A mai művészet paradoxona: minél egyénibb, annál általánosabb. Minél személyesebb, annál egyetemesebb. A legjobb kortársi kiállítások olykor a képzőművészet legalapvetőbb kérdéseit hozzák felszínre. Azonos gondolatkörben fogant kiváló művek sorozata, vagy kiállításnyi gyűjteménye nem egyszer a művészet általános problémáin is túlvezetik a tekintetet: az úgynevezett végső kérdésekig. Lenni vagy nem lenni? Honnan jövünk, hová megyünk, mik vagyunk? Mi végre vagyunk a földön? Vagy leszűkítve: miért fest a festő? E „végső kérdésekben” közös, hogy nincs rájuk megnyugtató, „végső” válasz, illetőleg számtalan egyénre szabott felelet lehetséges.
Mintha a legkiválóbbak akarva-akaratlan éppen arra törekednének, hogy műveikkel a megválaszolhatatlant járják körül, s magával a kérdés fölvetésével adják meg személyes – és épp ezért részleges – válaszukat. Minden mű vagy műcsoport kérdés lehet, s egyben egyike a közelítő válaszoknak, a sejtelmek körülrajzolásának. Hit, fantázia, szándék, intuíció, szenvedély és némi kis tudás véletleneknek alávetett bizonytalan kavargásában keres kiindulópontot, szilárd támaszt a művész. Gaál József ír ihletett sorokat erről, Kótai Tamással közös kiállításuk katalógusában. „A létezés rejtélye nincs megoldva, a halálé sem. Ez adja a lét igazi feszültségét. Kételkedők vagyunk, de a hit lelki összhangot biztosító ereje mindenkit vonz. Nem találjuk a beteljesedést, a végső megnyugvást jelentő tudás nem a földi útra van szánva. Sejtések hálója, homályos optikák szűrője az, amivel tetten érni próbáljuk a létezés értelmét.”
Sajnos, nem gyakori az olyan tárlatmegnyitó, ahol gondolatébresztő szavakat lehet hallani a kiállítókról. Pedig kapóra jön ez még akkor is, ha „Nyugaton nem szokás beszélni a megnyitókon”. Ezúttal Beke László mutatott rá a stílusában amúgy egymástól távol eső két művészet közös vonásaira: az emberiség ősi hagyományában rejlő formai indíttatásra, s a művészi szándékot firtatta. Kótai Tamás különös konstruktivizmusa hopi és navajo indiánok, keleti szőnyegminták, beregi keresztszemes hímzések formakincséből levezethető, jelentés nélküli (ma már elhomályosult jelentésű) motívumokból építkezik. A művek nyomán feléledő asszociációk többfelé is elvezetnek. Más jelenségekhez hasonlóan a nemrég még kiveszettnek hitt konstruktivizmus megújulását látszik előrevetíteni a „szögletes szecesszió” formavilágát is felidéző műveivel, melyek baljós, melankolikus hangulatot árasztva egy ismeretlen és rejtelmes ősi túlvilágkultusz attribútumainak tűnnek. Részben a vibráló háttérfelület, részben a gondosan elrejtett aszimmetriák organikussá lényegítik, elevenné oldják geometriáját.
Gaál József ezúttal fehér háttérre tussal és akvarellel festi mellbevágóan markáns, emblémaszerű figuráit: szemszarvú, fejlábú, lábfejű, orrkezű, farklábú lényeket, egyfejű kétembert, fatörzsben, gyíkban, kígyóban folytatódó alakokat. Olyan panoptikumot tár elénk, melyben Kafka rovarembere szürke közlegény, a századunkban felszaporodott szörnyetegek egyik alakváltozata csupán. Gaál egy ideje megdöbbentő bőségben teremti e szánalomra méltó pokolfajzatokat. Ami most más, a motívumok belvilágának roppant artisztikus, grafikailag és festőileg egyaránt gazdag megoldása. Műveit bálvány- és totemjellegük kapcsolja az ősiséghez: az a folyamat ismétlődik meg, játszódik le újra a szemünk előtt, ahogy egykor a szorongásból és a szorongástól való megszabadulás-vágyból megszülettek a félig emberi, félig egyéb természeti lények, jelenségek jegyeit egyesítő mitikus teremtmények.
Gaál József „…megdöbbentő sebességben teremti e szánalomra méltó pokolfajzatokat”
Évezredünk végén, száz évvel a világ megismerését szorgalmi feladatnak tudó, önhitt pozitivizmus fénykora után, minden újra beláthatatlan és megfoghatatlan. A jövőbe, mint sötét szobába lépünk. A messziségbe foszló múlt megfoghatóbbnak látszik. Érthető, ha a művész archimédeszi pontot, fogódzót a régiségben keres. A mostani kiállítás művészei kettős értelemben is a múlthoz folyamodnak. Alkatuknál fogva érzékenyek az ősi kultúrák sugallataira, szívesén élnek jelkép- és istenségteremtő készségükkel. Másfelől a felfedezés örömével találnak rá olyan egykori szerzőkre, akiknek írásaiban saját megfogalmazatlan érzéseiket találják formába öntve. E kiállítás apropójául az szolgált, hogy Háromszázhetven éve halt meg Jacob Böhme. Böhme (1575–1624) az első németül író filozófus, aki a német misztika és a reneszánsz természetfilozófia elemeit ötvözte. Erősen hatott a romantikára, de szimbolikája, költői nyelve ma is hat.
„Az, ami böhmei, számunkra a megismerést áhító művészetnek is lényege – írja Gaál –: élő jelképesség, az elvont szimbólumokkal együtt létező pillanatnyi valóság lüktetése.”
(Óbudai Társaskör Galéria III., Kiskorona u. 7. Április 5.–május 1.)
- Rábeszélő [6]