1. Szarajevó – a Filmvilágban
Voltak idők, amikor a filmről szóló írások tágasabb és izgalmasabb képet mutattak, mint amilyen a magyar mozikban látható filmekből összeállt. Végül is szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy ez ma már nincs így, beállt a normál állapot. Azért a márciusi szám nagyon jó, tele figyelemre méltó írásokkal. Nagyobbik részük – szemle után vagyunk – a magyar filmmel foglalkozik, de jut tér Fassbindernek, az oroszoknak és a francia kosztümös kalandfilmnek is. A magyar mozi kapcsán sokat beszélünk a filmcsinálás lehetőségeiről; ez a probléma Szarajevóban is fölmerül, de csak egy másik, egy igazán lényegbevágó kérdés után. A megjelenítés lehetőségeiről van szó.
A Szarajevó Filmhétre eljöttek az alkotók is, a SAGA-csoport tagjai, akik immár két éve forgatnak az ostromlott városban, dokumentálják egy háború hétköznapjait. Nemrég még szomszédaink, most mintha idegen bolygóról érkeztek volna, amint ott álltak szemben velünk a színpadon. Amióta csak tart az eufemisztikusan délszláv válságnak nevezett rémdráma, nem tudunk szabadulni a kérdéstől: mi történt, mi történik itt? Mindez hogyan volt lehetséges, és főként: hogyan érhetett minket ennyire váratlanul? Egyszerre rá kellett döbbennünk, hogy semmit sem tudunk a szomszéd ország(ok)ról, hiába járattunk újságot, hiába néztük a televíziót. A hazai média szégyene, hogy a pár óra autóútnyira zajló eseményekről a világ túlsó végéről érkeznek hozzánk a híradások, és ezek a szánalmas napi sajtóesemények beláthatatlan messzeségbe űzik még az esélyt is, hogy egyáltalán beszélni, vitázni lehessen az értelmes hírközlésről, egy új médianyelvről, egy másféle televíziózásról.
Aki nem látta a szarajevói filmesek munkáit, annak is sokat mond Fekete Ibolya nagyszerű dolgozata, mely aprólékosan és szenvedélyesen – a bemutatott filmekből kiindulva, de jóval messzebbre jutva – elemzi az egész kérdéskört, nem hallgatva el a média felelősségét és mindannyiunk személyes érintettségét a Boszniában zajló rém egyszerű és felfoghatatlan eseményekben.
A SAGA-csoport vezetője, Ademir Kenovic is itt volt Budapesten. Két nagyjátékfilmmel a háta mögött, kétévi krónikaírás és haditudósítás után most tervezett harmadik játékfilmjéről beszél Simó Györgynek. Mert a mégoly igaz dokumentum sem képes számot adni arról, mit éreznek az emberek, hogyan élik át ezt a végső szükségletekre, a puszta túlélésre szűkülő létet. Fekete Ibolya az áldozat gőgjéről ír. Ademir Kenovic azt mondja, nem azért csinálják ezeket a filmeket, hogy segítségért kiáltsanak a világnak. Ellenkezőleg, nekünk „körüllakóknak” van szükségünk az ő segítségükre. Azért dolgoznak, hogy Európa felfogja, mi vár rá, ha nem érti meg a boszniai leckét, és nem képes tanulni belőle.
Mindehhez még egy ajánlott olvasmány, a Filmvilág előző, februári számából. Beszélgetés Radovan Tadic Párizsban élő horvát rendezővel, aki a háború hírére és a nyugati televíziókban látott sok zagyvaság hatására visszatért filmezni régi hazájába. Radovant olyan kérdések gyötrik, amiket a CNN vagy a Panoráma hivatásosai talán meg sem értenének: „Jelenlétünk mindig módosítja a tényeket. Yasmin, a fiatal fiú kockára tette az életét, hogy vizet szerezzen. Azért tette, mert kellett? Miattam? Azért, hogy csodáljuk a bátorságát? És ha agyonlövette volna a kamerám előtt magát? Mennyire lennék ezért én a felelős?”
2. Veled is megtörténhet
Csak az a kérdés, gyilkos leszel-e vagy áldozat, vagy – a legrosszabb esetben – filmes. Ismerjük az újdondászat egyik alaptörvényét: az nem hír, ha a kutya megharapja a postást, csak az a hír, ha a postás harapja meg a kutyát. Három belga fiatalember (Remy Balvaux, André Bonzel, Benoit Poelvoorde) – foglalkozásukra nézve filmesek – eljátszott ezzel a gondolattal, és csinált belőle egy fergeteges és fertelmes filmet. Angol címváltozata: Man Bites Dog félreérthetetlenül a szenzációhajhász sajtóra utal, a világban szaladgáló újságíróhadra, melynek leghőbb vágya egy címlapsztori, jelen lenni és elsőnek tudósítani valami látványos katasztrófáról, jó kis tömeggyilkosságról.
Erre a nagy dobásra készülnek ifjú filmeseink is, amikor hivatástudattól hajtva nyomába szegődnek egy gyilkosnak. Benoit önálló vállalkozóként tevékenykedik, és igen komolyan veszi, nagy profizmussal űzi választott hivatását. Ugyanezt várja el a lelkes fiataloktól is. A film mindenben követi a dokumentumportré műfaji szabályait. Látjuk Bent munka közben és rendes kispolgári családja körében, elkísérjük törzskocsmáiba, az ökölvívóklubba, házimuzsikálni. Jó kedélyű, bár kissé túlérzékeny és ingerlékeny fiatalembert ismerünk meg benne, szereti a jó ételeket, az asztali beszélgetéseket, hosszan és szívesen beszél önmagáról és szakmája fortélyairól, élete kellőképp izgalmas és változatos. Egyszóval, ideális riportalany. Nem csoda, ha filmeseink egyre közelebb kerülnek hozzá, a végén egész megkedvelik.
A Veled is megtörténhet eleinte jó szórakozásnak ígérkezik, Woody Allen Fogd a pénzt és fuss című gengszterparódiája keményebb változatban. Igazán mulatságos a hivatásos gyilkos szerettei körében, saját költeményeit szavalva vagy tudományos fejtegetésekbe merülve. De ahogy haladunk előre, az alkotók gondoskodnak róla, hogy elmenjen a kedvünk a nevetéstől. Egyre durvább tréfákat engednek meg maguknak, elszabadítják az erőszakot, undorító részleteket tálalnak elénk. A brutalitás eluralkodása együtt jár azzal, hogy a filmesek passzív szemlélőkből tevékeny résztvevőkké válnak. A kenyerét kereső, és fölöslegesen, ész nélkül nem ölő szakembert „mutogatós” gyilkossá teszik, maguk pedig ártatlan kukkolókból felbujtókká, bűntársakká lesznek. Mégsem hinném, hogy hermeneutikai alapvetést látunk, ismeretelméleti dolgozatot a valóság megragadhatóságáról és a megragadó felettébb bonyolult szerepéről. Tanmesét a modern kori média erkölcsi érzéketlenségéről, vásott kölykök polgárpukkasztását, az álszent és vérre szomjas közönség megleckéztetését. Ilyen messzire egyikért sem kellett volna menni.
Saját fegyverével vesszük fel a harcot az erőszak ellen? A film három alkotója – ők az írók, gyártók, operatőrök és a színészek is – önmagukat játsszák a vásznon. Nem tudok szabadulni a gyanútól, hogy remekül szórakoznak.
Toldi Stúdió Mozi
(Bp. VI, Bajcsy-Zsilinszky u. 36–38.)
- Rábeszélő [6]