A sandaságokra kényes –lt gyorsan és élesen reagált Berecz János szemtelen írására. Nem ő az egyetlen, akinek feltűnt, hogy az eddig csendes kultúrpolitikai remete megszólalt, és hogy miket volt képe leírni. (A –lt cikkében említett Miklós Gáboron kívül a Magyar Hírlapban Verebes István.)
De miért közölték a furcsa módon még mindig liberális hírben álló napilapban Berecz cikkét? Csak nem ment be (mintegy megszokásból) tollal és fegyverrel a szerkesztőségbe? Ha nem, akkor bátran mondhatták volna neki, hogy vigye írását a Szabadsághoz vagy a Magyar Fórumhoz. A sajtószabadság nem jelenti azt, hogy egy lapnak minden beérkezett írást le kell közölnie. Nem tudom elfojtani azt a gyanúmat, hogy már megint manipuláltak, a jól bevált csiki-csukit játszották velünk.
Ennek a receptje a következő: végy egy szélsőséges figurát. (Berecz, Csurka, Zacsek egyremegy.) Közöld olyan állításait, amelyek nagy valószínűséggel felháborítják a lelkiismeretes szabadelvű értelmiségieket. Ezután csak két rossz között választhatnak: 1. Nem reagálnak – és ezzel közvetetten elismerik, hogy az ilyenfajta nézetek részei a diskurzusnak. 2. Válaszolnak, tiltakoznak, az illető és írása hosszabb-rövidebb ideig kedvelt tárgya lesz az értelmiségi csevegéseknek. (Pompás dolog az egyetértő szörnyülködés.) A figyelem eközben sikeresen elterelődik a pofozóbábu és a volt elvbarátai, mai csendes szövetségesei hasonlóságáról. Esetünkben arról, hogy az új parlamentben is ül néhány volt-fiók-zseb-Berecz, és ugyan ki tudja, mit forgatnak most a fejükben. Ezért örülök is, meg nem is, kedves –lt, hogy leteremtetted a nyugalmazott eszmeőrt.
- Visszabeszélő [6]