Bill és Borisz ötödször
Az első Clinton–Jelcin-csúcstalálkozó szűk két évvel ezelőtt Vancouverben jött létre. Jelcin kérelmezőként jelent meg a kanadai városban, és hálás lehetett, hogy egy megértő Clinton nem teljesen üres kézzel engedte haza: kapott, ha mást nem is, ígéreteket ajándékcsomagolásban, valamint alkalmat arra, hogy államférfiként lépjen fel. Erre nagy szüksége volt: miként Leo Wieland emlékeztet rá a Frankfurter Allgemeineban, Jelcin helyzete akkoriban olyannyira ingatag volt, hogy abban sem lehetett teljesen biztos, egyáltalán visszaengedik-e a Kremlbe hazatérése után.
A múlt heti csúcstalálkozón egyes kommentátorok – például a Washington Post csütörtöki vezércikke – szerint fordított volt a helyzet: most az amerikai elnök van bajban politikailag, róla lehet azt mondani, hogy szüksége volt erre a lassacskán rutineseménnyé váló találkozóra. Azért persze Jelcin szeretné, ha olyan problémái lennének, mint Clintonnak. Az kétségtelen, hogy az orosz elnöknek jó volt az amerikai sajtója. Egyes washingtoni köröktől sok elismerést kapott az orosz belpolitikai viharok lecsendesítéséért, a privatizációban bekövetkezett haladásért, az infláció elleni küzdelemben elért eredményekért. De ugyanakkor Madridban, a Nemzetközi Valutaalap konferenciáján Bentsen amerikai pénzügyminiszter sokkal szkeptikusabbnak mutatkozott az orosz „vívmányokkal” szemben. Persze Madridban konkrétumokról, Washingtonban pedig csak általánosságokról volt szó. Madridban Bentsen és kollégái pénzt osztottak, Washingtonban Clinton gesztusokat tett. A csúcstalálkozó napirendjéről száműzték azokat a témákat, amelyek megvitatása során Jelcin nem mutatkozhatott volna egyenrangú partnernek. Vagyis nyilvánosan nem került szóba a gazdasági segítség, csak a gazdasági kapcsolatok szorosabbra fűzése.
A csúcstalálkozó legfontosabb témái biztonságpolitikai jellegűek voltak. Ezen a területen Oroszország valóban egyenrangú partnere az Egyesült Államoknak, a két elnöknek tehát volt mit megbeszélnie. Egyezmény született a START–II megállapodás felgyorsításáról. Ennek a bejelentésnek volt némi show jellege, ugyanis a START–II megállapodást addig eredeti formájában sem fogják ratifikálni, amíg a START–I-et végre nem hajtják. Ez pedig mindeddig nem történt meg.
A találkozót lezáró sajtóértekezlet – amelyen egyébként Jelcin vitte a prímet – azt sugallta, hogy a két hatalom között nincsenek igazi ellentétek. A New York Times szerint a megmaradt különbségek small potatoes (kis krumplik), vagyis semmiségek. Ez igaz is, ha a mai ellentéteket a nem is olyan távoli múlt ellentéteivel hasonlítjuk össze, amikor a két szuperhatalom vezetőinek találkozóit az ideológiai ellenségeskedés jegyében és a nukleáris apokalipszis árnyékában tartották meg. De azért a mostani nézetkülönbségeket sem lehet kézlegyintéssel elintézni. Az oroszok és az amerikaiak továbbra sem értenek egyet Bosznia ügyében, márpedig Boszniában még a képviselőkön keresztül vívott háború veszélye is fennáll. Az amerikaiaknak komoly aggodalmat okozott, hogy az oroszok évi egymilliárd dollár értékben fegyvert szállítanak Iránnak. Jelcin megígérte ugyan, hogy Oroszország nem fog új szerződéseket kötni Iránnal – de a meglévőket teljesíti. Clinton elégedettnek mutatta magát ezzel a kompromisszummal, de egyes amerikai szakértők meglehetősen szkeptikusak voltak. Nem tudni ugyanis, hogy a meglévő szerződések mit tartalmaznak. Az sem okozott osztatlan örömöt az amerikai fővárosban, hogy Jelcin a csúcstalálkozót megelőzően az ENSZ-ben többé-kevésbé orosz befolyási övezetnek minősítette a volt Szovjetunió minden utódállamát. De botrány nem lett belőle.
A csúcstalálkozó színrevitelének módja azt illusztrálja, hogy az amerikai külpolitikai stratégák továbbra sem hiszik, hogy Jelcinnek van elfogadható alternatívája. Továbbra is benne és környezetében látják Amerika orosz barátait, akikkel már csak azért is udvariasan kell bánni, és akiknek már csak azért is engedményeket kell tenni, hogy nacionalista és imperialista ellenfeleik muníció nélkül maradjanak.
Biztató republikánus kilátások
November 8-án Amerika választani fog. Nem elnököt ugyan (Clintonnak természetesen még két éve hátravan hivatali idejéből), „csak” a képviselők és a szenátorok egyharmadát, meg kormányzókat és polgármestereket, iskolaszékeket és önkormányzatokat. A „midterm election”-nek, a ciklus közepi választásnak, mindig nagy a tétje – most a szokásosnál is nagyobb. Van rá esély, hogy a republikánusok szereznek többséget mind a Szenátusban, mind a Képviselőházban. Ez pedig már régen nem fordult elő. A Képviselőháznak az elmúlt negyven évben mindig demokrata többsége volt, a republikánusok a Szenátust is csak tíz évig ellenőrizték az elmúlt hatvankét évben. Clinton két évvel ezelőtti győzelmét követően a demokraták azt hitték, hogy hosszú időre – évtizedekre – berendezkedtek a hatalomban. Úgy látszott – legalábbis a demokraták szerették úgy láttatni –, hogy az amerikai szavazók körében olyasfajta újrarendeződés játszódott le, mint amilyen a hatvanas évek végén. Az akkori újrarendeződés az elnöki hatalmat – a Carter-epizódot leszámítva – 1992-ig a republikánusok kezében hagyta. Ha most két év múltán a demokraták történelmi jussukat, a törvényhozást is elveszítik, ez sok jóval nem kecsegtethet az 1996-os elnökválasztás tekintetében. Felmerült tehát annak lehetősége, hogy az újrarendeződés illúzió volt, és hogy Clinton elnöksége Carteréhoz hasonlóan csak közjáték lesz a republikánus elnökségek végeláthatatlan sorában.
Két évvel ezelőtt Clinton a Demokrata Párt megmentőjének számított, most szinte kolonc a párt nyakán. A demokrata jelöltek hősiesen igyekeznek magukat az elnöktől elhatárolni, republikánus riválisaik pedig mindent elkövetnek, hogy kapcsolatba – vagy inkább hírbe – hozzák őket vele. Barát és ellenfél egyaránt abból indul ki, hogy Clinton támogatottsága összeomlott. Ezzel kapcsolatban több magyarázat is forgalomban van.
Az International Herald Tribune kormányhivatalnokok, demokrata szakértők és független megfigyelők véleményére támaszkodva három okot nevez meg. Először is a gazdasági helyzet nem javult a kívánt mértékben. A makrogazdasági mutatók kedvezőbbek lettek ugyan, de az átlagos amerikai család jövedelme stagnál vagy csökken. Másodszor, Clinton azt ígérte, hogy a kormányzatot nagy, adózabáló bürokratikus szörnyetegből a polgárok életkörülményeinek javítását szolgáló erővé alakítja át. De legfontosabb reformterve – az egészségügyi reform – megbukott, mivel képtelen volt eloszlatni azt a gyanút, hogy ez a terv is a kormányzati bürokráciát fogja növelni. Harmadszor, Clinton változásokat ígért Washingtonban, abban, ahogy a politikai hatalom működik. Egyfajta „glásznosztyot”, egyfajta polgárközelséget hirdetett meg, de ebből se lett semmi.
Nem minden elemző gondolja úgy, hogy Clinton a várható demokrata vereség egyetlen oka. Létezik egy olyan érv, mely szerint az Egyesült Államokban már egy évtizede permanens lázadás folyik a hivatalban lévők ellen. Ez a trend – és nem az újrarendeződés – ültette Clintont az elnöki székbe, és most ez a trend fog mészárlást okozni a demokrata szenátorok és képviselők körében.
Azért persze még nincs minden lefutva, a választás odébb van, november 8-án. Előreláthatólag több helyütt szoros verseny alakul majd ki. És ha a republikánusoknak is áll a zászló, a törvényhozás fölötti ellenőrzés megszerzése túl nagy feladatnak bizonyulhat. A Képviselőházban jelenleg hetvenkilenccel több demokrata ül, mint republikánus, tehát a republikánusoknak legalább negyven, jelenleg demokrata kézben lévő mandátumot kell megszerezniük.
Az 1996-os elnökválasztás pedig még messzebb van. Az Economist publicistája egy olyan vélekedést idéz, mely szerint Clintont nem is érhetné annál nagyobb szerencse, mintha republikánus többség alakulna ki a törvényhozásban. Végre lenne kit hibáztatnia.
N. L.
Azerbajdzsán: Olajcsata
Egyévi csend után az utóbbi napokban megint csatazajról érkeznek hírek Azerbajdzsánból, s a látszólag elszigetelt események egyáltalán nem függetlenek egymástól: meggyilkolták a parlament elnökét, megszökött a börtönből Alijev államfő két esküdt ellenfele, lövöldözések törtek ki a fővárosban, az orosz külügyminisztérium jegyzékben tiltakozott Baku és nyolc nyugati cég konzorciumának megállapodása ellen – annak ellenére, hogy a konzorcium 10 százalékát egy orosz cég ellenőrzi. Moszkva azzal érvel, hogy a természeténél fogva zárt rendszert alkotó Kaszpi-tengert a környező országok csak közösen használhatják, a majdnem hétmilliárd tonna olaj felkutatásáról és kitermeléséről is csak közösen dönthetnek.
Az 1994. szeptember 20-án harminc évre kötött szerződés három azeri olajlelőhely kiaknázásáról szól. A tőke majdnem 80 százalékát hozó nagy cégek kb. 511 millió tonna olajat szándékoznak kitermelni, amiből 258 millió tonna Azerbajdzsánt illeti – hozzávetőleg 3,4 milliárd dollár értékben. Az első szállítmányokat négy év múlva indítják útnak – vadonatúj olajvezetéken.
A vita egyik sarkalatos pontja épp a megépítendő olajvezeték útvonala. Egyes külföldi cégek már meg is szerezték az első negatív tapasztalatokat: tavaly év végén például az oroszországi tranzit korlátozása arra kényszerítette a közös amerikai–kazah tulajdonban lévő vállalkozást, hogy az olajkitermelést a tervezett megduplázás helyett felére csökkentse.
Az olajvezeték egyik tervezett útvonala sem esik egybe az összes érdekelt fél érdekeivel. Az északi útvonalon fekszik a polgárháború szélén álló Csecsenföld, a Kaukázuson túl most is két háború dúl, a déli, azaz iráni útvonal a nyugati szakembereknek nem tetszik. A legoptimálisabb változatnak a nyugati irány tűnik, kérdés, hogy a Kaukázustól északra vagy délre haladjon-e a vezeték. Az első alternatíva Moszkvának felel meg, a második a térségben egyre aktívabb Ankarának. Törökország pozíciója erősebb: ők ellenőrzik a fekete-tengeri szorosokat – ezeken keresztül pedig mindegyik nyugatra tartó orosz tankernek át kell haladnia. A Kaukázustól délre haladó, Törökországba torkolló olajvezeték túl kockázatos Oroszország számára, hiszen ezáltal az eddig inkább oroszbarát Örményországban és Grúziában túlzottan megnőne a török befolyás. Később e vezetéken lehetne szállítani a közép-ázsiai olaj egy részét is, ami megingathatná az oroszországi tranzit többé-kevésbé monopolhelyzetét.
A moszkvai tiltakozás célja főként az volt, hogy az azeri vezetést rábírja az északi útvonal elfogadására. Ennek eszköze lehet a két oroszbarát hírében álló katonatiszt „szökése” is a belbiztonság börtönéből: kísértetiesen emlékeztet a tavaly nyári eseményekre, amikor is a fellázadt tisztek a volt államfő, Elcsibej bukását okozták.
H. I.
- Extra Hungariam [8]