Kedves Feri!
Talán nem a legszabályosabb a Beszélőben válaszolni arra, amit a Magyar Hírlapban írtál (dec. 1-jei hozzászólásod a „négy igen” előtörténetéhez), de az MH aligha adna már helyt a reflexió reflexiójának. Így talán, legalább egy olvasólevél erejéig, a Beszélő is megemlékezhet az évfordulóról.
Hogy a lényegre térjek: állításod szerint 1989. szeptember végén az SZDSZ taglétszáma nem haladta meg a kétezret. Valójában a létszám ezt már a márciusi (Corvin mozibeli) közgyűlés idejére túlszárnyalta (kb. 2400-2500 volt ekkor), a július 23-i kibővített OT-ülésen 4000 főről számoltak be, így szeptember közepén négy- és ötezer között tarthatott a szervezet. Ez önmagában véve sem kis szám az akkori helyzetben, a dinamikus növekedés (a létszám 4-5 hónaponkénti megkétszereződése) pedig erős optimizmussal töltött el majdnem mindenkit. (Te – úgy látszik – az örök pesszimisták közé tartoztál.)
Ez a létszámkérdés nem pusztán filológusi adatrágás. A tények alapjában kérdőjelezik meg azt a közkedvelt teóriát (inszinuációt), miszerint egy szűk körbe beszorult, jelentéktelen kis szektának egy ilyen látványos népszavazási akcióra lett volna szüksége, hogy az ismeretlenségből kitörjön. Arról nem is szólva, hogy itt a sikeres végkifejletből következtetnek visszafelé, nem elemezve, hogy kudarc esetén mi várt volna az SZDSZ-re, és hogy ezt bekalkulálva is értelmes-e a feltételezés.
Amit az aláírásgyűjtést megelőző vitákról és hangulatokról írsz, az az ismert tanmesét juttatja eszembe, amelyben az egyik vak az elefánt lábát tapogatja, a másik a farkát, a harmadik az ormányát, így aztán ki-ki oszlophoz, kötélhez, kígyóhoz véli hasonlatosnak. A „négy igen”-nek is annyi története van, ahányan átéltük.
Magam a kérdéssel legközvetlenebbül szept. 20-án a zuglói Cserepesházban találkoztam, Balla Éva lakossági fórumán. A képviselőnő azért hívta össze választóit, hogy megbeszélje velük: csatlakozni kíván az SZDSZ-hez, ám erről végül alig esett szó. A fórumra ugyanis meghívta Pető Ivánt és Tölgyessy Pétert, akik beszéltek a tervezett aláírásgyűjtésről, és ez a közönséget sokkal inkább lázba hozta. Lelkesen pártolták az ötletet, egyáltalán nem osztották Pető szkepszisét („ilyen összejöveteleken főként a velünk egyetértőkkel találkozunk, ettől még a többségnek lehet egészen más a véleménye”).
Az volt a benyomásom, hogy ez a fogadtatás nagy hatással volt a két politikusra. Talán ez az este is hozzájárult, hogy az SZDSZ belevágott az akcióba. Ha mégsem – akkor bocsánat, akkor én csak az elefánt ormányát láttam.
Fodor Andrea
Kedves Andrea!
Köszönöm korrekciódat. Minden bizonnyal igazad van, nyilván alábecsültem az SZDSZ 1989. szeptemberi taglétszámát. De ha figyelembe veszem is az általad említett dinamikus növekedést, 1990 márciusára akkor is csak 20 ezer tagunk lett volna. Holott egymillió szavazónk volt. Persze hogy nemcsak a „látványos népszavazási akció” miatt. Benne volt a sikerben a demokratikus ellenzék hitele, a Next 2000, a Duna-gate is. De legfőképpen a kelet-európai kommunizmus összeomlása. Ez utóbbi híján valószínűleg nem nyerjük meg a népszavazást, és el kellett volna viselnünk a kudarc összes keserves következményét. Mi voltunk (a Fidesszel együtt) az a párt, amely nem részt kért a kommunisták hatalmából, hanem le akarta váltani a kormányukat és a rendszerüket. A kelet-európai forradalom nyomán ez a mi „doktriner” törekvésünk egyszerre „reálpolitika” lett. Valóban nem attól lettünk nagy párt, hogy egy látványos akcióval történetesen sikerünk volt. Hanem attól volt sikerünk, hogy a történelem egyszerre igazolta az elszántságunkat.
Kőszeg Ferenc
- Visszabeszélő [7]