Hogy állandó-e a rózsaszínű fény az amúgy majdnem üres galériában, ebben a három szoba hallos, konvencionális polgárlakásból kiállítóteremmé átképződött térben, nem tudom, annyi viszont bizonyos: amikor belestem, hogy láthassam Patricia London Ante Paris ideo-drogo-pszeudo-erotikus színpadának kulisszáit, a helyiségek lágy brillant rosában – ugyan nem úsztak, de legalábbis – derengtek. A rózsás fény, a rószaszín-mint-szín már önmagában különös, aszpikszerű bevonatot képez közvetlenül és áttételesen is; szimbolikusan és direkt módon sajátos befolyással bír a térre, a térben mozgolódó, leselkedő látogatóra (?), s magukra a nézendő tárgyakra (még akkor is, ha eddig egyetlen beszámoló sem említette meglétét, mármint a fényét). Furcsa, átmeneti, egyúttal gyanús szín ez, az irodalmi konvenció szerint a finomság, az elkülönülés, a tartózkodás meg az édesség, a giccs fogalmait hívja elő, azután, a hatvanas–hetvenes években és azóta az utazásét, mármint a mákonyos lubickolásét, egyszersmind és örökösen az infantilizmusét, a falusiasságét, a plebejus szexualitásét és bizonyos agyak vezérelte zsigerekben az undorét.
Ez a „vékony” fény és az utazás mint ugyancsak fontos szimbólum jelenti a német művész kiállításának alapvető motívumát, témáját és tartalmát; vagy másképpen fogalmazva: Patricia London Ante Paris a fizikai és tudati állapotok közötti közlekedés lehetőségeit igyekszik megfogalmazni, miközben jön is, megy is már e végpontok között szorgalmasan. Budapesti kiállítása előtt hetekkel korábban a klasszikus konceptek és body artos gesztusok hangulatát idéző iratok, felhívások, levelek érkeztek innen-onnan, melyekben müncheni (1959-ben itt születetett), londoni, párizsi és távol-keleti akcióinak leírása, manifesztumainak kivonatai, életvezetési tanácsai, erkölcsi, patopolitológiai és hitelv-problematikai eszmetöredékei zsúfolódtak össze némiképpen ironikusnak is olvasható komolykodással, bölcselemmel, szóval kissé rózsaszínesen. Alaptétele: túl kell lépni a söntésszagú és édes füstű efemer-léten az érzelemig és tovább, egészen a szinkretikus, elomló, megfogalmazhatatlan, keleties-nyugatias jóistenig (aki persze bennünk van). Az utat legyőző lépések pedig fizikailag a szexualitástól az aszexualitásig, szellemileg meg a kristályos megvilágosodástól a tompaságig vezetnek, azután pedig vissza. Patricia párja ebben a nagy menetben alteregója, Matsosuta, az álom-japán, akinek vagy aminek a mi Patriciánk talán a médiuma, szájjal szólója, míg a szellem csak int, jelez és sugall. (Sugallatos a hölgy neve is, bár ezt talán már meg sem kellett volna említenem.)
A Knoll-beli kiállítás tehát egy bonyolult, sokirányú utazás kellékeit gyűjti össze, és tárja igen szellősen a néző, a lehetséges társ, a meginvitált, a kirándulásra csábított látogató elé, aki a rekvizítumokban hamarosan felfedezheti egy huszadik századvégi passió stációinak maradványait, jeleit és nyomait, melyek szerencsére azért a didaxistól, a száraz programszerűségtől még messze vannak. Habár a környezetvédelem, a kábítószerfogyasztás és néhány egyéb politico-hygienico-életveszély elég banálisan említődik, Patricia London Ante Paris – talán akadémiai mesterétől, Daniel Spoerritól ellesett hedonista intelligenciájával – megőrzi magát attól, hogy direkt programokkal operáljon, melyek ma már nem sok jóra vezetnek a némely szempontból – a világot tükrözni igyekvő – ismét agyon-ideologizált művészetben. Ettől függetlenül London Ante Paris utazása és vizuális „naplója” mégiscsak és igencsak ideologikus, hiszen, mint mondtuk, az efemertől a transzcendensig vezető szerpentinen, a camping gáztűzhelytől az égi lajtorjáig húzódó ösvényen haladó szellem rendesen magyarázza önmagát és a szivacsos körülményeket; szinte kérdve-kifejtve ad választ az objektív és mentális, a külső és belső, valamint az időt, az idő múlását is kínként reprezentáló válság kihívásaira. Ennek az ingajáratú, ezoterikusnak is tételezhető (mert annak szánt) túrának meglehetősen szegényesek a díszletei – utal is a dolog rendesen a klasszikus, már-már archaikus koncept verbális-vizuális puritanizmusára, formai aszkézisére –, ugyanakkor pontosan megformáltak, már-már elegánsak; a viszony a tér, a feliratos táblák, ábrák és a tárgyak között finoman kiszámított, ahogy persze végeredményben a szellem sem cikázik, bújócskázik túl agyafúrtan a szigorúan egybenyíló szobákban: Patricia és az ő Matsosutája, tükör és képe, mondat és gondolat egyszerűen elmagyarázza azt, amit kell.
A mák, a szerecsendió, a kalicka meg a létra, a rózsafakereszt és az eldobható öngyújtó, a női és férfi genitáliák, s végül a brillant rosa aztán szoros keretbe foglal mindent, hogy félreértés ne legyen.
(A kiállítás május 21-ig látható.)
- Kultúra [6]