Bécsben közeledik a turistaszezon, amit a színvonalas kiállítások megszaporodása is jelez. Az osztrák polgárnak vagy a külhoni turistának egy-egy vasárnapon nehéz eldöntenie, hogy kit is válasszon: Chagallt? Picassót? Le Corbusier-t? Kazimir Malevics fekete négyzetét? Az olasz reneszánszt? A válasz önkéntelenül kínálkozik: Hitlert, Sztálint és Mussolinit, a bécsi Művészház földszintjén és emeletén rendezett kiállítást, amelynek címe a már önmagában is sokatmondó: Művészet és diktatúra. De az alcím még többet árul el a látnivalókról: Építészet, szobrászat és festészet Ausztriában, Németországban, Olaszországban és a Szovjetunióban, 1922–1956. A három fő figura természetesen a náci, a bolsevik és a fasiszta diktátor; a harmincas évekbeli osztrák Dolfuss- és Schuschnigg-korszak szerényebb igényű hivatalos állami művészete elsősorban a helyi vonatkozás miatt került a XX. század három nagy politikai bűnözőjéé mellé.
A főteremben néhány, az áldozatoktól származó műalkotás – például a náci koncentrációs lágerekről készült rajz – jelzi, hogy az élmunkásokkal kezet fogó Sztálin és a középkori pajzzsal lovagló Führer figurája mögött vértengerben úszó elnyomó rendszerek realitása rejtőzik. A többi teremben azonban nem annyira undort vagy megvetést érez a látogató, mint inkább csodálkozik, ámul, sőt olykor urambocsá’ ezen-azon elszórakozik. (Valószínű persze, hogy a humor és a nevetés itt is, ahogyan Freud állította, a szorongást és a félelmet leküzdő elhárító mechanizmus.) Mennyi leleményesség, mennyi erőfeszítés, mennyi energia kellett ahhoz, hogy ezek a diktatúrák színes fátyollal fedjék el véres vagy szürke hétköznapjaikat, sivár lényegüket!
Bár a négy diktatúra állami művészete sok párhuzamosságot mutat, legalább annyira szembeötlők az eltérések is. A zsarnokság elsősorban a realizmust pártolta, persze nem tartalmi vonatkozásban hanem a stílus tekintetében. De azért fel-feltűnnek historizáló, szimbolikus, expresszionista, impresszionista, kubista, népművészeti, sőt nonfiguratív stíluselemek is. A diktátorok talpát sokféleképpen lehet nyalni. Ezen a tárlaton (amelyről túlnyomórészt hiányoznak a húszas évek orosz forradalmi művészetének alkotásai) kevésbé látható, de a frankfurti Schirn-műcsarnok néhány éve rendezett kiállítása jól mutatta, hogy az oroszországi avantgárd egy része is átnőtt a sztálini szocialista realizmusba, amely szókapcsolatban ily módon nemcsak a jelző (hiszen nem szocialista, hanem bolsevik, kommunista volt), hanem a jelzett szó is hazugságnak bizonyult.
Az avantgárd elemek az olasz fasizmus művészetében a legerőteljesebbek. Mindazonáltal fontos leszögezni, hogy a realizmus és a direkten szimbolista stílus mindenhol a diktatórikus hivatalos képzőművészet két legfontosabb irányzata maradt.
Vajon hol kezdődik, és hol végződik a szocialista realizmus, a náci, az ausztrofasiszta és az olasz fasiszta hivatalos művészet? Geraszimov festményei, a Führer és a Duce arcképei láttán persze nincsenek kétségeink; de például egyik-másik osztrák arckép esetében egyszerűen olyan akadémikus ábrázolásokról van szó, amilyeneket Magyarországon is készítettek (és talán hamarosan megint készíteni fognak) becsületben megőszült orvosprofesszorokról, műkereskedőkről vagy államtanácsosokról. A szocialista realizmust ironikusan felfogó műalkotások – a hatvanas–nyolcvanas évekből – persze teljesen hiányoznak a bécsi tárlatról.
A realista hagyomány a szovjet festményeknél a legerősebb. A náci képek szimbolikusabbak, expresszívebbek, tematikájuk is más hangsúlyú. A heroikus vezérképek persze sem itt, sem ott nem hiányoznak, de például a szovjet termekben egyetlenegy (posztsztálini) aktot lehet látni (Arkagyij Plesztov: Fürdőszoba a faluban). A német részben viszont nyüzsögnek a meztelen hölgyek és urak, jóllehet megpillantván őket a nézőben különös módon semmiféle olyan érzés sem ébred, amely akár csak távoli módon is kapcsolatban lenne nemi hormonjai termelésével.
Ezek az aktok nem annyira (vagy pedig egyáltalán nem – ami igazán Kunststück) erotikusak vagy szexuálisak, hanem inkább a heroikus munka vagy harci erőfeszítések, esetleg a rasszi jellegzetességek jegyében hangsúlyozzák a testiséget. A sport (mindig mint „emberfeletti” teljesítmény, soha nem mint játékosság) persze nem hiányzik egyik diktatúra képzőművészeti repertoárjából sem.
Alig van viszont jelen a vallás mint képzőművészeti téma (noha a vallási giccsnek óriási hagyománya van, ami elvben ugyanúgy belenőhetett volna a diktatúrák hivatalos művészetébe, mint mondjuk a historizáló történelmi festészet). A szocialista realizmusban ez majdnem termesztés, de többé-kevésbé a pogány jellegű náci művészetben is az. Mussolini birodalmában már több vallásos tárgyú munkával találkozunk, és még többel a katolicizmustól átitatott ausztrofasiszta művészetben.
A szép- és a népszerűsítő irodalomtól eltérően majdnem mindenhol hiányzik „az ellenség” ábrázolása. A szovjet második világháborús festményeken fel-felbukkannak a nácik, látható a bunkerjében lapuló beijedt Hitler, egyébként azonban inkább „a mi kutyánk kölykei” szerepelnek: a lelkes felvonulók, a hősiesen helytálló német, olasz vagy szovjet katona, az ekéje szarvát fogó szántóvető és a gépe fölé görnyedő munkás. A szovjet festészetben az ipari, a németben viszont az idealizált vidéki, paraszti témák a gyakoribbak, bizonyítván, hogy a bolsevizmus mint politikai mozgalom egyfajta modernizálási programnak, a nácizmus viszont az urbanizálással járó spontán modernizációra adott ellenmodernizációs erőfeszítésként indult.
Elkerülhetetlen a kérdés, hogy vajon van-e ezeknek a műtárgyaknak művészi, esztétikai értékük. A legtöbbjüknek természetesen nincs, de – miként a szépirodalomban – az általánosítás itt sem helyénvaló. Elvégre az olyan sztálinista művek, mint Majakovszkij német poémája, Eizenstein Rettegett Ivánja, Brecht egyik-másik színdarabja nem mentesek a művészi minőségtől. Leginkább az olasz termekben kapja itt-ott magát rajta némileg szégyenkezve a látogató, hogy élvezi, és szépnek találja ezt vagy azt a falra akasztott festményt. Hiába, az olasz képzőművészeti hagyomány még a fasiszta műalkotásokba is be-beszivárgott. A kísértés nem állandó, még csak nem is gyakori, de jelen van. Gyejnyeka néhány, a húszas évekből való és legalábbis preszocialista realista festménye sem minősíthető éppen értéktelen mázolmánynak.
De hát a Művészházé persze akkor is túlnyomórészt politikai, „idézőjeles”, nem pedig az elsődleges műélvezetet szolgáló kiállítás az osztrák muzeológia közismerten magas (a világszínvonalat könnyedén elérő) szintjén. Elmélyíti az intellektuális feldolgozó munkát a kétkötetes katalógus, amelynek szerzői között honfitársaink közül ott van Dalos György és György Péter is. A kiállítás jól beleillik abba az antifasiszta, antirasszista politikai és művészeti hullámba, amely az európai fasizmus főnixként történő újraéledése, Solingen és Rostock, a szélsőjobboldali politikai mozgalmak hangosabbá válása után öntötte el jótékony, tisztító áradatként Európa nyugati felét.
Mennyire kellene Magyarországnak is egy hasonló kiállítás! Hiszen mi, a keletnémetekhez hasonlóan, megértük és túléltük mind a jobb-, mind pedig a baloldali totalitarizmus művészeti garázdálkodását. Jó lenne, ha a Nemzeti Galériában vagy másutt valamikor Budapesten is megnézhetnénk a náci üdvözlettel karjukat nyújtó matyó figurákat és Pátzay Pál Lenin-fejét, Ék Sándor Rákosi-portréját, no meg persze a budapesti Sztálin-szobor fényképét új és (a szocialista realizmus eddigi legradikálisabb kritikájaként) ledöntött állapotában.
Csak néznénk, mint a moziban.
A bécsi kiállítás augusztus 15-ig van nyitva a Künstlerhaus karslplatzi épületében. A belépődíj kedvezmények nélkül 90 schilling. A kétkötetes katalógus ára 498 schilling.
- Rábeszélő [6]