51 éve történt, amit A félelem völgye című könyvemben leírtam, de a nyolcvanas évek elején, amikor elhatároztam, hogy papírra vetem mindazt, amit megőriztem emlékezetemben, még nem sejtettem, mekkora tragédiát élt át valójában a Sztálin akaratából a jéghideg szibériai és kazahsztáni tajgára száműzött csecsen nép. Mind a mai napig nem tudni pontosan az áldozatok számát, de azt állítják, hogy a közel 640 szerelvényen elszállított félmillió embernek alig fele tért vissza a Kaukázusba. A leggyengébbek, az asszonyok, a gyerekek és az öregek már útközben elpusztultak, nem bírták ki étlen-szomjan a hosszú utat a tehervagonokban. De nehéz sors várt azokra is, akik eljutottak oda, a „tetthelyre”…
Nem olyan régen, amikor a regényemből készült filmet forgattuk a tragikus események színhelyén, odajött a szállásunkhoz két csecsen fiú, és késő estig vártak ránk, csak azért – mint utóbb elmondták –, hogy elénekelhessenek egy dalt. A filmet az ingus nemzetiségű Szalambek Mamilov rendezte, aki gyerekkorában ugyancsak átélte a deportálást: hároméves volt, amikor a családját kitelepítették. Mindenkije meghalt. Elsőként a hétéves bátyja pusztult el: hátrament pisilni a vagon mögé – akkor lőtte le a fegyveres őr…
Késő éjszaka volt már, amikor leültünk Szalambekkel, hogy meghallgassuk a fiúkat. Hátborzongató dal volt. Egy földijükről szólt, aki hatalmas bőröndöket cipelve tér vissza a száműzetésből. »Mit hozol, mit cipelsz, hegyi társunk, milyen kincseket gyűjtöttél az idegen földön?« – hangzik a kérdés a dalban. A férfi pedig azt feleli, hogy nem kincset gyűjtött az idegen földön, nem kincset cipel, hanem testvérei csontját, akik nem térhetnek már haza, hogy a kaukázusi szülőföldön temessék őket el…
Könnyek között hallgattuk a dalt s a történeteket arról a tragikus napról. 1944-ben, épp február 23-án, a Szovjet Hadsereg napján a csecsen falvak lakóit összeterelték a főtereken, mintha csak valami ünnepre készülődnének, ám anélkül, hogy visszaengedték volna őket a házukba legalább néhány holmiért, teherautókra rakták, s a legközelebbi állomáson bevagonírozták mindannyiukat. Akik nem tudtak mozogni, azokat ott helyben főbe lőtték. Hajbah faluban például elevenen megégették a betegeket, köztük gyerekeket, asszonyokat: három, százévesnél is öregebb ember és két szopós csecsemő a tűz martaléka lett. Akik viszont a hegyekben elkapott partizánok fejét felmutatták, bőséges jutalomban részesültek hőstettükért.
Fogalmam sincs, mit kaphattak…
A kitelepítésre minden csecsen mint saját történetére emlékszik: még a múlt századi kaukázusi háborúról is úgy beszélnek, mintha tegnap történt volna, s Jermolov, a cári tábornok neve éppoly gyűlöletesen hangzik, mint most Gracsov tábornoké.
Arany váll-lapos hadvezéreink tényleg semmit nem tanultak a történelemből? Vagy legalább az irodalomból? Mondjuk Tolsztojtól? Hogy lehet az, kérdeznek gyakran engem is, hogy az után a tragédia után, amit A félelem völgyében is leírtam, a katonák ugyanúgy gyilkolják a polgári lakosságot? Ugyanúgy megszállva tartják Csecsenföldet?
Mit felelhetnék erre? Én nem Gracsov marsallnak írtam a könyvemet, nem is a hozzá hasonlóknak, akik szolgálati szabályzaton meg a feljebbvalók parancsain kívül egyebet úgysem olvasnak, hanem azoknak a kölyköknek, akik most ott vacognak a Groznij melletti lövészárkokban, és fogalmuk sincs róla, hol vannak, s miért hajtották ide őket. Lelket akartam beléjük önteni, némi részvétet akartam belőlük csiholni, hátha megtanulják elutasítani az erőszakot…
Annak idején mi sem tudtuk, miért hajtottak ide, erre a zord hegyvidékre bennünket, menhelyi gyerekeket Moszkvából. Állandóan rejtőzködve éltünk, éjszaka hallgattuk az ágyúdörgést, bombarobbanást, arról persze fogalmunk sem volt, hogy a hegyekben valóságos háború dúl. Elfelejtették közölni velünk, hogy a bűnösnek nyilvánított csecsenek helyére költöztetnek bennünket. Az olyan legendák persze a könyökünkön jöttek ki, hogy a csecsenek aranynyerges fehér lovat ajándékoztak Hitlernek hűségük jeléül, csak épp egy szó sem volt igaz az egészből, és nem is lehetett, mivel a németek a háború idején el sem jutottak idáig.
Az igazság az volt, hogy belügyi rohamosztagok üldözték a csecseneket: a titokban ott maradt csecsenek elleni hajtóvadászat pusztította el menhelyi barátaimat is – és a csecsenek bosszúja. Jómagam a csodával határos módon menekültem meg. Tizenkét éves voltam akkor. Isten talán azért hagyta meg az életem, hogy legyen, aki elbeszélje a történteket. Néha az az érzésem, tényleg egyedül maradtam életben abból a közel félezer gyerekből, akit akkor odatelepítettek: azért gondolom, mert akárhányszor írtam erről, sohasem használtam kitalált neveket, mégsem jelentkezett még soha senki, hogy igen, én is ott voltam. Nem jelentkeztek őreink, a „zsíros hátországi patkányok” se, hogy fogadják meg nem bocsátásomat azért, mert majd éhen veszejtettek bennünket. Bennünket, akik egy dolgot biztos tudtunk: éjszakára nem is kell enni, mert a jóllakottság érzése álmunkban úgyis haszontalanul múlik el…
Szemtanúk mesélik, hogy az utolsó vakmerő csecsen partizán, aki szembeszegült Sztálinnal, csak 1956-ban jött elő a rejtekhelyéről, a hegyi barlangokból. Akkor jelent meg Hruscsov rendelete a megtorlás áldozatául esett népek rehabilitálásáról. Rehabilitálták a csecseneket is, csak épp nem volt hova visszaköltözniük. Személyes elbeszélésekből tudom, hogy amikor visszatértek hazájukba, a házuk udvarán ütöttek sátrat – benn a lakásban már idegenek laktak.
Akkoriban még nem létezett a mai, képtelen szókapcsolat: „banditaalakulatok”, de a kommunista propaganda enélkül is hihetetlen erőfeszítéseket tett azért, hogy „ellenségképet” kreáljon a nem orosz nemzetiségekből, tatárokból, kalmükökből, csecsenekből: csak hasfelmetszőknek, feketeseggűeknek nevezve őket. Bár meg kell valljuk, azzal, hogy a csecseneket és ingusokat is hozzácsapták „a bűnös népekhez”, túl sok újat nem találtak ki: már a múlt században elegendő volt egy hitelesnek tűnő legenda, s máris jogalapot teremtettek az egész nép üldözéséhez és lövetéséhez. Mert volt mit megbosszulni: a 280 ezer fős orosz hadsereg 55 éven át nem tudta legyőzni a 20 ezres kaukázusit. A polgárháború idején Gyenyikin, hadseregének egyharmadát ugyancsak itt állomásoztatta, hogy megbízható hátországa legyen, több tucat ault égetett fel.
Lehet, hogy volt, aki mindezt bevette (és ellenségnek tartotta őket), de mi, utcakölykök, nem az újságokból ismertük az életet. A grozniji menhelyen nem nemzetiségi alapon értékeltük egymást. Legjobb haverom a tatár Musza volt, aztán egy német lány, Lida Grossz, aki később Grosszovára croszosította a nevét, meg a nagáj Balbek, akit összetéveszthetetlen ferde szemvágása ellenére kitartóan Borisznak neveztek. Velünk született „internacionalizmusunk” rettenetesen idegesítette az őrzésünkre rendelt s természetesen a propaganda fogságában élő felnőtteket. De ne menjünk ilyen messzire: Moszkvában most is kész tömeghisztéria lett abból, hogy a lakosságot egész álló nap csecsen terroristákkal ijesztgette a tömegkommunikáció, holott szemtől szembe senki se látott egy árva terroristát se. Egy magas beosztású orosz kormányhivatalnok nemrég kijelentette: a csecsen eredendően bűnös nemzet, lopáson, rabláson kívül egyébhez nem is ért.
Az emberek azonban, bármi meglepő, többségükben nem hisznek ezeknek a gyerekmeséknek. Mi több, együttérzéssel figyelik, hogy bánnak a hadifoglyokkal, sebesült katonákkal, hogyan táplálják, kötözik őket, ellentétben Gracsov generálissal, aki sorsukra hagyta őket a Dudajev-palota pincéjében. Lassan egyre többen látják be, hogy ez a háború egyszerre két nép ellen folyik: „Groznijban a mieinket lövik – csecseneket és oroszokat” – mondta nemrég egy különben elérzékenyülésre nemigen hajló orosz üzletember…
Amikor a film forgatásakor végigjártam jó pár csecsen falut, saját szememmel láttam, hogy a vajnahok, ahogy magukat nevezik, többségükben nehéz körülmények közt, szegénységben élnek: de mit is lehetne várni, miből kezdhettek volna új életet, amikor a száműzetésből csak őseik csontjait hozták magukkal. Iszonyú erőfeszítéseket tettek, hogy meghonosítsák e köves-kavicsos, istentelenül kemény talajon, ahol minden göröngy aranyat ér, a szőlőt, a gabonát. Ezért is mentek el pénzt keresni (persze, tudom, sokan tisztességtelen úton), de az biztos, hogy az angarai, az északi építkezéseken mindenfelé találkoztam kitűnő csecsen brigádokkal, akik aztán tudtak dolgozni, ha akartak. A Kaukázus bekebelezése óta háromszor próbáltuk leigázni, sőt kiirtani ezt a büszke, szabadságra termett népet, amitől az csak még vakmerőbb, még keményebb lett, miközben megőrizte a hegyi népekre jellemző bőkezűségét is – persze csak az iránt, akihez bizalma van.
Harcolni is tudnak, igen. A legelső ajándék, amit tiszteletük jeléül kaptam tőlük, egy tőr volt, ami nélkül itt – természetesen – nem férfi a férfi. És nem harcos. Csak hát most, az „ártatlan” tőrt, félek, Kalasnyikovra cserélték.
Anyiszovkában, abban a hegyi faluban, amelyik a regényemben is szerepel, történt nemrég: egy orosz katonai repülőgép rázuhant a közútra, és tüzet nyitott egy kenyérszállító furgonra, s megsérült a csecsen sofőr bal keze. „Még jó, hogy csak a bal, jegyezte meg az újságíró, a jobb kezére nagyobb szükség van, a munkájához.” Mire a sofőr csak annyit mondott, nem a kenyérszállításhoz, hanem a pontos lövéshez kell neki a jobb keze.
Azt mondja értetlenkedve a minap egy orosz tábornok a tévében: micsoda háború ez, amikor csak úgy, az ablakokból lődözik a mieinket… Igen, így harcoltak a partizánjaink is, házaikat védve, a németek ellen az előző háborúban, melyet egyenesen így is neveztek: „szent háború”. Ezt a háborút hivatalosan „területi tisztogatás”-nak nevezik: „Csecsenföldön csak az a mienk – mondták már a múlt században –, ahol a mi csapataink állnak, amint kicsit továbbvonulunk, máris a felkelők kerítik kézre.” Ez valójában most ismét azt jelenti, hogy saját otthonukból, saját földjükről űzik el a lakosságot. Összeszorult a szívem, amikor meghallottam, hogy dicső pilótáink szilánkokra bombázták a rokkant és árva gyerekek otthonát. Igaz, teszik hozzá, a gyerekek lent voltak a pincében, csak a játékaik, holmijaik mentek tönkre… Meg a tető a fejük felett. Csak hát mije van – ha van – egy árva kölyöknek az állami tetőn kívül?
És hát mindez egyszer már megtörtént, pontosan, szóról szóra ugyanígy történt.
Velem történt meg, velem meg a barátaimmal.
„Egy normális ember nehezen tudja elképzelni, milyen állapotban vagyok – nyilatkozza egy orosz katona –, amikor ömlik a vér, amikor egyre ördögibb düh fog el. Ölni csak a kezdetén nehéz. Később már olyan, mint egy lázálom, s a végén megállni is képtelenség…”
Már jönnek a Kaukázusból a cinkkoporsók, ugyanúgy, mint annak idején Afganisztánból, s az anyák szíve ugyanúgy összeszorul, mint akkor… Mennyi a kancsal hazudozás még e cinkkoporsók körül is: a honvédelmi minisztérium ezerszámra vásárolta őket több tucat gyárnak szétosztva a rendelést, hátha épp ettől kap lábra a honi ipar.
Kiképzetlen, taknyos kölyköket lövetnek, gyerekeim lehetnének: de már úgy jönnek vissza, ördögi dühtől megszállottan, megkérgesedett lélekkel, hogy a jó és rossz fogalma végképp eltorzul bennük. Nap, mint nap találkozom ügyek tucatjaival, a legsúlyosabb bűntetteket Afganisztánt járt fiúk követik el. Rászoktatták őket a vér szagára, s most azért ítélik halálra őket, amiért pár éve még magas kitüntetés járt nekik.
„Tudom, hogy értelmetlen őrület, amit csinálok – legyintett egy orosz asszony, amint a grozniji bombaesőben Jelcinnek címzett levelét fogalmazta –, úgyse jut el hozzá. De azért megírtam neki, hagyja abba a gyilkolásunkat.” Hát, igen. Nem olyan régen én is dedikáltam egy példányt A félelem völgyéből tisztelt elnökünknek, Borisz Nyikolajevics Jelcinnek.
Csak azt nem tudom, elolvasta-e.
Izzó parázs a föld kérges tenyerén – ezt a Shakespeare-sort javasolták angol barátaim regényem angol címeként: a Kaukázus valóban izzó parázs, amit hagytunk, hogy tűzvésszé dagadjon, s mindannyiunkat veszélybe sodorjon. Egyszer engem már megégetett ez a tűzvész, ismerem minden rettenetét, félek, most sem menekülünk tőle.