíthatja nyugati presztízsét, és nem vét a határok sérthetetlenségének elve ellen. Meg különben is, a horvát–bosnyák konföderáció már majdnem maga a nagyhorvát álom.
A határok sérthetetlenségének elve különösen fontos, mert így nagyobb joggal várhatja el a nemzetközi közösségtől a krajinai bábállam felszámolását – vagy azt, hogy támogassák Zágrábot, ha ezt maga teszi meg.
Muzulmán szempontok
Figyelemre méltó, hogy Zágrábbal ellentétben Szarajevó nem hivatkozik semmilyen külső nyomásra az egyezmények kapcsán. Mintha a fejlemények teljesen egybevágnának törekvéseikkel, ami persze csak látszat, hiszen itt is megfigyelhetők a mögöttes szándékok. A megállapodás értelmében ugyan föderatív alapon, de mégiscsak fennmarad a bosnyák állam, nem kell többé kétfrontos harcot vívniuk, s megoldódik a tengeri kijárat kérdése is. S ami talán a legfontosabb, helyreállhat a muzulmán–horvát katonai szövetség. Ebben az esetben a muzulmán remények szerint a szerbek is bevonhatók a föderációba, vagy katonai erővel, vagy oly módon, hogy az elszakadás fejében Karadzicséktól elfogadhatatlan területi engedményeket követelnének. Szarajevó szempontjából még a Szerbiával való laza kapcsolat sem kizárt. Túl azon, hogy ez megkönnyítené a boszniai szerbek bevonását a föderációba, egy ilyen viszonyrendszerben Szarajevó ellensúlyozhatná a konföderáció horvát fölényét, s reménykedhetne a szerbiai muzulmánlakta Szandzsákkal való kapcsolat intézményesülésében is. Ha pedig Karadzics csatlakozásának és Szerbia kizárásának ára a konföderációs terv feladása lenne, akkor a muzulmánok megszabadulhatnának Horvátországtól is, s túlsúlyra jutnának az önálló boszniai föderációban…
A szerb elutasítással tehát még nem került le a napirendről a washingtoni terv – csak épp a hátsó szándékok idővel éppúgy áthidalhatatlanokká válhatnak, mint korábban. Ezért még minden variáció lehetséges: a tulajdonképpeni washingtoni tervezet (esetleg engedménnyel a nagyszerbizmus javára) a Bosznián belüli megoldás (önálló föderatív Bosznia), vagy az „új-jugoszlavista modell” (Horvátország és Szerbia párhuzamos bevonása a konstrukcióba, miközben egymással nem lépnek semmiféle államjogi jellegű kapcsolatra). De ki tudná úgy összeilleszteni a délszláv mozaikot, hogy az egyszerre látszódjék Nagy-Szerbiának, Nagy-Horvátországnak meg független Boszniának is? S elfogadhatna-e egy ilyen konstrukciót az a délszláv politikai elit, amelynek éltető eleme a „végérvényes nemzeti megoldások” keresése?
- Külföld [6]