Lengyelország lakosságának 38,3%-a él vidéken, 42 800 faluban és 14 032 egyéb településen (tanya, major telep stb.). A lakosság fennmaradó részén 845 város osztozik. Az ország közigazgatási beosztása 1945 után igen sokszor változott, a lengyel kistelepülések tehát hozzászokhattak ahhoz, hogy közigazgatásilag hol ide, hol oda tartoznak.
A második világháborút követően az országot 17 vajdaságra és 330 járásra (powiat) osztotta az új hatalom, amelyek területén 704 város és 2993 község (gmina) volt található. A községek azonban Lengyelországban mindmáig olyan területi közigazgatási egységek, melyekhez több település tartozik.
Az első radikális közigazgatási reform során – 1955-ben – a korabeli hatalom megszüntette a községeket, és helyükre 8790 ún. falutelepülést (gromada) hozott létre.
1955 és 1972 között azonban fokozatosan felszámolódtak a falutelepülések, s egyidejűleg új járásbeosztást vezetett be a Gomulka- és a Gierek-vezetés. Ennek eredményeképpen 1972 végén Lengyelország közigazgatása a 17 vajdaságra, 392 járásra (ezen belül 78 járási státussal rendelkező város) és 4315 falutelepülésre osztódott.
1973 januárjában a falutelepüléseket ismét a községek váltották fel, amelyek száma akkor 2365 lett; a községek száma napjainkban 2465. A több települést magukba foglaló községek igazgatását az ún. faluelnökségek (solectwo) látják el, amelyek a legkisebb közigazgatási egységek Lengyelországban.
Az 1975. júniusi közigazgatási reformnak a járások és a vajdaságok lettek tárgyai: a járásokat megszüntették, és a 17 korábbi vajdaság helyén 49 új vajdaságot jelöltek ki.
A lengyel közigazgatást a rendszerváltás sem hagyta érintetlenül: 1990 augusztusában a Mazowiecki-kormány az ún. járásreform első lépéseként 254 ún. járási hivatalt (urzad rejonowy) állított fel. A központi hatalom egy-egy ilyen helyi szervéhez jelenleg változó számú (3-15) község tartozik. 1994 nyarán 267 ún. járási hivatal létezett Lengyelországban.
A lengyel közigazgatásban azonban a területi önkormányzatokról szóló törvény 1990. március 8-i elfogadásával következett be az első valódi fordulat. Ez ugyanis nemcsak jogosítványokat juttatott az önkormányzatoknak, de bizonyos anyagi függetlenséget is. A törvény értelmében ugyanis az önkormányzatok rendelkeznek a közpénzek 15%-ával, birtokolhatnak ingatlanokat, vállalati tulajdonrészeket (az 1990-es 67-tel szemben 1993 végén 647 önkormányzati vállalatot jegyeztek a lengyel statisztikák), s joguk van helyi adók kivetésére is. A magyarországi viszonyokhoz képest kissé más a helyzet az oktatási intézmények esetében, ezek fenntartására ugyanis csak joguk van, de az önkormányzatok nem kötelezhetők az állami iskolák átvételére. Így a jelenlegi 20 326 lengyel általános iskola közül csak mindössze 3007, a 1832 középiskolából csak 21, a 9276 szakközépiskolából pedig mindössze 26 van önkormányzati tulajdonban. Az iskolaátvételtől elsősorban azért húzódoznak az helyi önkormányzatok, mert ezekkel olyan komoly adósságokat örökölnének, amelynek kifizetése meghaladná pénzügyi lehetőségeiket.
A vidéki önkormányzatok egyébként jelenleg elsősorban az infrastruktúra fejlesztésére koncentrálják erejüket: a víz-gerincvezetékek hossza 33%-kal és a gázé pedig csaknem 50%-kal nőtt 1990 óta, a lakóépületekbe bevezetett víz- és gázvezetékeké pedig mintegy 30, illetve 25%-kal.
Mindez azonban csak átlag, s ezt azért fontos hangsúlyozni, mert még mindig igen jelentős fejlettségbeli különbségek mutathatók ki például a nyugati és a keleti területeken fekvő vajdaságok között. Míg például a poznani, a sczecini vagy a bydgoszczi vajdaságokban 700-700 nyugati tőkévé alapított vegyes vállalat működik, addig a Litvániával határos suwalki, a Belorussziával határos bialapodlaskai vagy az Ukrajnával határos przemsli vajdaságokban – legalábbis a Privatizációs Minisztérium adatai szerint – 1993 tavaszán még egyetlenegy sem működött.
A lengyel vidéki önkormányzatok jelenleg arra várnak, hogy a kormány befejezze a posztszolidaritási tábor kormány által megkezdett közigazgatási reformot (vagyis a járásokat állítsák vissza, de önkormányzati jogosítványokkal), ezt követően ugyanis a közkiadások mintegy 30-40%-a felett diszponálnának helyi önkormányzatok. A Pawlak-kabinet azonban – mint oly sok mástól – egyelőre ettől is mereven elzárkózik.