Ettore Scolát nem becsülik valami sokra Magyarországon. Neve nem szerepel a filmlexikonban, a kritika középszerű mesternek tartja, munkáit rendre a „futottak még” rovatban intézik el, a forgalmazók úgy bánnak a darabjaival, mintha árukapcsolással sózták volna rájuk őket. Hogy mit szól hozzájuk a közönség, az ilyen mostoha viszonyok között ki sem derülhet. Itt volt például A postakocsi, e dús posztmodern munka. Ha akarom, kosztümös kalandfilm (alla moda franca), ha akarom történelmi tabló a francia forradalom idejéből, de van benne költészet és bölcselem, mély és keserű megállapítások az emberi állapotról, ízes humor és finom irónia. Szép és érzékeny a fényképezés, parádésak az alakítások (Hanna Schygulla, Trintignant, Keitel stb.), és az európai színészet legnagyobb mestere a gyenge filmek hét szűk esztendeje után itt újra felragyogtatja tehetségét: Marcello Mastroianni Giacomo Casanova piperkőc jelmezében, krétafehérre rizsporozva és vörösre rúzsozva, már a prágai könyvtárosság után, öregen, fáradtan, és egyre nyűgösebben viselve saját legendáját. Mélységes elégtétellel olvassuk Umberto Eco legújabb könyvében: „Minden idők egyik legnagyobb filmremekműve…”
Nemrégiben jött, látott, és nyom nélkül eltűnt a Fracassa kapitány. Még csak azt sem mondhatjuk, hogy megbukott. Két hétig ha adták egy kis mozi délutáni műsorán.
Most a televízió (újra) vetíti A bált. Már az alapötlete is zseniális: eltáncolni a XX. század olasz történelmét. Egy szó sem esik, csak szól a (korabeli) zene, a változó díszletekkel berendezett kávéházban asztalhoz ülnek a különböző korszakok jellegzetes figurái, papok, katonák, polgárok, szerelmi és családi drámák zajlanak, táncra kérik és felpofozzák a hölgyeket, fegyvert rántanak, összeesküsznek és elárulnak, keringőznek és pálfordulnak. Akinek van még hely a táncrendjében, most okvetlenül vezesse bele Ettore Scolát.
Október 6., Tv1, 21.50
- Rábeszélő [6]