A színhely a Veszprém megyei KISZ-bizottság felségterülete, továbbképző tanfolyamoknak helyt adó sajátos épületegyüttes Bakonyoszlop falutól két kilométerre északnyugati irányban: a pompás faépület, a Dreher család vadászkastélya már egy évtizede nem volt látható a cseszneki várból az eléje épített szocreál betonépület miatt. Itt működött már harmadik éve a Veszprém megyei szakmunkástanulóknak rendezett olvasótáborunk, amelynek 1978-ban Balogh Zoltán, Bánlaky Pál, Bojtár Endre, Csákó Mihály, Szekfű András, Tausz Katalin, Varga Csaba, Vekerdy László és mások mellett Tánczos Gábor is vendége volt másfél napig. Ő már tudta, amit a nekünk évről évre helyt adó, s ugyanakkor minket annak rendje és módja szerint újra és újra a pártközpontban fel-feljelentő megyei KISZ-bizottság is jól tudott, hogy az olvasótáborban nem olvasás folyik, hanem beszélgetés, eszmélkedés; segítségnyújtás fiatalabb barátaink énképének, értékrendjének, világképének és jövőképének alakításához – nem az uralkodó ideológia, hanem különféle, egymáshoz illeszkedő humanizmusok dialógusának jegyében.
Az előzmény Vekerdy László furcsán alakult vendégjátéka volt. Kitűnő barátunk Mit jelent Európában magyarnak lenni? címmel tartott volna előadást. Szeretett és nagyra becsült barátunk azonban ezen az estén nem fért a bőrébe, és kultúrbotrányt csinált. A szó szoros és a szó legjobb értelmében. Úgy hökkentette meg és provokálta hallgatóit, mintha azok egy értelmiségi szalon tagjai lettek volna, nem falusi szakmunkástanulók, akik közül egy meg is kérdezte tőle nagy szeretettel és tisztelettel egy óra múlva, hogy „Tényleg hülyének tetszik lenni?”, amire ő határozott igennel válaszolt. A botránytól sosem féltünk, de a botránkoztatást bűnnek tartottuk; az optimálisnál erősebb kihívás nemcsak felkavart, hanem meg is kavart többeket, ezért elhatároztuk, hogy következő este a kiadott műsortól eltérően feladjuk Vekerdy kérdéseit vendégeinknek, Balogh Zoltánnak, Csákó Mihálynak és Tánczos Gábornak; nevezetesen: Valóban marhaság a freudizmus? Tényleg nagy zsivány volt Thomas Mann? Igaz, hogy a magyar történelmet eddig nyugat-európai nyelven írták? Valóban nem jelent olyan sokat a nemzet, mint sokan gondolják? Mondhatjuk, hogy annyit jelent magyarnak lenni, hogy itt tudok csak igazán jóízűen élni, veszekedni, és ebéd után böffenteni? Az „Anti-Vekerdynek” nevezett szeánsz nem kiváló barátunk ellen irányult, már csak azért sem, mert vendégeink sok mindenben neki adtak igazat, hanem afféle improvizáció volt Vekerdy témáira. Polémia és továbbgondolás. Csákó Mihály jóvoltából helyére került Freud és a freudizmus, Balogh Zoltán és Tánczos Gábor között pedig parázs vita kerekedett a nemzet jelentőségéről. És ezen az estén – talán először igazából – felcsattant a taps Tánczos magyarságvallomása után.
Táborunkban hagyományosan minden nap meghökkentéssel kezdődött. A gondolatébresztő happeningek keretében: a szennyezett tengerből a partra menekülő bálna és az őt igazoltató amerikai rendőr párbeszédét hallhatták a tábor résztvevői, más alkalommal a hölgyekkel megszemélyesített valódi és álszabadság nézett egymással farkasszemet. Az „Anti-Vekerdyt” követő reggelen akarva-akaratlanul Tánczos Gábor hökkentett meg minket, amikor megkérdezte, ismerjük-e, s kedvéért elénekelnénk-e a Sej, a mi lobogónkat fényes szellők fújják kezdetű dalt. Ami a szakmunkástanulókat illeti, ismerték is meg nem is. A dallamát két nappal azelőtt tanulták meg, ám az eredeti szöveggel. Barátunk kedvéért elénekeltük az ő számára kedves változatot is. Ezt ő megilletődve, s magát kihúzva hallgatta végig. A történelmi leckét nem ismerők is érezhették, hogy fontos esemény tanúi lettek. Mellesleg ez volt a „jövő-nap”, s délelőtt a kiscsoportok „országot alakítottak”. Két csoport, Havas Katié és az enyém azért egyesült, hogy Gábor mindkettőnek vendége lehessen. Megkapjuk a Bakonyoszlop körüli 36 négyzetkilométeres területet, hogy ezen országot alapítsunk. De mivel kezdjük? Gábor azt javasolja, legyen valami különleges dolog, amiért érdemes ideköltözni. Többen a bányászatot és bányászok idetelepítését javasolják. A külszíni fejtés ellen fellépnek a környezetvédők. Készítsünk hontoborzó felhívást, javasolja valaki, de mindjárt az elején elakadunk annál a kitételnél, hogy „megfelelő életkörülmények”. Hát igen: kiknek mi felel meg? Valaki azt javasolja, mérjük föl, mink van. Bányászat, idegenforgalom és mi magunk. Kit hoznátok országotokba, kérdezem. Elsősorban 15 és 25 év közöttieket. Mindenki hozná tucatnyi barátját, minden másodikuk szüleit. Havas Kati furcsa módon tíz francia fiatalt, akik furcsa módon Magyarországon szeretnének élni. A többiek az Újpesti Dózsát és a Ferencvárost, egy röplabdaedzőt, az Abba és a Boney M. együttest, Papp Lászlót, Ferjáncz Attila autóversenyzőt, Hofi Gézát, tudósokat, fizikusokat, valamint egy román kislányt és egy orosz kisfiút, akikkel leveleznek. Tánczos Gábor ötven-ötven szlovákot, kárpátukránt, románt, horvátot és szerbet hozna. A konföderációs tervet óvatos helyeslés fogadta, az egyik csoport országának alkotmányában azonban kellemesen meglepődve köszöntek vissza barátunk tanácsai: „Barátok köztársaságának alkotmánya. Államforma: szocializmus. Mindenki egyenlően érvényesülhet. A hatalom mindenkié, a vezetődet a közösség bízza meg. Nyolcórás munkaidő, minden szombat szabad. Fiatalok országa, ahol barátaink, szüléink és testvéreink, továbbá a Magyarországgal szomszédos országokból 50-50 fiatal, továbbá 10+20 francia, angol, mongol, vietnami, olasz és német, 150 állami gondozott cigánygyerek, összesen 1200-an. Népi jövedelem: idegenforgalom és ásványi kincsek. Nem élhetnek itt az esztétikának nem megfelelő emberek. Az ország területére fegyvert behozni tilos.”
Délután Tánczos Gábor Heit Gábor csoportvezetőnkkel együtt a Jövő iskolája szakcsoportot vezette. Olyan iskolát képzeltek el, amelynek szerves része az uszoda, a klubhelyiségek, a könyvtár, az alkotóműhelyek, a játszótér, izgalmasabbnál izgalmasabb játékokkal felszerelve. Képzett, sokoldalú, szuggesztív tanárok, társi viszonyra épülő tanár-diák kapcsolatok, múzeumokba és erdőbe kihelyezett órák.
Tánczos Gábor kérésünkre így fogalmazta meg bakonyoszlopi élményeit: „Vaskalapos szűklátókörűség lenne azt hinni, hogy fontos pedagógiai tapasztalat csak az iskolafalakon belül, szabályos tanórákon születhet. A bakonyoszlopi szakmunkástanuló olvasótáborban (immár a harmadikban) a meghívott szociológusok, művészek, művelődéstörténészek hirtelen valóságos NÉKOSZ kollégiumi estekbe csöppentek bele. Mint e helyütt egészen természetes tényt konstatálhatták, hogy a megyéből minden válogatás nélkül összegyűlt „közönséges” elsőéves szakmunkástanuló fiúk és lányok teljesen egyenrangú partnerként, felszabadult biztonsággal vitatkoznak, játszanak „csak értelmiségieknek való” intellektuális játékokat, készítenek Örkény-parafrázisokat, dramatizálják saját ötleteiket. Bakonyoszlop titka igen egyszerű. A gyerekek két hétig azt élhették át, hogy emberszámba veszik őket, nem parancsolgatnak nekik, nem fegyelmezik őket különleges eszközökkel, mindenben demokratikus módon, közösen döntenek, a nagy tudású felnőtt kiscsoportvezetők alávetik magukat a közös tábori demokráciának. Hogy ilyesmi is lehetséges, az meghökkentő és lenyűgöző élmény volt számomra. Pesszimista jóslatokra rácáfolva nem éltek vissza a soha eddig nem tapasztalt mérvű szabadsággal, hanem nagyszerű formát mutatva mint természetes közegben éltek benne. Köszönöm, hogy az utolsó népi kollégiumi est után vagy három évtizeddel valami hasonlót élhettem meg Bakonyoszlopon. Hozzáfűzni legfeljebb annyit tudnék, hogy a szabadságnak ez a lenyűgöző, de epizód érvényességű élménye remélhetőleg nem okoz céltalan, semmit sem eredményező feszültséget az ellentétes társadalmi körülmények között kibontakozó életünkben. Ez szerintem hasonlóan lényeges vitatéma. Részvételem e vitában itt legfeljebb egy szavazat leadására szorítkozhat. A szabadság az emberiség egész életében és mindeddig csupán epizódjellegű volt. Mégis ezeknek az epizódoknak köszönhető minden, ami értelmet ad az emberi történelemnek. Miért ne lenne ez másképpen az egyének életében?
Két évvel később – olvasótáboraink felejthetetlen külső munkatársainak, Balogh Zoltánnak és Tánczos Gábornak a másik létrendbe való megérkezése után – ezt írtam olvasótábori naplómba a bizalomjáték kapcsán: Körbe állnak a résztvevők, a kör közepébe beáll egy becsukott szemű játékos, és először óvatosan, majd egyre bátrabban dülöngélni kezd. A körben állók feladata, hogy megtartsák, megóvják az eséstől, és finoman visszatolják a centrumba. A dülöngélőnek bízni kell a többiekben, az elkapóknak pedig magukban, hogy el tudják kapni, és a dülöngélőben is, hogy megbízik bennük. Úgy érzem, olvasótáborunk jelképe is lehetne a bizalomjáték, imigyen: az olvasótábor közepére beáll egy szépreményű. Lehetne otthon is játszani: a család közepére beáll a dülöngélő apa… Az iskolában is: az osztály közepére beáll a lámpalázas tanár… az ország közepére beáll… És a körben álló bízik, hogy bíznak benne, hogy nem kíváncsiskodók, körülröhögők vagy összeroppantók veszik körül. Tudja azt is, hogy olyan erős ez a kör, amilyen leggyengébb láncszeme, de abban a láncszemben bízik a legjobban. Balogh Zolit nem kaptuk el, Tánczos Gábort nem kaptuk el. Nem bíztak bennünk? Vagy nem vettük észre, hogy dűlnek felénk?
A bakonyoszlopi olvasótáborokról szóló könyvemnek azt a címet szerettem volna adni, hogy Szabadságepizódok Bakonyoszlopon, ám a Tankönyvkiadó igazgatója megijedt. Már vagy még 1984-et írtunk. Végül is a Rögeszmék Bakonyoszlopont engedélyezték, kegyesen megengedve, hogy a rögeszmék idézőjelbe kerüljön. Hiába meséltem el, hogy a nyolcvanas évek elején Vlagyimir és Szuzdal felé hajtottunk egy szovjet katonatiszt vezette személykocsiban. Észt–ukrán szülőktől származó orosz barátom, Valerija Sztyelmah olvasáskutató, kolléganőjének őrnagy férje és jómagam arról beszélgettünk, ami nekem akkor a legfontosabb volt. Amikor oroszul megnevezem, hogy láger csitatelej, megdermednek az arcok, s nem enyhít a kínos helyzeten sem a reading camp, sem a magyarázkodás, hogy ez csak egy fedőnév. Végül Tánczos Gábor olvasótábor-értelmezése mentett meg: szabadságepizódok. Szabadságepizódok a láger legvidámabb barakkjában? Most már minden világos, mondták, miért nem kezdtem ezzel. Most már tudom, Tánczos Gábor nevezte nevén azt, amit csináltunk, de nem tudtunk pontosan. És azután, hogy megnevezte, sokszorta nehezebb volt úgy csinálni, hogy Tánczos Gábor is beleférhessen, megrendült arccal, kihúzva magát.