Egy ország jövedelme az általa termelt jószágok és szolgáltatások összértékével azonos. Ha a jövedelemtulajdonosok bármely csoportja folyó jövedelmét meghaladó mértékben költekezik, akkor valaki más szükségszerűen jövedelménél kevesebbet költ, s ez a megtakarítás finanszírozza az előbbiek jövedelmüket felülmúló költekezését. Ha az ország egészében többet költ jövedelménél, akkor ezt a külföld megtakarításának kölcsönkérésével lehet finanszírozni.
Osszuk három csoportba az ország jövedelemtulajdonosait. A háztartások mindenhol, nálunk is, nagy megtakarítók. A második csoport, az üzleti szféra, viszont mindenütt nettó kölcsönkérő, beruházásaihoz a háztartások megtakarítása biztosít forrást. Ha az állami szféra szintén többet költ folyó bevételeinél, főleg ha annyival, mint ez nálunk történik, s a két kölcsönkérő, állam és üzleti szféra, együttes igényét a háztartások megtakarítása már nem elégíti ki, akkor a különbözet csak külföldről jöhet, ezt finanszírozza a folyó fizetési mérleg hiánya. Azon rágódni, hogy most a hazai megtakarítások a költségvetés hiányát finanszírozzák, de a beruházásokat már nem, s ezért van szükség külföldi hitelekre, vagy pedig a belső megtakarítások a hazai beruházások forrásai, s a külföld a költségvetési deficitet finanszírozza, nos ez a fentiek alapján teljesen értelmetlen. Azt mondani, hogy a fizetési mérleg hiányát nem az államháztartás deficitje okozza, hogy ez két különböző probléma, s nem ugyanannak a folyamatnak (természetesen más tételektől, így a háztartási megtakarítások és üzleti beruházások viszonyától is függő) két oldala, nos ez valami olyasmi, mint azt mondani, hogy nem attól a négy féldecitől rúgtam be, amit először ittam, hanem attól a négytől, amit másodszor, s ha az első négyet ittam volna másodszor, akkor most kutya bajom sem volna. Én azt hiszem, hogy a nyolc féldeci számít.
A jövedelmek és felhasználásuk közti fenti mérlegösszefüggést persze Oblath Gábor is ismeri, ezt mindenki ismeri, aki valaha is egy csipetnyi közgazdaságtant tanult, ez a makroökonómia első számú közhelye, minden elemi makroökonómia-tankönyv ezzel kezdődik. Amiért ő, a vele készült interjú tanúsága szerint, nem szereti az erre az „addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér” sekélyességű bölcsességre alapozott gazdaságpolitikai ajánlásokat, az nyilván éppen ez. Az tudniillik, hogy ez tényleg egy közhely, egy olyan azonosság, amelyik mindig igaz, s ennyiben és önmagában tényleg semmitmondó. Sújthat minket etiópiai szegénység, vagy lehetünk gazdagabbak az amerikaiaknál, gazdaságunk egyensúlya nem jövedelmünk szintjétől, hanem a jövedelem és annak felhasználása egymáshoz való viszonyától, arányától függ. Lehet – és van – szegény ország egyensúlyban, és létezik gazdag ország nagy hiánnyal. Márpedig mi gazdagok szeretnénk lenni, ahhoz pedig az kellene, hogy jövedelmünk (termelésünk) növekedjék. Ennek módozatairól pedig a fenti mérlegösszefüggés tényleg nem mond semmit. De ettől még átléphetetlenül létezik. Tiszta logikai okfejtésről lévén szó, az eddigiekben Oblath, én, Békesi, az IMF és a többiek mind nyilván egyetértünk. Ami ezután jön, az viszont hitvita.
Vannak-e a kormányzat kezében olyan direkt és indirekt gazdaságpolitikai eszközök, amelyekkel úgy lehet a termelést ösztönözni, hogy a jövedelmek termelése és belső felhasználása közötti viszony ne romoljon, sőt javuljon? Hát, nem nagyon. Az egyensúly rovására generálni növekedést, az nem kunszt, de ez nyilván nem lesz tartós, sőt, nagyon negatívan fog hatni a későbbi növekedési lehetőségekre.
Oblath az exportorientált gazdaságpolitika fontosságát hangsúlyozza, s valóban, ha megfelelő belső kapacitások léte mellett a külföldieket rá lehet venni arra, hogy többet vásároljanak tőlünk, akkor a termelés tényleg növekedhet. Hogy ebből lesz-e fizetésimérleg-javulás vagy sem, az attól függ, hogy az így keletkező többletjövedelmekből lesz-e többletmegtakarítás, vagy a jövedelemtulajdonosok, esetleg a költségvetés mindjárt el is költi azokat. Az unalmas azonosságnak ekkor is érvényesülnie kell. Épp ezért, noha az exportorientált gazdaságpolitikában én is nagy lehetőségeket látok, nem hiszem, hogy ezen az úton egyszerűen „ki lehetne nőni” az adósságokból, mert ehhez nem egyszerűen a jövedelem dinamikájának, hanem a jövedelem és felhasználás egymáshoz való viszonyának megváltoztatása szükséges.
Lehet-e a költségvetési hiány lefaragásán keresztül a belső felhasználást úgy csökkenteni, hogy közben a termelés ne essen vissza? Oblath szerint nem, és rövid távon szerintem sem, hiszen a kiadáscsökkentés (esetleg adóemelés) keresletet von el, s a korábban erre alapozott termelésnek csökkennie kell. Ez persze nem öröm. De a GDP 7-9%-ára rúgó költségvetési deficitre alapozott termelés úgysem tartható fenn, hiszen ekkora költségvetési hiány nem tartható fenn sokáig. Akik ma ebből élnek, azok persze rosszul járnak, ha ezt megfaragják. De közép- és hosszú távon mindenkinek jobb az a stabil gazdasági környezet, aminek eléréséhez éppen az államháztartás szénájának rendbetételén át vezet az út. A mai költségvetési hiány finanszírozásának terhei, az infláció és általános zűrzavar, az ezáltal felerősített pesszimizmus és negatív várakozások legalább olyan hatásúak a gazdasági egységek általános aktivitására, mint az állam által mesterségesen generált kereslet csökkentése. Ha viszont ez utóbbi árán stabilizálni lehet a gazdaságot, akkor és csak akkor van remény arra, hogy az addigi állami túlköltekezésből származó keresletet a külföldi és a megnövekedett belső (magán-) aktivitásból származó belső kereslet pótolja. Az utóbbiakra alapozott növekedés fenntartható, az államháztartás deficitje által generált keresletre alapozott növekedés viszont nem tartható fenn.
Nem látom át, hogy az a tény, miszerint a költségvetés hiánya a kamatterhek miatt dagadt fel, miért tenné a hiány tényét rózsásabbá. A kamatterhek és az elsődleges deficit (a kamatok nélkül számított deficit) elhatárolása bizonyos elemzési célokra valóban nagyon fontos. De a kamatot éppúgy fizetni kell, mint minden mást, sőt még úgyabbul. Éppen ez az egyik legfontosabb különbség a kamatkiadások és a diszkrecionális (költségvetési döntést igénylő) kiadások között, hogy tudniillik az előbbiek szintje korábbi gazdaságpolitikai döntések (korábbi hitelfelvételek) és az aktuális kamatlábak függvénye, s épp ezért az aktuális gazdaságpolitika által csak nagyon kis mértékben befolyásolható. Költségvetési deficitet csökkenteni (ha valaki komolyan azt akarja) csak a diszkrecionális kiadások visszafogásával lehet, nagy kamatteher esetén akár úgy is, hogy az államháztartás elsődleges egyenlege jelentősen pozitív legyen. Abból, hogy a reálkamatokat a Magyar Nemzeti Bank monetáris politikája is (!) befolyásolja, semmi olyasmi nem következik, hogy a bank monetáris politikájának a költségvetés olcsóbb hitelhez juttatása s kamatkiadásai mérséklése érdekében a reálkamatok csökkentése volna a feladata. Ilyen feladatot sok ország jegybankja kapott már, lett is belőle mindig olyan infláció, hogy csuda!
Oblath Gábor természetesen semmi ilyesmit nem javasol. De amikor bajaink kezelhetővé tételének feltételéül a növekedés megindulását s a reálkamatlábak csökkenését említi, akkor olyan benyomást kelt, mintha ezek a gazdaságpolitika által viszonylag könnyedén és káros következmények nélkül manipulálhatóak volnának. Ezzel bizony jócskán túlbecsüli a kormány lehetőségeit. Mi több, azt is megkockáztatom: a legtöbb, amit a kormány a tartós gazdasági növekedés feltételeinek megteremtése s a reálkamatlábak leszorítása érdekében tehet, az éppen az, hogy enyhíti a makrogazdaság feszültségeit, megfogja az inflációt, vagyis: csökkenti az államháztartás hiányát!
Így a végére érve el kell ismernem, érveim pontosan úgy hangzanak, mint az IMF fantáziátlan bürokratáinak ajánlásai. Mennyivel vonzóbban hangzik az, ha valaki az előremenekülést, az adósságból a gazdasági növekedés útján való kilábalást javasolja, amivel meg lehetne úszni a közkiadások lefaragásának véresen fájdalmas operációját. De, mit tesz Isten, én tényleg azt hiszem, hogy a költségvetési hiány csökkentésével kell javítani a fizetési mérleget. És még azt is hiszem, hogy nem a szárnyaló fantázia egy pénzügyminiszter legfőbb erénye.
(Oblath Gábor jövő heti számunkban viszontválaszol.)
Hivatkozott cikkek
- Vita [10]