Péterfy Gergely novelláskötete akkor is figyelmet érdemelne, ha nem a szerző első könyve volna: nem hiányzik belőle sem az írói tudatosság, sem a megfogalmazás erővel párosuló pontossága, sem az ábrázolói szenvedély. Péterfy a magyar novellisztika (manapság kevesek által követett) legjobb hagyományaihoz nyúl vissza, s ezeket az újabb magyar próza formai és nyelvi eredményeivel igyekszik ötvözni, többnyire eredményesen. Jó érzéke van a tömörítéshez, a leírás tárgyát egy impulzussal megragadó vagy telibe találó véghangsúlyokhoz, az ironikus ellentételezéshez és általában ahhoz, hogy a banálisnak ítélt (és általa is banalitásként feltüntetett) tárgyakban, illetve helyzetekben kinagyítson, és az olvasóval általános érvényűként fogadtasson el egy-egy – látszólag véletlenszerűen kiragadott – mozzanatot.
Ezenkívül sokat tud (vagyis, ami jóval fontosabb, elhiteti, hogy sokat tud) a Szentendrei-sziget rejtett zugairól, a bádogasztalok horpadásairól, az elhagyott istállókban maradt lódobogásról, az úszó kalapra telepedő sirályokról, a gyermekkorban szürcsölt császárkörtelikőr forró gőzéről, a hajnal mindennapi elmúlásáról (azt is tudja, hogy a felkelő nap „félszemű, cinikus, bölcs és túlfűtött vágyaink beteljesíthetetlenségétől megszégyenülve már nem tudunk a szemébe nézni”), a mániás-depressziós-fehérmájú öregasszonynál tartandó ógörög szövegolvasásról, a dunai uszályokról (ablakkerethez szögezett esernyő alól célszerű nézni őket), a dróton himbálódzó csupasz villanykörte fényében megelevenedő plakátokról és más effélékről. Úgy is mondhatnánk: odafigyel a köznapi életre, könnyedén, elegánsan és felelősségteljesen, írói szándékai azonban mélyebbre hatolnak a köznapi élet mozzanatainak puszta megfigyelésénél; írásaiban a mindenkori színtér egymásra rétegződő maradványformák halmazának bizonyul (kivéve, ha a történet – amint az Péterfynél nem ritka – mozgó járművön játszódik, de erről később). Lehet ez a színtér egy írógép billentyűzete, egy betemetett tó helye, egy másik szövegben ennek ellenpontjaként egy ok nélkül és értelmetlenül ásott óriás gödör, és persze a víz, a vizek, vissza-visszatérően a Duna. A maradványaiban is lebontásra ítélt Óbuda alatt Aquincum rejtőzik, „a város tudatalattija”, amelyből a „hiú, falánk, pöffeszkedő és identitászavarokkal küzdő” „mostani város lelke táplálkozik” – így szól a kötet egyik legsikerültebb írása, a Tél a San Marco utcában.
A dolgok felszíne alatt rejlő tágabb perspektívák; a romló tárgyak, tájak és életek, amint romlásukban egykori fenségükről kezdenek árulkodni; az idő, amelyből kilúgozódott a történelem, és amely egy-egy villanás (olykor látomás) erejéig mégis újra átélhetővé válik – úgy látszik, ezek a messzire vezető írói problémák foglalkoztatják Péterfyt; ezenkívül pedig, mindenekelőtt, a spontaneitás és a reflektáltság dilemmája, a véletlen tökéletesség és a tökéletesség szándékából fakadó kudarc összefüggése. Ez utóbbi kérdés a kötet több írásában is felmerül, s mindannyiszor egyfajta írói hitvallás érkezik rá válaszként: a szerző a szándékolt szándéktalanság mellett teszi le a garast. Jellemző példája ennek a Kard és pohár című szöveg, amelynek elbeszélője (gyermekkorában) csak akkor tudta elképzelni az egyenes kardot, amikor már lemondott róla, hogy ez sikerülni fog; a lemondás gesztusa lényegében „azonos a kudarc pillanatával”, amikor azonban „végre talán el lehet kezdeni valamit”. Péterfy írói programjába tehát eleve be van építve a kudarc (illetve a képzelet impulzusszerű, rövid távú kudarca); ez a kötet sikerültebb darabjaiban termékeny eljárásnak bizonyul, máskor viszont egyértelműen hátrányos következményei vannak. Némely szövegek tárgyilag válnak sterillé (ilyen az Útmutató egyszarvúvadászoknak, ahol a pszeudomítosz kieszelésére tett kísérlet nem több egyszeri ötletnél vagy a Költő és a gyilkos, amelyben a borgesiánus mágia, megítélésem szerint utánérzés marad), mások formailag maradnak megoldatlanok. Vagy az történik, hogy a könnyedség erőltetése miatt az írás nem könnyed, hanem súlytalan lesz, és banális tárgya megmarad a maga jelentéktelenségében (ilyen a Hívások; A világóra vagy a Vonaton talált kézirat), vagy pedig, nyilván a sűrítés szándékával magyarázhatóan, a befejezés „dobva van”, vagyis ott, ahol csattanónak kellene lennie, a szöveg hirtelen elveszíti feszültségét, a szálak elvarratlanok és különállók maradnak, összetartozásuk sejtelme (amelynek finom érzékeltetésével a szerző egyébként nem marad adós) hirtelen elhalványul. Az ígéretesen kezdődő és folytatódó Uszályok, november tarka mozaikköveivel a szerző egyszerre csak mintha nem tudna mit kezdeni, hagyja szétesni a már majdnem kirakott képet; a Vaskorban a pontos leírás és szituálás által létrehozott lehetőségeket kiaknázatlanul hagyja; a máskülönben gondosan megkomponált Szelungból Maorkába című novellát egy szeszélyesen odabiggyesztett poén zárja le, vagy inkább szakítja félbe.
Fenti megjegyzéseimet úgy lehetne összegezni, hogy a Félelem az egértől nem egységes és nem egyenletes kötet; fontosabbnak érzem azonban, hogy komoly írói erényekről, nyilvánvaló érettségről és nagy problémagazdagságról tanúskodik. Péterfynek nagy energiatartalékai vannak, és még eléggé sok irányban haladhat tovább. A „partraszálló” múlt és a sehová sem vezető térbeli mozgás egymást kiegészítő motívumai a bölcselet és a fantasztikum felé vihetik, megfigyelőképessége és higgadtsága révén a szociografisztikus írásmódhoz is közel kerülhet, de erőssége lehet a szituatív rövidpróza is. A romhalmazok alatt vizionálható római út (nemcsak a már említett Óbuda-novellában, hanem A város azonosítása címűben is felbukkan ez a motívum) párhuzamos a nézőpontot elbizonytalanító jelenkori vasútvonallal. Azok a vonatnovellák jók, mint például A régi Szebó vagy a kötet utolsó, címadó elbeszélése, ahol a helyváltoztatással együtt a másik emberről való tudás feltételei is megváltoznak. Ám ennek írói végiggondolása már a nagyobb ívű, összetett kompozíciójú elbeszéléshez vezet át. A Félelem az egértől című novella, amelynek idő- és történetkezelése önálló elemzést érdemelne, azt mutatja, hogy Péterfy Gergelynek volna érzéke a történetszálakat hosszabb távon végigvivő epikához is.
- Kultúra [6]