„Minden fénykép megdöbbentő tanúságtétel arról, hogy ez és ez történt, így és így.”
Roland Barthes
Bizonyára nem véletlenül nevezik a fényképezőgép lencséjét, illetve lencserendszerét objektívnek: a közönséges halandó rendíthetetlen hite szerint a fényképről a nyers valóság, az objektív igazság kacsint vissza rá. De nemcsak a laikus gondolja ezt, nem egyszer még a bíróságon is az esetről készült fényképet tekintik a valóság végső bizonyítékának.
Jovica Acin belgrádi filozófus, a hamisítások egyik legkiválóbb kutatója majd könyvnyi terjedelmű esszéfüzért szentelt a kérdésnek, jogosan hízunk-e a fotó objektivitásában, és a válasza egyértelmű nem. Már javában dúlt a délszláv háború, amikor kötetét egy újvidéki szerb kiadó A hamisítás poétikája címmel megjelentette. Miközben tömegével érkeznek hozzánk a délszláv háború „igazságait” bizonyító képek, Jovica Acin, aki korábban a Szerb Írószövetség Emberjogi Bizottságának tagja volt, erről a tisztségéről lemondott, döntését az újvidéki Stav című ellenzéki hetilapban azzal indokolva, hogy környezetében a hazugságok termelése és terjesztése olyan szintre jutott, hogy azt már ő sem tudja áttekinteni.
Könyvének központi témája, hogy miként lehet az embereket objektívnek ható fényképek segítségével félrevezetni; milyen eszmei, esztétikai, ismeretelméleti és lélektani következményekkel jár az, hogy az utóbbi másfél évszázadban politikai és ideológiai okokból meghamisított fotók sokaságával árasztanak el bennünket.
A képi hamisítás szinte végtelen lehetőségeivel szembesülhetünk, ha fellapozzuk Alain Jaubert Fotók, melyek hazudnak című nemrégiben megjelent döbbenetes albumát. A szerző több mint száz fotóról mutatja ki – rendszerint az eredetivel összevetve –, hogy meghamisították: retusálták, félrevezetően kiemelték kontextusából, lényeges mozzanatokat eltüntettek róla, vagy épp hozzáadtak, de az igazán fontos esetekben a rendelkezésre álló eszköztár egészét csatasorba állították. Az 1919-ből származó címoldali fotón Lenin munkatársai között, Moszkva főterén szónokol. Az eredetin egy szürke, jelentéktelen emberkét láthatunk, amint rozoga pótkocsin állva magyaráz valamit, vagy diskurál valakikkel. A megdolgozott változaton viszont egy magányos, túlvilági lény feszít, aki magán viseli a hatalom szakrális arculatának minden hagyományos jelét: a retuslegények nemcsak a mögötte tébláboló munkatársakat tüntették el a fotóról, hanem az őt figyelő tömeget, magát a népet is – jelezve, hogy akit itt látunk, az nemcsak érinthetetlen, de a közönséges emberek számára megközelíthetetlen is. A pótkocsi a retusált változaton valóságos piedesztállá változott, közelebb emelve az egekhez a szónokot, akinek arca az utólag nyert kontraszttól parancsolóvá keményedett, robusztus alakját pedig – mint a szentekét – fényudvar övezi. A kis izgága emberke néhány ügyes vonással mennydörgő Úristenné változott.
Sorolhatnánk a további példákat: miként csinált a náci propaganda Churchillből „sötét orvlövészt”, hogyan tűntek el a Sztálint ábrázoló fotókról a politikai ellenfelek, miként törölték Mao környezetéből a „négyek bandáját”, Fidel Castro társaságából Hruscsovot, egy iskolai csoportkép hátsó sorából pedig Enver Hodzsa későbbi bírálóit (mellesleg megfeledkezve a lábaikról, melyeket az első széksor a retusált változaton sem takar el teljesen).
Hitler a mellette álló Leni Riefenstahl miatt kiretusáltatta Joseph Goebbelst, akire a feltételezések szerint féltékeny volt
Mindezen jókat lehetne szórakozni, csakhogy az egészben van valami mélységesen fenyegető. Mai szemmel nézve mindenekelőtt az, hogy a hamisítványok többsége bámulatos technikai perfekcióval készült. Pedig Jaubert példái nem maiak, nem is tegnapiak, hanem – mondhatni – a fotótechnika kőkorszakából valók. Akkor pedig miféle lehetőségekkel rendelkezhetnek ma a technikai képek hamisítói.
Egy szakértő nemrégiben azt nyilatkozta, hogy ha egy fényképen egy szoba félhomályában gombostűfej nagyságú fej látható, ennek alapján az illetőről óriási méretű, élethű, s ha kell, akár színes poszter is készíthető. És ne képzeljük, hogy az „eredeti”-nek legalább e gombostűfej nagyságú realitásában fogódzót találunk. Épp Jaubert albumának Leninről szóló fejezetében bukkan fel egy egészen egyedülálló, ugyanakkor nagyon közönséges csalási típus, igazolva, hogy az igazán nagy ötletek pofonegyszerűek. A moszkvai Marxista–Leninista Intézet több ízben is olyan fotókat tett közzé dokumentum gyanánt, melyek Leninről szóló játékfilmek alapján készültek. A képeken tehát a Lenint alakító színész látható – természetesen korhű öltözetben és környezetben. És ilyen fotók nemegyszer komoly benyomást keltő történelemkönyvekben is előfordulnak, mind a mai napig.
Mussolini 1942-ben Tripoliszban, lóháton – segítséggel és segítség nélkül
Filozófus legyen a talpán, aki eldönti, mi is az ilyen típusú fényképek eredetije, jelöltje, igazsága vagy valósága. A kérdést bizonyára csak kikerülni lehet. Ezt tette, méghozzá nagyon elegánsan, Vilém Flusser, a „fotográfia filozófusa”, amikor kifejtette: a technikai képek korában az ontológiai érdeklődés tárgya többé nem a valóság (Wirklichkeit), hanem a hatás (Wirkung). Az a kérdés – mondta egy interjúban –, hogy a televízió képernyőjén a beszédét tartó Reagant alakító színész látható, vagy maga Reagan, aki színész, teljességgel értelmetlen.
Bizonyára az efféle kérdések értelmetlenné válásából érthető meg a filozófus Jovica Acin visszavonulása, ugyanakkor talán a kelet-európai politikusok vérre menő médiaháborúja is.
- Kultúra [6]