„Nem azért választottak meg bennünket, hogy örökös civakodás és fejetlenség legyen úrrá a kormányzó pártokon – miként azt az Európa parlamenti választások óta egyfolytában észlelhetjük” – nyilatkozta nemrég Nicolas Sarkozy, a francia kormány magyar származású költségvetési minisztere és szócsöve, kemény bírálattal illetve kabinetjét a televízióban.
Az akasztott ember kötele
Az Európa parlamenti választás valóban cezúra a francia belpolitikai életben is, eredménye pontos képet adott a pártok belső helyzetéről: a kormányt alakító mérsékelt jobboldal megingása, a szocialista párt gyönge szereplése, valamint a „zöldek” csúfos bukása egyenesen következett a belső konfliktusokból, „a civakodásból”.
A fő baj persze az – jegyezte meg a minap a televízió népszerű munkatársa, Bruno Masur –, hogy a kormányon lévő pártok „annyi támaszt nyújtanak Balladurnek és kormányának, mint akasztott embernek a kötél”.”
Az Európa parlamenti választás fontos jelzést adott arról is, hogy a francia belpolitika már az 1995-ös elnökválasztásra koncentrál. A választás legszembetűnőbb eredménye például Michel Rocard-nak, a szocialista párt főtitkárának és elnökjelöltjének „bukása”. A párt az eredményből azonnal levonta a tanulságot: június 19-én a párt vezetősége Rocard helyett Henri Emmanuellit, a nemzetgyűlés volt szocialista elnökét választotta meg főtitkárnak. Az a kérdés azonban, hogy ki legyen a párt elnökjelöltje, egyelőre nyitva maradt. Az országosan is népszerű Jacques Delors, az európai bizottság elnöke (mandátuma ez évben jár le), egyelőre latolgat: a napokban tartott közvélemény-kutatás szerint Balladurrel szemben 53:47 arányban vesztene, de Chirackal szemben 54:46 arányban nyerne. Így hát egyelőre nem mondott se igent, se nemet.
„Jelöletlen” jelöltek
Amilyen világos helyzetet teremtett Rocard bukása, olyan bonyolult módon alakul a többi elnökjelölt finom politikai játszmája a választások óta. Érdemes végignézni, kik szerepelnek a jelöltek listáján.
Balladur, a miniszterelnök, aki azonban az utolsó pillanatig nem óhajt jelöltségéről beszélni. Chirac volt miniszterelnök, a legnagyobb párt, az RPR vezére, a párt „természetes” jelöltje, aki június 20-án fejezte be Egy új Franciaország című könyvét. A legnagyobb titokban írta (még gépírónője sem tudott róla), és csupán „vitaanyagnak” szánja, semmiképp sem arra, hogy megjelentetésével együtt ünnepélyesen bejelentse elnökjelöltségét…
A már említett Delors is afféle „titkos” jelölt, aki talán majd csak 1995 januárjában fog véglegesen nyilatkozni, beszáll-e a ringbe egyáltalán. Pasqua belügyminiszter, Séguin, a parlament elnöke és Barra volt miniszterelnök „nem zárják ki a lehetőségét”, hogy pályázzanak az elnöki posztra, sőt, Léotard-ról, a hadügyminiszterről is beszélnek mint potenciális indulóról. Giscard d’Estaing volt államelnök ugyancsak szorgalmasan egyengeti útját a jelöltséghez, remélve, hogy Balladur népszerűsége nem éli túl kétéves kormányzásának nehézségeit, és hogy „tapasztalatai és szakértelme” Chirackal szemben is meghozza a szavazók ma még hiányzó bizalmát. Le Pen, a szélsőjobboldal vezére biztos elnökjelölt, sőt még az sem kizárható, hogy az Európa parlamenti választás két új csillaga, a kormánypárt legszélső jobboldalán álló Philippe de Villiers és Bernard Tapie, a dinamikus, nagy sikerű milliárdos üzletember, volt szocialista miniszter, szintén jelölt kíván lenni.
Tábla: A francia pártok erőviszonyai az Európa parlamenti választások adatai alapján
|
Párt<?xml:namespace prefix = o ns = "urn:schemas-microsoft-com:office:office" /> |
Listavezető |
Szavazati arány %-ában |
|
A két nagy kormánypárt közös listája („L'union UDF-RPR”) |
Dominique Baudis |
22,50 |
|
Szocialista Párt |
Michel Rocard |
14,50 |
|
A kormánytöbbséghez tartozó „Egy más Európáért” párt |
Philippe de Villiers |
12,38 |
|
A „Radikális energia” pártja |
Bernard Tapie |
12,03 |
|
„A maastrichti Európa ellen” nevű párt |
Jean-Marie Le Pen |
10,57 |
|
Francia Kommunista Párt |
Francis Wurtz |
6,92 |
De ki beszél itt Európáról?
Az Európa parlamenti választás előestéjén a Le Monde ezzel a főcímmel jelent meg: „Villiers és Tapie listája megzavarta az elnökjelöltek stratégiáját.” Két nappal később: „A szavazás eredménye Chiracot arra indítja, hogy meggyorsítsa az elnökválasztási versenybe való belépését.” Három nap múltán: „Az elnökválasztási küzdelem új állása: Rocard veresége Balladur stratégiájának használ.”
A Figaro munkatársa ugyanekkor ezt írja: „Politikusaink számára Európa már nem valami nagy cél, nem égető kötelesség, csupán valami összerágott és jégre tett elméleti tervezet…” A Le Monde munkatársa értetlenül áll a kérdés előtt: vajon miért tolonganak a jelöltségért az „euroszkeptikusok”, az „eurokancsalok”? Tudják egyáltalán, mit akarnak tenni?”
Kollégája pár nappal később még tovább kérdez: „De hát van-e egyáltalán valahol egy lelkes Európa-párti politikus? Úgy látszik, van – és ez nem más, mint Bill Clinton, az Egyesült Államok elnöke!” Clinton a június 6-i nagy normandiai partraszállási emlékünnepségek után a francia parlament vendégeként valóban kijelentette: „Azt akarjuk, hogy Európa erős legyen. Amerika támogatja európai törekvéseit egy még nagyobb egység, a »Nyugat-európai Unió« felé.” Igaz, egy hónappal később az „Európa-politikus” Helmut Kohllal találkozva már inkább a német–amerikai kapcsolatok kitüntetett jellegét hangsúlyozva fejezte ki eurolelkesedését. Mindenesetre Normandiában még mindenki felhőtlenül örült az amerikai elnök európaiságának: „nem volt még amerikai elnök nyíltabban európai” – ujjong a Le Monde június 9-én. Ugyanezen az estén pedig, Mitterrand, élete nagy külpolitikai fordulatát végrehajtva, életében először ejtve ki nyilvánosan két angol szót – ”Let’s go”, vagyis: „gyerünk, cselekedjünk együtt” – ország-világ tudtára adta, hogy vége a francia izolacionizmusnak, vége a nagy nemzeti elzárkózásnak: Franciaország és Amerika újból együtt halad. S nyomatékul, örömében, majdnem megcsókolta Clintont…
Alig egy hónappal később (lásd keretes cikkünket) Mitterrand újabb külpolitikai fordulatot hajt végre: ezúttal Németország felé téve történelmi lépést.
(Párizs)
- Külföld [6]