Akárhányszor olvasom, nem unom meg Immanuel Kant kétszáz éves, emlékezetes mondatait (Válasz a kérdésre: mi a felvilágosodás?): „A felvilágosodás az ember kilábalása maga okozta kiskorúságából. Kiskorúság az arra való képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék… Sapere aude! merj a magad értelmére támaszkodni! – ez tehát a felvilágosodás jelmondata.”
Én ezt a jelmondatot óriásposzterre is alkalmasnak tartottam volna. Hiszen az a megdöbbentő benne, hogy amikor az egyik „legnehezebb” bölcselő egy akkori újság körkérdésére válaszol, milyen egyszerűen, tömören és világosan fogalmaz. Ennyi hát az egész? Inkább így mondom: ennyire nehéz az, ami ennyire világosan megmondható. A felvilágosodás jelszava nem pusztán politikai, nem ideológiai, nem is szigorú értelemben filozófiai, hanem lélektani és – széptani (esztétikai) is. Lélektani bölcsességet rejt magában azért, mert a legnehezebbet, de az emberi lényhez egyedül méltót helyezi elénk: felteszi, hogy van mindenki mástól megkülönböztethető, józan, egyszerű értelmünk, ami azonban, ha merünk rá, azaz magunkra támaszkodni, akkor össze is köt. Mert a kiskorúság elválaszt, izolál, börtönbe csuk, mintegy „magunk által”, és ebben a börtönben legfeljebb szellemi-lelki értelemben vett akolmeleg, csordaszellem, fóbiás tömegtudat jöhet létre, míg a nagykorúság (mely befejezhetetlen folyamat, amely élethosszig tart, miként a felvilágosodás is befejezhetetlen, s így vissza sem vonható) olyan hipotézis, mely megelőlegezi az embernek, bárki legyen is az, hogy képes érett lenni, képes eloldódni a tribustól, képes szembenézni azzal, hogy „se apja, se anyja” (lásd még: „talált tárgy” stb.), képes bátran a saját értelmét meghallani, ami épp az elszigetelődés ellenkezője, a (véglegesen persze sohasem leküzdhető) félelem ellenszere lehet, mivel az értelemben végül dialogikus felelősség lakik. Ha csakugyan végigjárja – ismétlem: befejezhetetlenül – az emberi lény ezt a hipotetikus utat, akkor kényszerítőleg vállalja is érte a felelősséget. Vagyis képes kritikus-önkritikus lenni azzal a világgal szemben, ami az övé, ő is teremtette, ő is választotta, ő is elrontotta, ő is rosszabbá tette stb. A felvilágosodás kanti – választási – jelmondata azért lélektani, mert a szabad önismeret belső útjait, a legszövevényesebb labirintust teszi meg sorsunkká, méghozzá természetesen politikai, köztéri sorsunkká is. Ez a mondat összeköti az agórát a legbensőbb, csöndes, tiszta meditációval, azzal a hallgatózással, ami kinek lelkiismeret és csillagos ég, kinek Isten szava bennünk – mindegy. Szándékolt naivitással idézem fel Kant elévülhetetlen kampányát ezekben a napokban és hetekben, mivel úgy tapasztalom, s ezt a tapasztalatot természetesen az igazi politika szabaddá válása tette lehetővé ’89-től egyáltalán, hogy a XX. század végi politika, legjobb (ha nem is legoptimálisabb) formáiban, működési mechanizmusaiban az önismeret felelősségét vesztette el a leghamarabb. A XX. század végi politika nem olyan, amilyennek Kant követeli velünk, az emberi lénnyel szemben. Ezt nosztalgia és kultúrnyafogás nélkül kellene látni, de – látni kellene. Nem azért, hogy megfeleljünk egy bármily jelentékeny, kopernikuszi gondolkodónak, hanem azért, mert a legjobb, legrokonszenvesebb, mondjuk családiasan: a hozzám legközelebb álló szabadelvűség is pragmatikus értelemben, kormányzási és országjavító értelemben veszíthet, ha nem ismeri fel újra a polisz ügyeinek intézésében részt vevők eredményességének feledésbe menő feltételét: hogy a kiskorúság, a felelőtlen önismerethiány a szabadelvűség önérvényesítésében, a felvilágosodás folytatói és örökösei körében is jócskán pusztíthat, ha a politikát pusztán technikának tekintik. Ha a politika olyan technikává válik, amelynek már semmi köze a magam értelméhez, mert: csak technika, akkor ez hosszú távon pragmatikusan sem fog működni. Ezen a terjedelmi kereten belül most megengedhetetlenül, de kényszerűen nagyot ugorva, úgy gondolom, hogy a Nyugat politikai válságának nyilvánvaló elmélyülése (aminek nem mond ellent olykor még mindig fortélyos működőképessége) – szellemi válság is, individualitás és kollektívum összetartozási módozatainak végzetes fel nem ismerése, a legjobb értelemben vett szabadelvű profi politizálás elidegenedése az ember egyéni és kollektív szabadságának mindig újra és újra megoldandó problémájától (lásd: a felvilágosodás befejezhetetlensége és visszavonhatatlansága). Ennyiben Kant praktikusan bizonnyal tévedett, amikor ugyanebben a cikkében ezt írta: „Ám hogy egy közösség váljék felvilágosodottá a maga erejéből, az sokkal inkább lehetséges, sőt ha szabadságot engednek neki, majdnem elmaradhatatlan. Mert mindig lesz néhány önállóan gondolkodó ember… akik, levetvén a kiskorúság igáját, terjesztik is maguk körül az értelmes önbecsülés s az ember önálló gondolkodásra hivatottságának szellemét.” Ama bizonyos terjesztés módja és végiggondoltsága: demokratizmusa a polisz ügyeinek intézésében az a tét, ami antropológiai-etikai értelemben nem maradhat néma és üres.
Úgy gondolom tehát, hogy a lehető legtárgyszerűbb, leggyakorlatiasabb politikának is kell hogy legyen egy szupramateriális, „ezoterikus” aspektusa, hiszen Kant és a szabadelvűség klasszikusai talán éppen azért klasszikusok, mert praxisajánlataik, az agórára vonatkozó nézeteik igenis egy nagyon mély, ezért igen tágas és nem doktriner emberfelfogásból, azaz etikából következnek. Kant egyik nagy gondolati tette volt, hogy az ember elhivatottságát az önálló gondolkodásra össze tudta kötni a rossz, sőt a gyökeres rossz – a realitás – elvállalásának nagyságával, erőfeszítésével, drámájával. Ettől igen távol áll, ha ma, most, akár ezekben a napokban és hetekben is, eltekintünk az önkritikátlan rossz állandó tudásától, vagyis az így és éppen így elvállalt politikai sors nemcsak helyzeti, hanem hosszú távú, szellemi előnyétől. Ilyen értelemben nagyon is jellemzőnek és tragikusnak tartom – csak másképp értve –, hogy a köznapi emberekben annyira hozzátapadt a politika szóhoz a „piszkos” jelző. Kant fejtegetése ugyanis eredetileg – mint már jeleztem – egyfajta esztétikai követelményt is állít elénk, a maga sajátos, ezoterikus kampányolásában. Nem azt, hogy a „kilábalás”-politika szép, hercig vagy szűzies legyen, hanem azt, hogy a nagykorúságra törekvő politikai ember mint zsenialitás az ízlés közössége által korlátozva legyen, és megfordítva: az ízlés fejlesztését az ember zsenialitása, képzelőereje segítse elő. – Ez az írás ezoterikus kampánycikk akart lenni, mivel ennek éreztem szükségét, hiszen a szabadsággyűlölő kiskorúság-apologétákkal: a mocsárral nincs beszélnivalóm.
Hivatkozott cikkek
- Esszé [7]