Köszönet a Beszélőnek, hogy a mérkőzésben a labda szerepét betöltő környezetvédők is megszólalhatnak.
Van valami mélységesen groteszk abban, hogy sétány nevet kaphat egy út, amelyen naponta 30 ezer gépjármű rohan keresztül. Az április 22-i 10 órás lezárás tulajdonképpen átmenetileg helyreállított egy normális állapotot, amikor a Városliget egy sétánya valóban a gyalogosoké lehetett, mint például a New York-i Central park, ahol gyalog vagy kerékpárral, esetleg konflissal lehet közlekedni. A Városligetben ez az állapot az önkormányzatok és hivatalok cinkos összekacsintása révén csak 10 órán keresztül volt fenntartható.
Mi történik az esztendő maradék 8750 órájában?
Csupán annyi, hogy Kelet-Magyarország autóforgalma rázúdul a Kós Károly sétányra, napi 170 kg szennyező anyagot terítve a liget e szakaszára és az ott sétálókra. A sétálók még csak elkerülhetik ezt az üdítő környéket, a növények azonban évente 62 tonna szén-monoxidot, aromás szénhidrogént, port és az ahhoz kötődő ólmot, valamint kén-dioxidot kénytelenek elviselni.
Az autófolyam azonban hömpölyög tovább, és kénköves bűzével beteríti egyik fő idegenforgalmi látványosságunkat, a Hősök terét. Itt megkapják a magukét a tér pótolhatatlan szobrai és múzeumai, valamint a turisták és az éppen koszorúzó állam- és kormányfők. A forgalom ekkor már áthaladt azon a hídon, amelyet eleink még a konflisoknak építettek, s nem a buszokkal, teherautókkal tarkított 30 ezres gépkocsifolyamnak.
Amikor az autófolyam elvégezte áldásos környezeti tevékenységét a Hősök terén, „felkeresi” az Andrássy utat, hogy az ottani platánsor tönkretétele révén szabad lehetőség kínálkozzon gyilkos, sötét mázat teríteni legszebb sugárutunk értékes villaépületeire is.
A politikai futballisták persze nagyon jól tudják, hogy az adott közlekedési vonalvezetés jóvátehetetlen kárt okoz a ligetnek, a Hősök terének és az Andrássy útnak is.
Ennél többet is tudnak.
Tudják, hogy mi, magyarok halunk meg a legnagyobb arányban rákban, hogy rohamosan nő a kipufogók szintjén lélegző gyerekek között a légúti betegek száma, hogy már egyre nehezebb biztosítani fogyó nemzetünk növekvő egészségügyi kiadásait. Ha kinyitják a Statisztikai Hivatal évkönyveit, látniuk kell, hogy a katasztrofális népegészségi állapotunkat már nem foghatjuk csupán a cigarettára és az italra, mert az előbbiből 20%-kal, az utóbbiból 18%-kal kevesebb fogyott tavaly az elmúlt másfél évtized előtti állapothoz képest. Tovább már nem foghatunk mindent az egyéni rizikófaktorokra, el kell végre ismerni, hogy a környezet állapota is felelős nemzetünk 13 év óta tartó szakadatlan fogyásáért. Nem lehet már arról sem hallgatni, hogy arányosan kétszer annyian halunk meg évente, mint a japánok, és 40%-kal többen, mint a szomszédos Ausztriában.
Ezek az érvek nem hatnak autóisten papjaira. Egyrészt abból indulnak ki, hogy mindig a szomszéd hal meg, másfelől abból, hogy a közlekedés a minden, és annak az emberi tényezőket alá kell rendelni. Mi mással lehetne magyarázni, hogy a főváros tervezett beruházásainak 80%-a a közlekedést szolgálja. A „Föld napi” lezárás engedélyezésének huzavonája körül kialakult helyzet ismeretében nem lehetetlen, hogy kárörömmel figyelték a kialakult forgalmi dugót, és a kezüket dörzsölték. Nyilván az volt a vezérmotívum, hogy minél rosszabb, annál jobb!
Mert hát természetesen volt dugó. Már hogyne lett volna, ha lezárják a ligeti átáramlás e közkedvelt átvezető szakaszát a péntek délutáni csúcsforgalomban! Természetes, hogy a forgalom az elkerülő útszakaszokon okozott torlódást.
Torlódás lett volna itt lezárás nélkül is. Akkor is torlódás keletkezett volna, ha autóisten kedvéért szeletekre vágják az egész Városligetet, és 8-10 párhuzamos úton tülekednének az autók a külső rávezető útvonalakról a tenyérnyi Belváros felé, hogy a 7 hídon megtámadják a már 700 ezer lakosú Budát, esetleg azon keresztül Nyugat-Magyarországot.
Torlódás lett volna itt akkor is, ha a környezetvédők türelmesen megvárták volna a Lágymányosi hidat, a Hungária körút átépítését, a felüljáró kibővítését és a tengerszintre átszámított légnyomás kedvező színvonalát. Vagyis meg kellett volna várni mindent, ami unokáink felcseperedésének távoli idejére tolná ki az akkorra már úgyis agyonközlekedett Városliget sétányának lezárását. Torlódás lett volna itt mindenképpen, mert ezt a várost a konflisok, stráfkocsik és szekerek számára méretezték, s nem több mint félmillió személyautó, teherautó és kamion számára.
Készítsenek itt bármilyen rendezési tervet, az a megvalósulás pillanatában régen túlhaladottá válik, mert újabb út- és hídépítésekkel sem lehet követni a gépjárművek számának rohamos növekedését.
A közlekedés fejlődése elérte azt a fokot, amikor már önmagát teszi lehetetlenné. A fővárost – sőt az országot – uraló közlekedési lobby tönkreteheti a még meghagyott zöldfelületeinket, dögletesebbé teheti a már ma is alig beszívható levegőnket, nem tudja már zavartalanná tenni a közlekedést.
10 év alatt megduplázódott a személygépkocsik száma hazánkban, és megnégyszereződött az áthaladó kamionok mennyisége. Nincs az az építőipari kapacitás, nincs az a pénz, és nincs az a helyszükséglet, amellyel követni lehet ezt az ugrásszerű növekedést. Végtelenül naiv dolog azt hinni, hogy a maradék zöldfelületek megszüntetése árán ki lehet elégíteni e hatalmas járműtömeg áramlásának és parkolásának helyigényét.
Felmerül a kérdés, hogy ilyen közlekedési helyzetben mire volt jó a Kós Károly sétány lezárása körüli kétszínű játék? Mit akart a főváros, mit akart a Zuglói Önkormányzat, és mit akartak a környezetvédők?
A politikusok motivációja egyszerű. Májusban és októberben választások lesznek, ilyenkor pedig méz pereg az ajkukról. Amíg korábban a „Föld napjá”-nak eseménysorozatát külföldön meghagyták Clintonnak, Mitterrand-nak és Kohl kancellárnak, itthon pedig a naiv, szétforgácsolt környezetvédőknek, addig most, a választás évében meghirdették, hogy bolondulnak az emberi környezetért. Egymással versengve engedélyezték az útlezárást, amelyet az elmúlt években nem engedélyeztek, és amelynek célszerűségében ma sem hisznek. A közlekedés szakhivatalnokai megígértek a legnagyobb szervezetnek, a Levegő Munkacsoportnak mindent, miközben a kudarcot bekalkulálva újabb tanulmányok köteteit rendelték meg a mélygarázsok és más közlekedési beruházások megalapozása érdekében.
A környezetvédők célja e lezárással az volt, hogy felhívják a figyelmet egy létező veszélyre: arra, hogy legrégibb közparkunk létét fenyegeti az öntörvénye szerint növekvő, minden korlátozást félresöprő közlekedés. Azt akarták tudatni, hogy elérkezett a választás: lakható várost akarunk, vagy mindent – fiaink, unokáink egészségét is – feláldozni a rohanó, benzin- és olajgőzt okádó fémdobozokért.
A környezetvédők nem élvezik a hatalom támogatását, mert a hatalom is gépkocsin jár. Nincsenek eszközeik a veszély meghirdetésére. Egyetlen lehetőségük a pillanatnyi üzemzavar előidézése, mert az érzelmeket vált ki, gyakran ellenséges érzelmeket. Ám mégis rávilágít arra, hogy mennél hatalmasabb egy gépezet – esetünkben a közlekedés –, annál sérülékenyebb.
A környezetvédők egyre növekvő tábora tarka, mint a társadalom, amelyből származunk. Vannak, akiknek csak álca a környezetvédelem, hóbortos politikai célok elérése érdekében. Vannak politikusok, akik csak a választás idején környezetvédők.
Vannak azonban profi, szakértői háttérrel rendelkező környezetvédők, akik nem napi politikával foglalkoznak, hanem orvos, közgazdász, mérnök, erdész, kertész, ökológus szakértőkkel együtt egy-egy környezeti problémát dolgoznak fel, a megoldás módszereit is felvázolva és azt előterjesztve. E megoldási javaslatok általában ott szunnyadnak az illetékes hivatalok mély íróasztalfiókjaiban.
Dr. Radó Dezső
(a Magyar Közlekedési Klub elnöke)