Kiss Ilona

Nyomtatóbarát változat

A nyolcvanas évek végén megjelent első vékonyka verseskötetének fülszövegében ezt a cinikus mondatot olvashatjuk: „Már első kötetében érett költőnek látszik.” Valójában akkor már négy évtizede írt verseket, és ezt a kiadó nyilván nagyon jól tudta.

Mégis ehhez a szöveghez ragaszkodtak. Persze hogy tudták, ki vagyok, hiszen ugyanaz a szerkesztő engedélyezte a kötetemet, aki évtizedekig tiltotta. Ismerte az élettörténetemet, töviről hegyire…

Meséljen erről. Mert nálunk viszont jószerivel senki sem ismeri se önt, se a többi „magányos klasszikust”, azokat, akik harminc évig hiányoztak a hivatalos irodalomból.

1935-ben születtem Péterváron. Apám építész, anyám kiváló germanista volt. Pétervárott telt az ifjúkorom, a műszaki főiskolán mérnöki végzettséget szereztem. Akkoriban egy zsidónak rettentő nehéz volt továbbtanulni, humán pályára meg végképp nem mehetett, tudja, hogy volt ez. Az életem úgy alakult, hogy három-négy éve engedhetem meg magamnak, hogy ne mással, csakis versírással foglalkozzam. Verset persze mindig, egész életemben írtam, talán tizenkét éves koromtól kezdve, és húszéves koromtól már komolyan is lehet venni, amit írok, de a munkám mindig valami más volt. Az ötvenes évek közepétől azért mégis, magától értetődően a pétervári irodalmi élethez tartoztam.

Ami szigorúan központi irányítás alatt állt.

1946-ban Zsdanov épp Leningrádban indított új tisztogató hadjáratot az irodalmi életben. Mindannyiunk bálványát, Anna Ahmatovát gyakorlatilag egyszer s mindenkorra kiüldözte az irodalmi életből azzal, hogy „a budoár és a kápolna közt fel-le száguldozó kisasszonykának” bélyegezte. Lehetetlenné tette Zoscsenkóval közös folyóiratuk, a Zvezda és a Lenyingrad működését, és azontúl nyilvánosan csak a monolit hivatalos irodalom létezhetett. De az irodalmi életet nem tudták megrendszabályozni, itt akkoriban olyan fiatalok kezdték pályájukat, akik aztán az orosz irodalom, film, színház klasszikusai lettek. Izgalmas körök alakultak, a miénkhez heten-nyolcan tartoztak, például a híres szovjet filmrendező, Ilja Verbah, Szergej Wolf, a rendkívül tehetséges prózaíró, Alekszandr Kusner, Lev Loszev, mindketten kiváló költők lettek. És volt itt, ebben a társaságban négy költő, akik még szűkebb kört alkottak: Dmitrij Bobisev, idehaza most kezdik megismerni a verseit, Anatolij Nauman, aki egy ideig Ahmatova irodalmi titkára is volt, nagyon jó monográfiát írt róla, aztán én és a későbbi Nobel-díjas Joszif Brodszkij, aki talán az egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb orosz költő ma.

Ezt a kört ma úgy emlegeti az irodalomkritika, hogy a „leningrádi iskola” alapítói, „a négy Ahmatova-fiú”. Olyannyira elütőnek tartják a kor költészetétől négyőjük munkáit, hogy egyenesen azt állítják, a hetvenes években háromféle verset lehetett megkülönböztetni: voltak jó versek, rossz versek és „leningrádi versek”. „Nem egy szerző írta ezeket, hanem egy egész kulturális réteg, sőt egy egész irodalmi tradíció.” „A verseikben létrehozott valóság semmivel nincs feldíszítve, majd olyan gyötrő és kegyetlen, mint az igazi” – írja az „Ahmatova-fiúk” egy kritikusa. Ma is összetartoznak?

Már rég nem vagyunk leningrádiak; Bobisev Amerikába került, Nauman és én Moszkvában élünk, Brodszkij vissza se jár Oroszországba. De az biztos, hogy a pétervári szellemi tradíció máig összeköt bennünket. Közös bálványaink voltak, közös mestereink. Legfőképp persze Ahmatova. Rettentő nagy szerepe volt az életünkben a vele való találkozásnak. ’59-től kezdve jártam hozzá, én mutattam be neki Brodszkijt is. Ahmatova az orosz klasszikus irodalom és a századvég, az orosz ezüstkor hagyományát képviselte számunkra, valahogy úgy néztünk rá, mint aki az igazi irodalmat örökíti át nekünk. Az ő hatására nagyon sokat változott az életünk, és sokkal mélyebben kezdtük felfogni az irodalmat is. Ő adta a kezünkbe Mandelstamot, aki szigorúan tiltva volt, a verseihez csak véletlenszerűen terjedő gépiratokban juthattunk hozzá.

Akkor, az ötvenes években a szovjet irodalmat totális kontroll és elnyomás uralta, de nagyon is kifinomult módszerekkel szelektáltak. Volt, akit a fiatal költők közül egy kicsit a nyilvánosság elé engedtek, volt, akinek még a kötetét is engedélyezték. Ezért állandó harc folyt, mert az első kötet megjelenése után enyhült a cenzúra szorítása. Mi négyen nem voltunk ellenzékiek, nem voltunk politikai disszidensek a szó szoros értelmében, de valami miatt mégsem tetszettünk az irodalmi komisszároknak. És amikor tetőfokára hágott az értelmiségellenes hajsza, sor kerülhetett például Brodszkij perére, biztosan emlékszik rá. Közveszélyes munkakerülésért ítélték el 1964-ben, amikor Leningrádot az úgynevezett népi rendőrség terrorizálta. A népi rendőrség élére időnként köztörvényes bűnözők kerültek, ilyen volt az a bizonyos Werner, aki felsőbb utasításra kirakatpert rendezett a máskéntgondolkodók ellen. A huszonnégy éves Brodszkijt szemelte ki, aki akkor saját verseit még nem adta közre, főként műfordításból élt. Öt évre száműzték az arhangelszki területre, közel másfél év múlva, főként Ahmatova, Sosztakovics, Csukovszkij tiltakozására kapott amnesztiát, de nem rehabilitálták.

Egyre több fanyalgó kritikát olvasok mostanában Brodszkijról moszkvai irodalmároktól. Hogy irodalmi hírnevét csak ennek a botránynak és az emigráció aurájának köszönheti, hogy művészete megrekedt egy bizonyos szinten, hogy árnyékában nem bontakozhatott ki a többi emigráns költő, Lev Loszevet, sőt önt is emlegetik, meg hogy nem „feltárt, hanem lefoglalt” és brodszkiji hitbizománynak kiáltott ki egy „szektort” a modern orosz költészetben.

Szerintem ez merő ostobaság. Valóban van bizonyos szakadék az emigráns és a hazai orosz irodalom között. Az egyik oldalon nehéz feldolgozni a harmincéves kivetettséget, a másik oldalon a sikertelenséget, a hallgatásra ítélt állapotot. Az biztos, hogy Brodszkij a legjobb barátom ma is, gyakran találkozunk, ha külföldön járok.

Ön hogyan kerülte el a repressziót?

Én gépészmérnök voltam, gyárakban dolgoztam, ettől egészen más helyzetben voltam. Aztán Moszkvában beiratkoztam egy filmforgatókönyv-írói tanfolyamra. Moszkva kicsit liberálisabb volt. Leningrádot keresztül-kasul behálózta a titkosrendőrség: a pártdiktátorok egymást akarták túlszárnyalni kíméletlenségben.

Verseiből úgy látom, hogy szellemében mégis leningrádi, azaz pétervári maradt, soha nem tekintette sajátjának Moszkvát.

’72-ben költöztem Moszkvába, itt élt a feleségem, a családja. Itt ismeretterjesztő dokumentumfilmeket csináltam, gyerekkönyveket írtam, és nagyon sokat fordítottam. A verseim egyáltalán nem jelentek meg, és valamiből meg kellett élnünk.

A munkám Moszkvához kötött, de szeretni továbbra is Leningrádot szeretem, rajongok fantasztikus építészetéért, rakpartjaiért, múzeumaiért. Moszkvában elviselhetetlenek, embertelenek a távolságok. Mit is mondott? Innen most a Május 1. állomásra kell mennie? El tudja képzelni, milyen messze van? Metróval egy teljes óra. És akkor még keresztülgázolni a latyakon – nem, Moszkva nekem maga az idegenség… Leningrádban minden emberi léptékű, el lehet gyalog is menni bárhová, lehet sétálni… Lepusztult az is, de akkor is áttekinthető, kényelmes.

A múlt századi nyugatosok és szlavofilek vitájának bizonyos vonásaira ismerek ebben a Moszkva–Pétervár-dilemmában. A szlavofilek Pétervárt idegen, nem orosz teremtménynek tartották, egyenesen az Antikrisztus lakhelyének titulálták, a nyugatosok viszont Moszkvát kárhoztatták patriarchális népiségével álcázott provincializmusáért. Maradt valami ebből a vitából?

A szellemi magaslataiból semmi: mert akárhogy is, de Akszakov és Herzen filozófiai terminusokban vagdalkoztak. Most viszont a Leningrád–Moszkva közötti ellentét politikai rivalizálássá, jobb esetben szakmai féltékenységgé degradálódott. Egyáltalán, a totális szovjetizálás politikai terminusokba fordított át mindent. A szlavofil, a „mélyorosz” ugyanúgy a szamizdatba szorult, mint a „nyugatos”. Aki az européer, netán civilizált magatartásnak csak szikráját mutatta, rögtön lekozmopolitázták. Egy zsidó pedig kétszeresen érzékelte az idegenséget Moszkvában.

A „zsidó fiú” motívuma újra és újra felbukkan verseiben. A zsidó hagyomány – a szülői mintán kívül is – meghatározta?

Nem. Tudja, én csak származásom szerint vagyok zsidó, a nevelődésemet, kultúrámat tekintve teljesen orosz vagyok. Otthon nálunk senki sem beszélt héberül, átlagos értelmiségi család voltunk, orosz irodalom volt a könyvtárunkban. Persze a sztálinizmus alatt, meg később is, saját bőrünkön tapasztaltuk az antiszemitizmust és a Holocaust, a zsidók tragédiája engem is nagyon mélyen érintett, van erről versem is, de a zsidóságom soha nem jelentett önazonossági dilemmát számomra. Az én történetem Oroszországhoz kapcsolódik, az orosz klasszikus irodalommal nőttem fel, Tolsztojt, Dosztojevszkijt, Csehovot szeretem, Tyutcsevet, Baratinszkijt. Köztük vagyok otthon…

A moszkvai írók híres-hírhedt Metropol című kötetében olvastam először a verseit. Ennek az 1979-ben tíz példányban elkészült szamizdatnak a történetét a Beszélő olvasói már jól ismerik: Jevgenyij Popov mesélte el a körülötte kirobbant botrányt, üldöztetéseket.

Engem is ő hívott, vigyek verseket a kötetbe. Ez volt az első, nagyobb publikációm, mondhatnám: a Metropollal kezdődött az irodalmi pályám. És persze ezzel véget is ért egy időre. Mindenütt visszautasítottak; egy leningrádi kiadónál az utolsó pillanatban dobták vissza a nyomdakész szöveget, a folyóiratoknál örökös, megalázó javítgatás, alkudozás, huzavona előzte meg a csekély számú megjelenést.

Majdnem ötvenéves voltam, amikor 1984-ben megjelent az első kötetem, de az első saját ízlésem szerint összeállított kötet csak 1989-ben. Azóta tizenkét könyvem jelent meg, és sok nyelvre lefordítottak.

Verseiben sokat, sokszor idéz, például a „természettől fogva örök mensevik” Mandelstamtól. Lábjegyzeteiből, ajánlásaiból a filológusok könnyen rekonstruálhatják irodalmi szimpátiáit.

Fiatalon nagyon kedveltem a baloldali költészetet, a futuristákat, Majakovszkijt, a korai Paszternakot. Nagyon szeretem az OBERIU-kört, Harmszot, Vaginovot, Zabolockijt. Én magam sötét, bonyolult, homályos dionüszoszi költészetet műveltem, nem is igazán értem, hogy írhattam olyan kaotikus-kusza verseket. Most már igen egyszerűen írok, azt hiszem. Elég bonyolult lenne megmondani, hogyan tűnt el az a hang, és persze ami a helyébe lépett, az sem a szenvtelen kívülállás, hanem a megértésre való törekvés.

A mindennapi életben is törekszik erre. A megértésre, belátásra?

Most nagyon nehéz, mert az egész társadalom megroppant, Oroszország tragikus, gyötrelmes pillanatokat él. Lezárult az utópista kommunizmus korszaka, amely a rá jellemző módon, de rendkívül szervezett világ volt, a maga normáival, szabályozott rendjével, írószövetségével, kiszabott mérték szerint működő kiadóival, funkcióival, funkcionáriusaival. Mindez most eltűnt, és csak magunkra hagyatkozhatunk. Régebben észbontó példányszámban jelentek meg a verseskötetek, akár ötven-százezer példányban is, és a minimális példányszám is tíz-tizenöt ezer volt. Most egy nagyon szűk körű költészetkedvelő elit számára ötszáz példányos kötetek jelennek meg, és voltaképp ez a természetes, így van az egész világon, Nyugaton is. Csakhogy ebbe az egészen új valóságba bele kell szoknunk, és tudja, ez itt nem megy egymás gyötrése nélkül.

Közel harminc évig nem volt orosz költészet, csak szovjet. A „nem hivatalos” közegben viszont érlelődött az új művészi gondolat. Ez jórészt a „szovjetizmus” radikális tagadásából alakult ki. Ön azonban nem vállalta sem a moszkvai konceptualisták „nyelvbe zártságát”, sem azt az irányzatot, amelyik a „szovjet valóságot” amolyan popanyagként vagy épp paródia tárgyaként használja.

A kortárs avantgárdot, amennyire kapcsolatba kerültem vele, érdekesnek találtam, de ugyanúgy nem vonzott, mint ahogy a húszas évek avantgárdját is elégtelennek találtam. És a költői nyelvválasztásban, ha volt egyáltalán benne valami tudatosság, inkább Mandelstamot találtam folytathatónak.

Róla szokás mondani, hogy a szovjet vadságot oltotta a klasszikus rózsába. Ő maga is írja a Negyedik prózában, hogy „odáig fajult a helyzet, hogy az írás mesterségében csak a vadhúst, az őrült kinövést értékelem”. Ez a „vadhús” bőségesen jelen van az ön verseiben, gondolok például a Kolostor című poémára. Amelyik arról szól, hogy a raszkolnyikok temetője mellett, a Szokolnyiki metrónál volt egy kolostor, amiből társbérleti lakás, kommunálka lett, „versztányi folyosóján negyven ember járkált, mint a Tverszkoj bulváron, egész nap”: Adamov, a ravasz nyomorék, Zója, a pincérnő, két fekete iker anyja, Georgij Ogyincov, a kiközösített pap. Meg a költő, „az egyedüli zsidó az egész lakásban”. Nem is az volt a meglepő, hogy zsidóságát vállalja „egyenesben”, nem is az, hogy társbérleti lakásokról ír, ez végül is a glasznoszty hullámával felszínre került, a földalatti szociografikus irodalom egyik fő tárgya volt, hanem az, hogy a fél liter vodka, a szúrásra lendülő kés, a tiszta budi álma minden költői stilizálás nélkül van jelen a versben. Hogy van ön ezekkel a „szovjet vadságokkal”?

Nézze, nagyon nehéz magamra vonatkoztatva ezt megfogalmazni. Valahogy úgy tekintek rájuk, mintha az lenne az egyedüli rendeltetésük, az egyedüli dolguk, hogy jelen legyenek a versben. Nem „ábrázolom” őket, helyesen vagy helytelenül, ahogy a szocreál előírja, nem tekintem ezeket a „vadságokat” se jónak, se rossznak, önmagukban nem ítélhetem meg őket. Bele kell írnom őket a versbe. Én költő vagyok, csak költő. Nem hiszek abban sem, hogy van külön politikai költészet; a dolgok körülöttem – „üres poharak”, „nincs bennük se értelem, se fikció, se lényeg, és máris vége a történetnek”.

Egy Ahmatovának ajánlott versben írta ezt, 1965-ben. Az az utolsó sor, hogy „amikor a megvilágított havat látom, az Ön neve jut eszembe”. Az 1990-es gyűjteményes kötetének viszont ezt a címet adta: Tyemnota zerkal, azaz Tükrök sötétje.

A romantikus költő, mondjuk például Baratinszkij a múlt század elején, minden további nélkül le tudja írni, hogy „Két világot: a fényesség és a sötétség világát egyformán kutatni igyekszünk mi.” Ő még bizonyos lehetett abban, hogy a „mennyei törvényeket” képes felfogni az ember, hogy a jós egyetlen intéséből a „barbár értelem” felszentelt tudói lehetünk. Nekünk semmi ilyen bizonyosság nem adatott meg.

Hogyan ír verset?

Ez némiképp titok a számomra is. Gyakran írok utazás közben, ha külföldön vagyok, legalábbis távol Moszkvától, mert itt nehezen tudok dolgozni, mindent a napi lótás-futás ural, folyton valamit meg kell oldani, valami külsődleges dolgot. Nemrég Olaszországban voltam, egy egész ciklust írtam, nyáron jelent meg. Ahhoz, hogy írni tudjak, új benyomásokra, új emberekre, találkozásokra van szükségem, nem feltétlenül azért, hogy bekerüljenek a versbe, vagy hogy épp akkor kerüljenek be, hanem hogy kimozdítsanak a megszokás rossz köreiből. Az utazás, az új városok mindig jók erre. Budapestet is nagyon megszerettem. Ez volt az első külföldi utam, 1988-ban. Addig nem engedtek ki, nem is volt külföldi útlevelem. Egy kulturális csere keretében kerültem Magyarországra, adtak egy csöpp lakást, húsz napot voltam ott, és rengeteget dolgoztam. Az utóbbi években nagyon sokat utaztam, amerikai, európai egyetemeken tanítottam vagy tartottam előadást, Angliában, Hollandiában, Franciaországban költő-kongresszusokon veszek részt.

De soha nem jutott eszébe valahol végleg ott maradni?

Nem. Az én helyem itt van, azt gondolom. Pedig a barátaim közül sokan elmentek, és vannak közülük, akik nem is élnek rosszul, egyetemen tanítanak, publikálnak, de ezt mindenki maga oldja meg magának. Én szeretem Oroszországot, az orosz kultúrát, ez az én nyelvem, itt vannak az olvasóim, itt jelentek meg a könyveim. Mit is lehetne mást mondani erről?

Úgy látom a verseiből, a halál nem jelent többet önnek, mint másik társbérletbe költözni, netán másik városba utazni, igaz, jó messzire. Legfeljebb a reggel ködösebb aznap.

Azért életben maradni mégiscsak jobb. Volt egy nagyon jó barátom, Szergej Dovlatov, nemrég halt meg New Yorkban, azután Smakov, költő és műfordító, és egy másik költőmesterem, Arkagyij Steinberg… róluk állandóan gondolkodom. Hová távoztak azok az emberek, akik annyira sokat jelentettek nekem életemben? Minden, amit láttam, valahogy az ő szellemi közvetítésükkel hatott rám… De a halál önmagában nem riaszt. Ez tény, ezt le lehet írni: le lehet írni, hogy az élet és a festészet olyan tiszta, hogy a testet ugyan elhagyjuk, de nem halunk meg. Ne felejtse el, hogy a zsizny és a zsivopisz (élet és festészet) az oroszban ugyanaz a szó.

Mennyire változott meg az élete, amióta – ahogy mondani szokás – „élő klasszikus” lett?

Tanítok az Irodalmi Főiskolán, gyakran vannak estjeim, szerepelek a rádióban, televízióban, panaszra nincs okom. Két válogatott kötetem is megjelent, verses elbeszéléseim nyomdában vannak, ízlésem, vonzalmaim azonban nem nagyon változtak, igazából a velem egykorú nemzedék irodalomeszményét vallom ma is magaménak. És az ember a szokásait is megőrzi. A feleségem, aki különben művészettörténész a Puskin-múzeumban, látja, ugyanúgy gyűjti a narancshéjat most is, hogy lekvárt főzzön belőle, mint régebben. És nem rakunk túl nagy rendet a könyvek közt, hanem úgy kerülnek egymásra, ahogy hazahozzuk őket, így szokták meg a gyerekeink is, pedig a legnagyobb, Borisz, könyvtáros az Idegennyelvű Könyvtárban. Nem lakkozzuk fel a padlót se, úgyis behordjuk a sarat, itt a földszinten különösen.

És hát maradt a költészet – nekem nincs más foglalatosságom. Olykor ugyan írok esszét, irodalmi kritikát, de prózát nem. Az egész életemet a költészet tölti ki, egyszerűen verset akarok írni, csak ezt, nincs más, ami igazán érdekelne.

• Kultúra