Az RMDSZ küldöttsége 1990 nyarán Iliescu elnöknél tárgyalt. Jeleztem az elnöknek: Erdélyben és Magyarországon is érzékelhető a szándék, hogy az erdélyi magyar közösség jogainak és igényeinek garantálása egyszer s mindenkorra és mindenkinek megfelelően megoldhatná azt, amit Bukarestben „erdélyi kérdésnek” neveznek, s amitől ott olyannyira rettegnek.
Ez nyilván nem ígéret volt, hanem javaslat a tárgyalások megkezdésére, a kölcsönös függésben kialakuló esetleges politikai szándék kitapogatására és formába öntésére.
Iliescu nem válaszolt, csak nevezetes mosolyával reagált. „Lica” Secares viszont, az elnöki tanácsadó, hisztérikusan kikelt ellene, hazaárulásig menő minősítéseket fűzve ahhoz, hogy az erdélyi magyarság más álláspontra is helyezkedhet, mint ami a „román álláspont”. Román alatt a román kormányzati álláspontot értette, mellyel nekünk mindenkor kötelességünk százszázalékosan és hiperlojálisan azonosulni.
Noha javaslatom tartalmazta annak az egyenletnek a konstansait, amelyek később – mind kiderült – a szerződés koncepciójának alapképletében is megkerülhetetlenül jelen vannak, a tárgyalást követően rám szabadították a román propagandagépezet legvadabb csahosait. Nem sokkal később, 1990. december elsején, a román parlament Gyulafehérvárra kihelyezett ülésén, az RMDSZ nevében ismét felvetettem: az erdélyi magyarság igényt tartana helyzetének rendezésére az 1918-as gyulafehérvári pontok alapján. Míg beszéltem, a hátam mögött az akkori miniszterelnök Herbert von Karajant megszégyenítően vezényelte a téren összegyűlt, őrjöngve skandáló, amúgy is begerjedt százezres tömeget. A miniszterelnök személye azóta változott, a kormányzat nem. A kérdés így szól: vajon ez a hatalmi berendezkedés valóban okmegszüntető megoldásokat keres-e a román–magyar feszültségekre, vagy pedig kivárásra (pl. a magyarok kivándorlására) játszik, s addig is tünetileg kívánja kezelni a kérdést…
Az igazi „okmegszüntető” kezelés nyilvánvalóan a magyar–román alapszerződés lenne, amelynek azonban puszta említése is számos elvi kérdés felvetését teszi szükségessé. A sajtó az utóbbi időben sokat foglakozik ezzel, ami önmagában örvendetes, ugyanakkor azzal a veszéllyel fenyeget, hogy a döntést meghozó politikusok fölmentve érzik majd magukat: minél több érv hangzik el, s ezek minél inkább ellentmondanak egymásnak, annál könnyebbnek tűnhet az egészet lesöpörni azzal, hogy ezeket a szempontokat nem lehetséges összeegyeztetni, következésképp figyelembe venni sem. Jelen írás ennek tudatában igyekszik kiegészíteni az eddig elhangzott érveket, a rájuk való reflexiót – ezúttal – mellőzve.
Az első alapkérdés: mire jó és kinek jó az alapszerződés?
Az alapválasz körülbelül így hangzik: a szerződés a két állam között a közeledési, együttműködési, jószomszédsági viszony intézményesülési kereteként fog szolgálni. Ebből persze még nem derül ki: van-e minek intézményesülnie. Beszélhetünk-e ilyen értelmű, felelős politikai szándékról mindkét állam esetében? Ám legyünk jóhiszeműek, s tételezzük fel, a román fél valamilyen oknál fogva valóban őszintén keresi a megegyezést. Tegyük föl, hogy a kinek használ kérdését úgy válaszoltuk meg: mindenkinek, különös tekintettel arra is, hogy a jószomszédsági viszony látványos felépítése jelentősen segítheti mindkét ország eurointegrációs esélyeit. De vajon milyen biztosítékokat tudunk elképzelni egy nem kívánt, de lehetséges kormányváltozás esetére, hogy egyebekről itt ne beszéljünk?
A második alapkérdés: mi a garancia az alapszerződés betartására? Be kell látni: garanciák márpedig – nincsenek. Nincs megváltoztathatatlan alkotmány, megszüntethetetlen egyetem, beolvaszthatatlan iskola stb. stb. A szerződés másik oldalról való kijátszása ellen csak az véd, ha érvényességét megvalósulásától tesszük függővé; ha a megegyezést nem egyszeri aktusnak, hanem folyamatnak tekintjük. A szerződés ily módon nem protokolláris dokumentum lesz, hanem egy mechanizmus hajtómotorja.
Ez azonban csak úgy lehetséges, ha a szerződést a lehető legrövidebb időre kötik meg – pl. két évre –, és meghosszabbítása csak akkor válhat esedékessé, ha a benne foglalt ígéretek teljesültek.
Enélkül minden kérdés kérdés marad. Ki fogja garantálni például a magyarellenes uszítás abbahagyását Romániában? (Persze, sajtószabadság van, mindenki azt ír, amit akar.) De nem lenne-e célszerű, ha közzétennének és kormányzati eszközökkel népszerűsítenének egy hivatalos román álláspontot – pusztán már csak a jóakarat jeleként is – azokban a meghamisított történelmi kérdésekben, amelyek az uszítás legfőbb alapjául szolgálnak? (Például: „Magyarországhoz Trianonban több százezer románt csatoltak, (!) akiket aztán, mai napig tartóan tűzzel-vassal elmagyarosítottak, száműztek, felszámoltak.”)
A harmadik alapkérdés: mire tart igényt az erdélyi magyarság? Ez végképp nincs még tisztázva, még az RMDSZ-en belül sem. Pedig szembe kell néznünk azzal, hogy a határklauzuláért cserébe az RMDSZ-en belül egyesek Románia föderalizálását igényelnék, mások megelégednének azzal, ha Funar polgármester abbahagyná a főtéri ásatásokat (legalább egy időre, mondjuk a szerződés aláírásának másnapjáig), nem beszélve azokról, akik az egészet eleve visszautasítanák. A fő kérdés persze az, hogy az RMDSZ-t egyáltalán bevonják-e a szerződéstárgyalásokba.
A negyedik alapkérdés: végül is kivel kötné Magyarország a szerződést? No persze Romániával. Melyikkel? A maival? Vagy azzal is, amelyik esetleg Moldáviával megnagyobbodott? Esetleg Transznisztriával is? És amelyik milyen viszonyban van – illetve lesz – egyéb szomszédaival, mondjuk Ukrajnával? Tisztázott-e, milyen hatással lehet ez a szerződés a magyar–ukrán vagy magyar–orosz viszonyra? Nem lenne-e célszerű megvárni, amíg Románia hasonló szerződést köt Ukrajnával?
A magam részéről azt szeretném, ha Budapestet autópálya kötné össze – Kolozsváron keresztül – Bukaresttel, s ha Biharkeresztesnél és Borsnál az ellenőrzés nem lenne szigorúbb, mint mondjuk a német–francia határon Strasbourgnál; azt szeretném, hogy spiritualizálódjanak a határok, ahogyan ezt Titulescu és Groza is elképzelte, és azt, hogy az Európai Parlament jövendő kontinentális választásain az RMDSZ kapja meg a maga egymilliónyi szavazatát.
Szükséges-e mindehhez magyar–román alapszerződést kötni?
Igen, szükséges. Olyan alapszerződést kell kötni, amelynek a bizonyított jó szándékot és együttműködési akaratot kell megkoronáznia. És amelyet igazából már a trianoni, illetve a párizsi békeszerződés előtt meg kellett volna kötni. És betartani.
Hivatkozott cikkek
- Külföld [7]