közül most két eltérő habitusú, távolról mégis hasonló indíttatású művészé ragadott meg elsősorban. Erdélyi Eta a kitűnő Fészek Galériában rendezett egységes hatású, elegáns tárlatot. Olaj- és temperaképein, köztük a legújabb, idei művén, az ötrészes Paravánon civilizációs kötöttségek és a kitárulkozás, őszinte megmutatkozás vágya mérkőzik meg egymással. A művész az ősiségbe, Altamira barlangrajzáig nyúl vissza, hogy a legkorábbi, legbenső rétegekre lelhessen önmagában is. Részben a körülmények hatalmának, kényszerének foglyaként, részben belátásból, a művész a kutatás során nem jut el a végső pontig; a lelet soha nem kap teljes megvilágítást. A zöld vagy a kék számtalan árnyalatának villódzásából bontakoznak ki a széles gesztussal húzott ecsetvonások hálóján keresztül, mintegy fátylak rétegein át, emberi alakok: a festő alteregói; törekvéseinek, tudattalan vágyainak megszemélyesítői. A figurákat keresztülhúzó indulatos mozdulatok mintha a lélek titkainak kiteregetése elleni akaratlan tiltakozásról, elfojtásról tanúskodnának. Ellentmondásos állapot: a szenvedéllyel odavetett kalligráfiák heves indulati kivetítések, egyszersmind azonban képi szerepük szerint éppen a művész jelképes alakját kötik gúzsba, teszik passzív háttérfigurává. A következetes ragaszkodás a témához, kompozícióhoz és festői megközelítéshez a megoldhatatlan probléma permanens jelenlétére utal.
Az ősiség és a művelődés rétegeinek ütközése gazdagítja Paizs László munkáit is a Vigadó Galériában. Ám az alkalmazott eljárás itt óhatatlanul viszonylagos személytelenséget ír elő a művész számára. Ismeretes, hogy Paizs régóta és művészetünkben egyedülálló intenzitással folytat kísérleteket műanyagokkal. A kiállítás képei, a rajtuk helyet foglaló szaggatott műanyag domborzat tektonikus rétegeknek, geológiai képződményeknek, a természet munkájának tetszik; e kísérletek eredményeinek táblaképre alkalmazott változata. A művész azonban szemmel látható módon nem mindig elégedett az anyag véletlenül vagy az „irányított véletlen” módján megdermedő alakzataival, hanem továbbra is befolyásolja, korrigálja a „természeti képződményt” utólagos beavatkozással; rajzzal, festéssel tereli a kívánt irányba. Így segít, hogy a Pieta vagy a Bukott angyal (mindkettő 1993-ból) felderengjen a felületen, vagy hogy felismerjük a Régi vár (1992) körvonalait. Szándék és véletlenek egybeesése tehát olykor a kultúrtörténeti, máskor meg a földtörténeti réteg előtérbe kerülése. Különös paradoxon, hogy a nagyon is mesterséges poliészter-alkímia eredménye természetinek hat, míg körülöttünk, ameddig a szem ellát, művi és egyre inkább másodlagos a természet. Hogy ez valójában bomlásra mutat-e vagy fejlődésre, esetleg inkább csak átalakulásra, az nyitott kérdés kívül és belül, azaz itt, Paizs László képein.
Erdélyi Eta: Fészek Galéria, VII., Kertész u. 36., szeptember 27-ig
Paizs László: Vigadó Galéria, Vigadó tér 2., szeptember 25-ig
- Rábeszélő [6]