Egy végjáték kezdete
Kritikus határhoz érkezett Varsóban az önmagát újraválasztatni kívánó Lech Walesa és a reformokat szabotáló baloldali kormánykoalíció közötti csaknem három hónapos politikai sakkjátszma. A február 4-én bekövetkezett fordulatot követően várhatóan színes és meglepő végjátéknak lehetünk majd tanúi.
El kell ismerni, hogy a lengyel államelnök kiváló mestere a lélektani hadviselésnek; még ha nálánál erősebb ellenféllel harcol, akkor is képes olyannyira kifárasztani és zavarba hozni, hogy az végül elveszti türelmét, maradék erejét pedig öngyilkos harcban emészti fel. Jelen esetben úgy igyekezett kierőszakolni a posztkommunista és parasztpárti koalíció felbomlását, hogy nem kevesebb, mint 460 demokratikusan megválasztott lengyel honatyának üzent hadat. Előbb három ízben is megvétózta, majd pedig Alkotmánybíróság elé utalta a szejm által megszavazott 1995-ös költségvetés egyes részleteit, majd pedig frontális támadást indított; kijelentette: ha a kis alkotmányban előírt három hónapon belül (értelmezése szerint február 4-én) nem lép érvénybe a költségvetési törvény, feloszlatja a parlamentet.
S hogy szavainak nyomatékot adjon, február 2-án levélben is felkérte Jerzy Oleksy szejmelnököt: legyen már szíves megvizsgálni a honatyák kiebrudalásának lehetőségét, majd pedig, mint ki jól végezte dolgát Gdanskba utazott családjához egy hosszú weekendre.
Az államfő lépése leírhatatlan felzúdulást váltott ki a honatyákból és a koalícióból.
Volt, aki máris csomagolt; Barbara Blida építésügyi miniszter például – a posztkommunista honatyák legnagyobb megrökönyödésére – pénteken leszerelte szejmbéli padjának névtábláját, mondván: emlékül hazaviszi. Este a Baloldali Demokratikus Szövetség (SLD) frakciója fellázadt, s hogy mentse, ami menthető, a kormányfő lemondását követelte. De Pawlak kormányfő mellett még saját pártja sem állt ki teljes mellszélességgel (helyére néhányan Józef Zychet, a szejm alelnökét, illetve Adam Struzikkot a szenátus elnökét javasolták), arról azonban a parasztpártiak hallani sem akarnak, hogy az SLD-é legyen a miniszterelnöki szék (a posztkommunisták között Aleksander Kwasniewski neve vetődött fel). Mi több, a javaslatot követően első ízben nyilvánosan, éles antikommunista hangot ütöttek meg.
Ugyancsak pénteken a honatyák úgy módosították a kisalkotmányt, hogy az lehetővé teszi a szejm működését akkor is, ha azt az államelnök netán feloszlatná. A törvény persze csak akkor léphet érvénybe, ha azt majd az államelnök is aláírja. Végül szombaton azt is megszavazta a Tisztelt Ház, hogy feloszlatása esetén Állambíróság elé citálja a köztársasági elnököt, mivel ehhez véleményük szerint nincsen alkotmányos joga az államelnöknek…
Bármi is történik azonban az elkövetkezendő napokban, Lech Walesa valószínűleg már megnyerte ezt az ütközetet: a koalíció ugyanis (amelynek esetleges bukását azért korántsem bánnák annyian, mint ahányan az elmúlt hetekben „farkast kiáltottak” a fiatal lengyel demokrácia védelmében), most már aligha táncolhat vissza a kormány újjáalakításától, Waldemar Pawlak bukása viszont valószínűleg hosszú távon végképp elviselhetetlenné teszi a parasztpártiak és a posztkommunisták közötti bizalmatlanságot.
Az államelnöknek jelenleg mindössze annyit kell tennie, hogy továbbra is fenntartja álláspontját, amely szerint csak a kormány összetételének módosulása mentheti meg a szejmet, s vár. Vár arra, hogy végre alkotmányosan oszlathassa fel a szejmet, megtegye tehát azt, amiről mindenki elhitte, hogy megteszi/megteheti „alkotmányellenesen”. S erre az alkalomra egy civakodó, saját hatalmi ambícióit előtérbe helyező koalíció mellett aligha kell sokáig várnia.
Tálas
Mentőöv Mexikónak
A múlt kedden Clinton elnök felhagyott azzal az időigényes kísérlettel, hogy meggyőzze a kongresszust Mexikó megsegítésének szükségességéről. Ehelyett bejelentette, hogy kihasználva azokat a privilégiumokat, amelyek a végrehajtó hatalom fejeként megilletik, a kongresszus jóváhagyása nélkül, de nemzetközi partnerekkel közösen siet Mexikó segítségére. A Clinton által összerakott csaknem 50 milliárd dolláros hitelcsomagból 17,8 milliárd a Nemzetközi Valutaalap lehívható hitele, 10 milliárdot az ipari országok központi bankjai adnak, 20 milliárd pedig az amerikai pénzügyminisztérium Árfolyam-stabilizálási Alapjából jön majd. A segélyakció sürgősségét és rendkívüli jellegét jól illusztrálja ennek az alapnak az ilyen mértékű megcsapolása: ekkora összeget külföldi valuta támogatására a dollár védelmére létesített alapból még sohasem fordítottak.
A mexikói pénzügyi válság részben múltbeli mulasztások (döcögő politikai és gazdasági reformok, félszívű privatizálás, túlköltekezés), részben a szerencsétlen körülmények (a zapatista gerillák aktivizálódása miatt pánikba esett külföldi befektetők), részben az új-mexikói kormány ügyetlenségének következménye. És lehet, hogy nem egészen vétlen benne a Clinton-adminisztráció sem. Legalábbis abban az értelemben, hogy nem utasította rendre a mexikói kormányt, noha az amerikai pénzügyminisztérium szakértői már novemberben arra figyelmeztettek, hogy Mexikónak a nemzetközi pénzpiacon felvett rövid lejáratú hitelei veszélyes méreteket öltöttek. A CIA elemzői pedig azt vették észre, hogy Mexikó a peso védelmében és a lakosság hangulatának javítása érdekében kifosztja saját valutatartalékait. Clinton azonban, nem akarván zavarba hozni Zedillo mexikói elnököt, még december elején is dicshimnuszokat zengett a mexikói gazdasági növekedésről és az ország stabilitásáról.
A gyors amerikai reakció persze nem a lelkiismeret-furdalás következménye. Önérdekről van szó, meg a nemzetközi pénzügyi rendszer stabilitásának fenntartásáról, ami szintén amerikai érdek (is). Az amerikai pénzügyminisztérium számításai szerint 700 ezer amerikai munkahely függ a Mexikóba irányuló amerikai exporttól. A mexikói bankrendszer összeomlása (a hitelcsomag bejelentésekor állítólag huszonnégy óra választotta el az országot a fizetésképtelenségtől) maga után rántaná egész Dél-Amerikát; a befektetők maradék kedvét is elvenné a nagyon eladósodott és/vagy „kialakulóban lévő” piacgazdaságoktól (idetartozunk mi is, de Kanada, Spanyolország és Olaszország is); Mexikóban csökkentené a keresletet, és növelné a munkanélküliséget, ami felduzzasztaná az Egyesült Államokba irányuló illegális bevándorlást. Mindezek összhatásaként az amerikai kereskedelmi deficit további tíz–tizenöt milliárd dollárral nőne, a dollár pedig bajba kerülne Európában és Japánban.
A Clinton-adminisztrációnak mindenesetre ez a meggyőződése, amit Dole és Gingrich, a szenátus és a képviselőház republikánus vezetői is osztanak. A vita ugyanis most nem a demokrata elnök és a republikánus többségű kongresszus között folyt. Mexikó megsegélyezésének mindkét pártban vannak ellenfelei: a demokratáknál elsősorban a baloldalon, a republikánusoknál az izolacionista jobboldalon. De bírálják a hitelcsomagot független közgazdasági szakértők is. Az érv: a közel 50 milliárd dollár tulajdonképpen a beruházási bankok és a beruházási alapok menedzsereinek megsegítésére szolgál, akik a magas kamatokért (a mexikói kincstárjegy 39 százalékot fizetett) túlzott kockázatot vállaltak, és most nyomást gyakorolnak annak érdekében, hogy az adózó polgárok fizessék meg a számlát.
Az 50 milliárd révén Mexikó nyilván lélegzetvételhez jut. Csakhogy az ország gazdasági és politikai problémái jócskán túlhaladnak egy technikai értelemben vett pénzügyi válság keretein.
(NL)
A Z–4
A nemzetközi kódrendszer még egy „titkos” jellel bővült: a Z–4-essel. Ami mögötte van: a kis összekötő csoport (mini contact group), amely hasonló okok miatt létesült, mint az „igazi” összekötő csoport (Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Németország és Oroszország). Vagyis: feladata a tartós béke megteremtése a Balkánon. Nos, a „kicsi” nem Boszniával, hanem Horvátországgal foglalkozik. Tagjai az Egyesült Államok és Oroszország zágrábi nagykövete, illetve a Jugoszlávia Konferencia két társelnökének helyettesei. A Z–4-es a napokban újabb rendezési tervvel rukkolt elő, amelynek értelmében a krajinai szerbek által megszállt területeket visszacsatolnák Horvátországhoz, de ezzel egyidejűleg a szerb Krajina olyan szintű autonómiát kapna, amely a végsőkig csorbítaná Horvátország szuverenitását.
A tervet a múlt héten Franciaország zágrábi nagykövete ismertette Franjo Tudjman horvát államfővel. Nem tudni, hogy az elnök miként reagált, mindenesetre a vele szorosan együttműködők hada azonnal elvetette az elképzelést. Zágráb negatív hozzáállása azonban csak néhány napig tartott. Pontosabban addig, amíg a csoport képviselői nem látogattak el Krajina fővárosába, Kninbe, ahol az ottani „Kraijinai Szerb Köztársaság” minden valamire való személyisége eleve elutasította a rendezési tervet. Zágrábnak ez kapóra jött, és most már semmi szükség nem volt arra, hogy mereven elhatárolja magát a Z–4-től, hiszen ezt Knin megtette helyette.
A rendezési terv lényege, hogy Krajinának autonómiát adna, ami annyit jelent, hogy a szerbek lakta rész Horvátországhoz tartozna, de saját zászlója, címere és pénzneme lenne (értéke 1:1 arányban viszonyulna a horvát kunához). A horvát állam rendelkezne a külpolitika, a honvédelem és a pénzügyek kérdéseiben. Nyugat-Szlavónia visszakerülne minden autonómia nélkül Zágráb fennhatósága alá, míg Kelet-Szalvónia, Dél-Baranya és Nyugat-Szerémség (ahol magyarok is éltek a háború előtt) tárgyalás alapjaként szolgál Belgrád és Zágráb között.
Mint ahogy Zágráb fellélegzett a knini „nem” után, ugyanúgy Belgrád is lélegzetvételnyi időhöz jutott. A „kis” összekötő csoport tagjai Zágráb és Knin után Belgrádba látogattak, és tervükről értesíteni szerették volna Slobodan Milosevic szerb elnököt, aki azonban kerek perec visszautasította a velük való találkozást. A szerb elnök kabinetje még azt a fáradságot sem vette magának, mint egy évvel ezelőtt, amikor a mostani NATO-főtitkár, Willy Claes akkor, mint az Európai Közösség képviselője tette volna tiszteletét az elnöknél, és arra hivatkoztak, hogy Milosevic nincs a fővárosban. Most mellőzték a diplomáciai árnyalatokat, és a csoport tagjai hiába kopogtattak a Szerb Elnökség épületének kapuján. Megfigyelők többféle következtetést vonnak le Milosevic „diplomáciamentes” viselkedéséből. Egyesek szerint a szerb elnök megsértődött, hiszen hiába határolta el magát a boszniai szerbektől, nem enyhítettek a Kis-Jugoszlávia elleni szankciókon. Másrészt, a belpolitikai színtéren is állandóan bírálják a „szerb ügy” elárulása miatt, tehát legalább a látszatát kell mutatnia, hogy nem hagyta cserben a krajinai szerbeket (is).
Bódis
- Extra Hungariam [8]