Az új szám anyaga két gondolati centrum köré szerveződik: Morál és politika; valamint egy kérdés: A világmegváltás szünetel? Utóbbira az lehet a válasz: hála Istennek! Mert ha az értelmiségi nyüzsögni kezd, s mert „izgága, azt hiszi, a lázmérőben ő a higany” (Petri), akkor rendetlenség és zűrzavar támad, a kívánatosnál és szükségesnél nagyobb mennyiségű vér tolul az agyakba, és már itt carmagnole-ozik ablakunk alatt a forradalom. Rosszabb esetben az ellenrevolúció. És a világjobbítás nevében máris hullik a férgese – hisz az emberiség üdve nevében a világmegváltók hajlamosak néhány millió hullától nagyvonalúan eltekinteni.
Diderot irtózott a forradalomtól. Legalábbis ezt sugallja Hans Magnus Enzensberger szellemes (de nem elég gondolatgazdag) „mennyei riportja” a nagy francia felvilágosítóval. A meglehetősen túlírt jelenetben így kiált fel a híres fővilágosító: „Csak nem képzeli, hogy egy forradalom a józan ész szabályai szerint zajlana?” Mert hát ott a kérdések kérdése: „Ki világosítja fel a felvilágosítókat?” Amely figyelemre méltóan egybecseng Marx híres tézisével, miszerint a nevelőket is nevelni kell. És talán ott volt a legfőbb hiba, hogy a diderot-i kétely a legkevésbé sem kínozta Marxot, hogy ti. ki fogja nevelni a nevelők nevelőit? És így tovább a végtelenségig…
Marxról közvetlenül is szó esik a lapban, Derrida legújabb Marx kísértete című könyvéből közölnek egy részletet. Úgy hírlik, a francia sztárfilozófus részben rehabilitálni kívánja rég elhalt német pályatársát – az itt publikált szövegből ez kevéssé derül ki, ám a „korunk tíz csapásáról” írt elemzés fölöttébb figyelemre méltó.
Ezek egyike az etnikai háború. „Híveiket archaikus fantazmák és ideák vezérlik, mint a közösség, a nemzetállam, a szuverenitás, a határok, a rög, a vérség.” Így Derrida. Hát persze, hogy azonnal Boszniára gondolunk. A múlt év júliusában Susan Sontag Szarajevóba utazott, hogy megrendezze ott Beckett Godot-ra várva című drámáját. A bemutató augusztus 17-én volt, az amerikai hölgy úgy látta jónak, hogy csak az első felvonást vigye színre. Sokan sírtak. Talán túlzott frivolitás a részemről, hogy ironizálok a remek esszéista vállalkozása és útibeszámolója fölött, de úgy érzem, Szarajevó a posztmodern, posztbaloldali értelmiség nosztalgikus tárgya lett Nyugaton, régi frontharcosok legújabb csócsálni valója. Hasonló ez ahhoz, amiről Semprun írt egykor: a polgárháborús Spanyolország az ötvenes évek értelmiségének régi szép emléke. Meglehetősen ízléstelen dolog. És politikailag kínosan átgondolatlan: Sontag a Godot-várást a Clinton-várással azonosítja, de nem hiszem, hogy komolyan számolt volna egy esetleges amerikai bombázás következményeivel. Talán célszerűbb (és szellemesebben igaz) lett volna Kavafisz A barbárokra várva című versét felolvasni a legkülönfélébb nyelveken. Ám a legújabbkori történelem még erre is rácáfolt, hisz a barbárok, Kozirev vezetésével, ezúttal valóban megérkeztek… Susan Sontag egy „zöld” kékharisnya.
A legjelentősebb publikáció Thomas Bernhard A világjobbító című drámája Tandori Dezső fordításában. Kétségbeejtő humorú bohózat: a kopasz világmegváltó legfőbb problémája, hogy mennyire lágy (vagy kemény) a tojás, elég édes-e a mártás, hogy hány egér (vagy patkány) esett a csapdába és hogy azt a bizonyos öltönyt Trierben viselte, vagy sem. (Nota bene: Marx Trierben született – vajon véletlen utalás ez?) E világszemlélet jellemzésére hadd idézzek egy máshonnan származó Th. Bernhard-mondást: „Akinek a halálos ágyán sikerült egy tiszta vígjátékot írnia, annak minden sikerült.”
A világmegváltókon csak röhögni lehet.
- Rábeszélő [6]