Hogyan jellemeznétek tömören a mai albániai helyzetet?
Teodor Keko: Rendkívül örvendetes fejleményeket tapasztalhatunk napjainkban, s ez nem véletlen, hiszen remek kormánnyal büszkélkedhetünk. Azt hiszem, Albánia rátalált a helyes útra, mármint az önkényhez visszavezető ösvényre. Nagy általánosságban ez a kormány sem üt el sokban a többi közép- és kelet-európai kormánytól: örülök, hogy nem kényszerít rám új szerepeket, amikor egyszer már olyan szépen megszoktam a diktatúrát. Nem lehet az emberi lényt hirtelen változásoknak kitenni, nem léphetünk át egyszerre a hidegből a melegbe, vagy fordítva.
És hogyan viszonyulnak ehhez a parlamenti pártok?
T. K.: A pártok különösebben nem érdekelnek, számomra az emberi jogok és a közérdek sokkal lényegesebb kérdés. Az a tapasztalatom, hogy eddig mindig az a párt nyert, amelyikért kampányoltam, de a győzelem után rögtön megfeledkeztek az emberi jogokról. Én mindig ugyanazt képviselem, ezért amint úgy éreztem, hogy cserbenhagytak, én is otthagytam őket. Pedig viszonylag jól tűröm a politikusok hazudozását, csak tisztában vagyok azzal, hogy csúnyán visszafelé sül el, ha az igazság-hazugság egyensúlya felborul.
Agim Isaku: A hazudozás nem kötelezően a politika tartozéka, mi írók is szoktunk hazudni. A baj tényleg ott kezdődik, amikor elveszítik a mértéket, a mi politikusainkkal pedig az a baj, hogy még meg sem találták.
Hogy áll az Enver Hoxhát a hatalomban felváltó Ramiz Alia, valamint az „albán Horn”, Fatos Nano pere? Kekót és feleségét valaki egy boxerrel leütötte, folyik vizsgálat a támadó ellen?
A. I.: Ez utóbbi esettel kezdeném, mert ez a történet bizonyság arra, hogy az albánok kemény fiúk, öklük akár az acél. Nemzeti önérzetünk azóta jelentősen megemelkedett. Alia és Nano esete más, ott a törvény dönt arról, hogy felmentik-e őket, vagy leültetik negyven évre.
T. K.: Aliát genocídium elkövetésével és korrupcióval, Nanót ugyancsak korrupcióval és a hivatali hatalommal való visszaéléssel vádolják. Perbe fogásuk a legnagyobb baklövés volt. Pontosabban a vád elhibázott. Mindkettőjüket, de talán inkább Aliát politikai szervilizmusért kellene bíróság elé állítani, hadd okuljon mindenki, hová vezet a beszariság és a szolgalelkűség. Alia az utolsó névtelen nulla pozíciójából indult, de lassacskán, a kertek alatt felosont a hatalomig. Ebből következett azután minden melléfogása. Legszívesebben bevezettetnék az albán büntetőjogba egy cikkelyt a szervilizmus megakadályozására.
És mi a helyzet ma a politikai szervilizmussal?
T. K.: Szerintem azért nincs a mai napig ilyen cikkely az albán törvényben, mert mindazok, akik most a hatalmi gépezetben tevékenykednek, attól rettegnek, hogy akár holnap e törvény hatálya alá eshetnek. Ami az ellenem elkövetett merényletet illeti, a tetteseket természetesen még nem kerítették kézre, de biztos vagyok abban, hogy amint a jelenleg kormányzó Demokrata Párt megbukik, rögtön előállítják őket.
Miért nevezik Albániát a világon mindenütt Albániának, amikor az albánok Shyiperiának hívják az országukat?
A. I.: A kérdés összetett. A címerünket kétfejű sas díszíti, nem véletlenül: rengeteg olyan ember nyüzsög az országban, akinek egyszerre két ellentétes meggyőződése van. Ez egy ilyen mesés ország.
1991-ben, a politikai változások kezdetekor az a szólás járta, hogy Isten szereti Albániát. Mit szóltok ehhez most?
A. I.: Szerintem Isten igenis szereti Albániát. Azóta például több ezer kocsma nyílt Tiranában, ahol a dologtalanok naphosszat kávézhatnak és ihatnak. Hát szállhat ennél több áldás egy országra?
T. K.: Isten lehet, hogy szereti Albániát, de Albánia biztos nem szereti az Istent. Az albánok – az államateista hagyományokhoz híven – nem hiszik az Istent. Manapság az embereket erőszakkal rángatják be a templomokba. Gondolom, még hosszú ideig nem fognak hinni.
Mit gondoltok Koszovóról és Macedóniáról?
T. K.: Erről csak annyit tudok mondani, hogy a kormányunknak az ilyen piti ügyekben nincs körvonalazott elképzelése.
A. I.: Ezenkívül hiányzik a kulturális kapcsolat is. Ez volna a legelemibb feltétele annak, hogy megismerjük egymást, és megállapítsuk, mi közös bennünk, mi nem. Enélkül meg sem tudnánk mondani, jó lenne-e közös államban élni, vagy nem. A Balkánon létrejövő nemzetállamokat illetően amúgy is meglehetősen szkeptikus vagyok – elég tragikus példa erre Bosznia esete. Egy „Balkáni Konföderáció” biztatóbb ötletnek tűnik számomra, mivel a térség üzletemberei a gyakorlatban mintha már meg is valósították volna ezt az elképzelést. Szeretném ezt a jövő előjeleként felfogni.
Szerintetek mi a legjobb és mi a legrosszabb Albániában?
A. I.: Egy szóval válaszolnék: a szabadság. Pillanatnyilag ez a legkellemesebb és a leggyötrelmesebb dolog Albániában.
T. K.: A legjobb az, hogy Albánia a demokrácia mellett döntött. A legrosszabb az, hogy képtelen megvalósítani.
(Fordította: Krasztev Péter)
- Külföld [7]