Klacsán Gábor

Vissza a főcikkhez →

Ez az Albánia már nem az az Albánia. Nem a nyolcvanas évek végének falak mögé zárt, nyomorban élő, érintetlen országa. Tombol a „konzumkapitalizmus”: mindenütt kiskereskedések, boltok, butikok és kocsmák. Manapság a szamár csak az öregedő falusiak „járműve”. Az átlag-albán kivénhedt nyugati autóronccsal közlekedik, de rengeteg vadonatúj BMW, Mercedes és egyéb csoda is koptatja az amúgy meglehetősen siralmas állapotú utakat. Az ország elsősorban olasz termékekkel van teletömve (minden területen rendkívül erőteljes az olasz jelenlét), bármit megvehet – akinek elég lek nyomja a zsebeit. Négy év alatt a duplájukra emelkedtek a bérek: mostanság havi 40 dollár felett, azaz több mint 4000 leket keres az átlag albán.

Hozzákezdtek a betonbunkerek – több mint 300 000 van belőlük – eltüntetéséhez. Bealkonyult a hadigazdaságnak: megpecsételődött a Tiranától cirka 30 km-re fekvő Laci nevű város nitrokémiai üzemének sorsa is.

A gyárat Shkodra irányába autózva pillantottuk meg az út bal oldalán, a várost elhagyva. Rozsdás tartályok, csövek, imitt-amott bunkerekkel tarkított iszapos gyárudvar övez néhány roskatag téglaépületet: ez az üzem. Alkalmi albán idegenvezetőnk jóvoltából minden nehézség nélkül bejutunk. A gyár vezetői tájékoztatóval egybekötött üzemlátogatást rögtönöznek nekünk, megtudjuk, hogy vállalatukat több mint húsz éve kínai segítséggel építették, kínai tervezésű és jobbára kínai berendezésekkel, gépparkkal. Nitrokémiai termékeket állítottak elő, de az üzemet – miniszteri utasításra – egy éve le kellett állítani, azóta csupán az állagmegőrzésre ügyelnek, bár szinte mindennap bent tartózkodik az egész vezetőség, hátha találnak megoldást a vállalat megmentésére. A dolgozók fegyverrel őrzik a komplexumot: könnyen előfordulhat, hogy a vagabundok elvisznek valamit (Albániában vagabund a rablók becsületes neve). „Elsősorban a konkurencia tett bennünket tönkre – mondta Josif Shkurtani mérnök. – Manapság Nyugatról már mindenfélét behoznak, így vegyi készítményeket is. Egyszerűen kiszorultunk a piacról, termékeink senkinek sem kellenek már, pedig ez mind a mai napig nagy fontosságú gyár.”

Az elvétve tenyésző gyárudvari fűcsomók közt lődörgő juhok láttán – valaki fogta magát, és behajtotta birkáit az üzem területére – képtelenségnek tűnik, hogy néhány éve még ez volt az ország legjelentősebb, egyedülálló termékeket gyártó nitrokémiai vállalata. Beszélgetőpartnereink az „üzemlátogatás” alatt mindvégig kínosan kerülték a „hadiüzem” megfogalmazást, bár mindenki előtt világos, hogy a speciális nitrokémiai termékek nagy része robbanóanyag volt.

A hadseregben is új szemlélet uralkodik: a bunkerstratégia helyett most olasz tanácsadó tisztek segítségével dolgoznak egy modern haderő kialakításán. A hagyományos „militarizált” gondolkodásmód azonban a mindennapi élet legapróbb részleteibe is beivódott. A vőlegény például nem akármilyen jegyajándékot kap a feleségéhez: egy, azaz egy darab töltényt, amit régi szokás szerint az após nyújt át újdonsült vejének az esküvő napján. Ha az asszony netán félrelép, egyszerűen le lehet lőni…

Északi kirándulásunknak nem ez volt az egyetlen tanulsága: személyesen megtapasztaltuk a vagabundok tevékenységét. Hiába parkoltuk autónkat a helyi rendőrség épülete mellé, visszatértünkkor bevert üveggel, kifosztva találtuk járművünket. Albán barátunk, Adriatic, csak ennyit jegyzett meg magyarázatként: „Vagabund itt, északon a rendőrség is. Shkodra az albán Szicília.”

• Külföld